Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)

2005-01-15 / 11. szám, szombat

12 Családi kör ÚJ SZÓ 2005. JANUÁR 15. MINDENNAPI KENYERÜNK Eleitől fogva, Tebenned ÉDES ÁRPÁD Ige: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szív­hez jussunk!” (Zsoltárok könyve 90,12) „Tebenned bíztunk eleitől fog­va, Uram, téged tartottunk hajlé­kunknak!” - idéződik fel ben­nünk Szenczi Molnár Albert ve­retes fordításában a 90. zsoltár kezdősora. Megszámlálni sem le­het, hányszor volt ott a reformá- tusságban egy-egy ember, gyüle­kezet, egyház és nemzet sorsfor­dító alkalmainál. Szinte nincs templomszentelés, nagy hálaadó ünnepély, hogy el ne hangoznék, mint az örömnek és a hálaadás­nak kifejezője. De ritka az olyan temetés is, hogy ne énekelnénk a bizalom, és reménység hitvallá­saként: „Te voltál és te vagy erős Isten, és te megmaradsz minden időben.” A más felekezetű hit­testvéreink gyakran azo­nosítanak minket ezzel az énekkel, és mi ma­gunk is szívesen tekint­jük ezt a zsoltárt a refor­mátusok „himnuszá­nak”. Bibliaolvasó vezér­fonalunk szerint ezzel kezdtük az új évet, és az „évi aranymondás” is ennek a zsoltárnak 12. verse: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Az egész zsoltárkönyvet Dávid királynak szoktuk tulajdonítani, de azért vannak olyanok is, ahol énekes léviták a szerzők, vagy Salamon. A 90. zsoltár föliratá­ban az áll, hogy „Mózesnek, Isten emberének imádsága.” Az Ószö­vetségnek ő volt az egyik leg­meghatározóbb emberi alakja. Isten őt használta föl az Egyip­tomból való szabadítás közvetí­tésére. De az előzmények, életé­nek korábbi szakasza is, úgy mint csodálatos menekülése a „mózeskosárban”, neveltetése Egyiptom hercegeként, ragasz­kodása megalázott sorsú népé­hez, menekülése a fáraó udvará­ból, a nagy találkozás a szabadító Istennel az égő csipkebokornál, mind bénne találtatnak ebben az alázatos könyörgésben. Ezért oly emberi, oly küzdelmes, oly kö­zelálló ma is hozzánk ez az imád­ság. Látja és láttatja az isteni mindenhatóság és az emberi kor­látoltság közti éles határt. Tudja és tudatja, hogy csak az isteni kö- nyörület és a tőle kapott bölcses­ség az, ami ezen áttörni képes. Napjaink számlálása közben mi is egy évvel előbbre léptünk. Ez a számlálás kell, hogy szám­vetés legyen a múlttal, és szám­ba vétele legyen a jövőnek. Ah­hoz, hogy megtaláljuk emberi elvárásaink és igényeink, vala­mint az Istentől kapott lehetősé­gek közötti törékeny egyensúlyt, bizony nekünk is bölcs szívre van szükségünk. Hol sajátítható el és hol szerezhető meg ez a tu­dás? Ha egyetemen tanítható lenne, akkor Szlovákiában jó esélyünk volna, hisz az egy főre jutó egyetemek számában világ- viszonylatban előkelő helyet foglalunk el. Olyan diplomát vi­szont, mely erről a bölcsességről biztosítana ezeken az egyeteme­ken nem adhatnak. Tudás és is­meret szerezhető, diplomák és titulusok halmozhatőak, ennek a „bölcsességnek” viszont más a forrása és más az ismérve is. Az emberi tudás, a mikro-, sőt már a nanovilág megismeré­se is meghaladja képze­letünket, és kevés beava­tott tudós számára elér­hető. Az okoskodás és tudálékosság meg egyre szélesebb és sekélye- sebb. Hol van hát a való­di „bölcsesség” forrása? A Bibliában azt olvashatjuk: „A bölcsesség kezdete az Úrnak fé­lelme, és a Szentnek megismeré­se ad értelmet.” (Példabeszédek könyve 9,10) Vagy másik helyen így ír: „íme az Úr félelme a böl­csesség, és a rossz kerülése az ér­telem.” (Jób 28,28) A Szentírás­ról pedig tudjuk, hogy nagyon hasznos többek közt az „igazság­ban való nevelésre” is. Mindez pedig csupán a kezdet, és ami­kor számlálgatjuk napjainkat, jusson sokszor eszünkbe Mózes könyörgése a bölcs szívért. Hogy politikusainknak ne csu­pán hatalom, de hozzá alázat is adassák, hogy a tudósnak ne csupán az ismerete, de a felelős­ségtudata is gyarapodjék, hogy a tanító ne csak tudásra vezes­sen, de megmutathassa a böl­csesség forrását is. Hogy ma­gamnak ne csupán sikert, erőt és egészséget kívánjak, hanem hozzá kellő alázatot és igazi, tiszta forrásból fakadó bölcses­séget kérjek. S ha megadatik, hogy elszámlálhatom napjait ez évnek is, hadd mondhassam vé­gül: Köszönöm, Uram, hogy bölcs szívhez juttattál! A szerző református lelkész ELSŐS LESZ A GYERMEKÜNK Beíratások előtti-utáni teendők - 2. Az iskolás korú gyermek­nek összefüggően, nyelvta­nilag helyesen, érthetően kell kifejeznie magát, az eredményes tanulás egyik fő feltétele ugyanis a megfe­lelő beszédkészség, a tiszta hangképzés, a gazdag szó­kincs. Magyarán: a szülők beszéltessék gyermeküket! PÉNZES ISTVÁN reteket nyújt, hanem gerincessé­get, tartást és a hovatartozás biz­tonságát is szavatolja. Kusý pro­fesszor, a szlovák politológus véle­ménye: „Meg vagyok győződve, hogy az anyanyelv a gyermek fejlő­désében döntő tényező, s elsősor­ban lélektani szempontból nagyon fontos, hogy a gyermek az alapokat anyanyelvi iskolában szerezze meg.” Lampl Zsuzsanna szocioló­gus, aki számos kutatást végzett ezen a területen, kimutatta, hogy a magyar iskolát végzett gyerekek ér­got gyermekének, mint hogy si­kerélményben legyen része?! Elég gyakran merül fel a kérdés: Mit tegyen a szülő, ha úgy érzi, vagy közük vele, hogy gyermeke alkalmadan még a beiskolázásra? Nem kell siettetnünk az iskola- kezdés időpontját! Az első osztály­ba lépő, azonos évjáratú gyerme­kek között rendkívüli nagy fejlett­ségi különbségek vannak, hiszen egy-egy tanuló között akár tíz, ti­Kérdezzék ki, mi történt vele az­nap, még akkor is, ha tudomásuk van a történtekről. Kérjék ki a gyer­mek véleményét, vegyék figyelem­be a kívánságát! Szavakkal fejtse ki, hogy most ő kér szót, ne pedig toporzékolással, könnyekkel, rosz- szalkodással hívja fel magára a fi­gyelmet. Az apukák, anyukák pe­dig legyenek türelmesek! Hallgas­sák végig gyermekük élménybeszá­molóját még akkor is, ha tudják, mi a történet vége! És nyelvőrködjön a szülő! A nyel­vileg beteg kifejezéseket javítsa, a hibás szószerkezeteket orvosolja, a helytelenül képzett hangok eseté­ben ismételtesse az adott kifeje­zést! Mindebből természetszerűen következik: a szülő olyan nyelvű is­kolát válasszon gyermekének, amely megegyezik az otthon, a csa­ládban használt nyelvvel! Külön­ben a gyermek elveszíti magabiz­tosságát, otthon tapasztalt határo­zottsága fokozatosan félszegséggé alakul. Magától értetődő, hogy a nem megfelelő szókincs, a kellő ki­fejezések hiánya kudarcokat ered­ményez. A sikertelenségek hatásá­ra csökken a gyermek önbizalma, kisebbrendűségi érzés hatalmaso­dik el rajta. Az őt ért eredményte­lenségek kialakítják benne az isko­lától való félelmet: gyakoriakká válnak a reggeli órákban, hogy a kisdiák iskolába indulás előtt gyo- morbántalmakra, hasfájásra hivat­kozik. Nem meglepő a lelki teher alatt, ha a gyermek éjszaka több­ször felriad, sőt ilyen esetekben az ágyba vizelés sem ritka. Vagyis: ha az anyanyelv és az oktatás nyelve nem azonos, az negatívan hat a gyermek pszichikai fqlődésére! Tu­datosítsa végre minden szülő (és minden nemzet) a szállóigévé vált szavakat, hogy csupán az anya­nyelv szippanthatja magába s vetít­heti ki termékenyítőén a világot! Már régóta köztudott: az ismere­tek anyanyelven sajátíthatók el a legkönnyebben. Az anyanyelvi is­kola ugyanis nemcsak tárgyi isme­Tudatosítsa végre mindén szülő (és minden nemzet) a szállóigévé vált szavakat, hogy csupán az anyanyelv szippanthatja magába s vetítheti ki termékenyítőén a világot! (Lukács Erika felvétele) vényesüléskor semmivel sincsenek hátrányosabb helyzetben, mint akik szlovák iskolába jártak. Az anyanyelvi iskolában a gyer­mek nemcsak írni s olvasni tanul meg magyarul, hanem magába szippantja nemzete kultúráját - amelyet más nyelvű iskola nem közvetíthet. És ne feledjük: a most beíratandó gyermekeknek már vi­lágnyelvet is kell tudniuk! Min­denképpen az anyanyelv elsajátí­tásával kell kezdeni, s utána köny- nyebben megy az idegen nyelv ta­nulása is. A biztonságot nyújtó anyanyelvi háttér sokkal több si­kerélményhez juttatja a gyerme­ket, mint egy idegen nyelv, labilis, bizonytalan közege. S kívánhat-e szülő nagyobb örömet, boldogsá­zenkét hónap korkülönbség is le­het. S ez a körkülönbség egy-egy összehasonlítás alkalmával ebben a korban még jelentős eltérést mu­tathat. Csak azokat a gyermekeket iskoláztassuk be, akik már alkal­masak az iskolai követelmények teljesítésére! Bár kétségtelen: általában azok a gyermekek a legértelmesebbek, akik az ősz folyamán (szeptember, október, november táján) töltik be hetedik életévüket. Ugyanebben az időben, tanévkezdéskor a leggyen­gébbek a júniusban, júliusban, au­gusztusban születettek, azok, akik épphogy betöltötték hatodik évü­ket. Természetesen semmi sem ál­talánosítható: a később születettek között is akadhat jó képességű, va­gyis soha ne a naptári kort tekint­sük döntőnek! Bizonyos idő eltelté­vel a néhány hónappal fiatalabbak is felfejlődnek, s utolérik osztály­társaikat. Tény: az iskolaéretlenséget nem az értelmi képességek gyenge szín­vonala okozza, hanem inkább az alkalmazkodás hiánya. Nehézsé­get okozhat a túlzott mozgékony­ság, de a félénkség, a visszahúzó- dottság is. És természetesen a kellő szókincs hiánya. Hangsúlyozni szeretném: az iskolába járáshoz éretlennek ítélt gyermeket nem szabad összetéveszteni az értelmi­leg fejletlenebbel, csupán arról van szó, hogy fejlődése lassúbb az átlagosnál. Ha a szülők szembesülnek azzal a ténnyel, hogy gyermekük alkal­matlan a beiskolázásra, általában háromféleképpen reagálnak: nyu­godt természetességgel fogadják; sértődötten távoznak; és megesik az is, hogy hiúságból ragaszkodnak hozzá, márpedig hatéves csemeté­jük ősszel iskolába járjon. S ha ez az iskola nem hajlandó kérésüket teljesíteni, akkor is beíratják. Még­pedig egy másikba... Észszerűbb, ha a szülő időt ad a gyermeknek, s beletörődik, hogy még egy évig az óvodát látogassa. Semmit sem veszít, sőt nyer: időt, erőt, tapasztalatot, ismereteket! S már eljutottunk a szülői maga­tartásformák két végletéhez: mind a kettő végzetes lehet. Az egyik, amikor a szülő gyermeke füle hal­latára hangoztatja fennhangon, hogy müyen okos, talpraesett, cso­dálatos ésszel megáldott porontya van! Az ettől öntelt, beképzelt lesz, ami fölényes viselkedést, pökhendi magatartást, osztálytársaival szemben lekezelő fellépést ered­ményez. S az ilyen gyermek sokkal nehezebben tudja elviselni az eset­leges sikertelenségeket, az előbb- utóbb jelentkező kudarcokat, a ki­kerülhetetlen csalódásokat. A másik véglet is ugyanilyen ár­talmas a gyermekre nézve: egy-egy eredménytelenség hatására a szülő butának, fafejűnek nevezi őt. Ezzel a fellépésével még inkább elbizony­talanítja az önbizalom hiányával küszködő gyermeket, s a kudarcok hangsúlyozásával ingatag, hitét vesztett, döntésképtelen embert nevel belőle. A szülő azzal lehet gyermeke se­gítségére, ha balsiker esetén is türe­lemmel, biztató szóval fordul hoz­zá, és lelkes buzdítással sarkallja őt feladatai végzésére. (Pénzesné B. Ilona jegyzetei­nek felhasználásával) Laikusként és gyakorló nagyapaként állítom, az általános elvadulás egyik oka az, hogy alig beszélgetünk a felnövekvő nemzedékkel, nincs türelmünk csak rájuk figyelni Még az első félidőben SZILVÁSSY JÓZSEF Máig a fülemben cseng tízéves unokám fél évtizeddel ezelőtt el­hangzott mondata. Sétáltunk haza az óvodából, amikor azt mesélte, hogy az előző este szülei valami­lyen háborús filmet néztek. - A né­metek meg az oroszok lövöldöztek. Anya kiküldött a szobából, így az­tán nem tudom a végeredményt. Papa, ki nyert? - Az oroszok - vála­szoltam. Mire tovább faggatott: - És a félidőben kik vezettek? Meghökkentem, el is némultam néhány pillanatra. Azóta is örülük annak, hogy nem torkoltam lé őt azzal az oly gyakran hallható kiok­tató mondattal: baromságokat be­szélsz, vagy hülye vagy, kisfiam. Felvillant bennem ugyanis, hogy a srác édesapja nagy hokirajongó, s az észak-amerikai profibajnokság mérkőzéseinek délutáni ismétléseit a cseperedő legényke is megtekint­hette vele. Mindezt végiggondolva azt válaszoltam unokámnak, hogy tegnap nem meccset, hanem hábo­rús fűmet látott. - Ha iskolás leszel, akkor megtanulod, vagy ha akarod, majd én is elmondom neked, mi a különbség a kettő között - tettem hozzá. Ezt a kis epizódot a kispajtás sem felejtette el, mert azóta újra meg újra rákérdezett a magyarázat­ra, én pedig korához mérten cse­pegtettem neki a tudnivalókat. Má­ig az a meggyőződésem, hogy ab­ban a pillanatban alapoztam meg a mi kapcsolatunkat, amelynek az a lényege, hogy ő bármikor, bármiről kérdezhet, amire igyekszem azon­nal vagy legújabban már a lexiko­nokat és más könyvet fellapozva, őszintén és számára elfogadhatóan válaszolni. Miközben vénülő fejem is gyarapodik újabb tudnivalókkal, hiszen neki köszönhetően tudtam meg, miért nem látható a szél, leg­újabban pedig sajnos azt, hogy mi az a szökőár. Modellértékűnek tartom ezt a történetet. Már csak azért is, mert ha egy kis önvizsgálatot tartunk, rá­jövünk, netán rádöbbenünk arra - szülők, nagymamák, nagyapák vagy pedagógusok -, hogy szinte mindannyian emlékszünk sok-sok üyen epizódra. S ha még jobban magunkba tekintünk, akkor azt is bevalljuk önmagunknak, hogy bi­zony gyakran reagáltunk idegesen, elhárítva az annyira áhított válaszo­kat. S hányszor, de hányszor lesza- maraztuk őszintén kérdezősködő gyermekünket, unokánkat, tanítvá­nyainkat... Immár sok könyvtárnyi szakirodalom elemzi, mostanság miért agresszív, neveletlen és durva egyre több gyermek. Miért kevere­dik rossz, egyre gyakrabban már drogozó társaságba is. Laikusként és gyakorló nagyapaként állítom, az általános elvadulás egyik oka az, hogy aüg beszélgetünk a felnövek­vő nemzedékkel, nincs türelmünk csak rájuk figyelni, legalább hetente egyszer válaszolni nekünk talán os­tobának vagy naivnak tűnő, szá­mukra viszont életbevágóan fontos kérdéseikre. Kételyeikre, szorongá­saikra. Hallom a kifogásokat: az ál­landó rohanás, az időzavar, a stressz. Meg a meüébeszélést: Ott az iskola, neveljék ők. Ám ott is egy­re kevesebb a gyermekek egyénisé­gét pátyolgató, türelmes, empati­kus pedagógus. Az egyik jó nevű gimnázium karácsonyi ünnepségén voltam, ahol a növendékek műsora előtt az egyik tanár azt is megszab­ta, hogy mikor kell és mikor tilos tapsolni. Talán ő sem gondolta vé­gig, müyen utasítás szaladt ki a szá­ján. Ám az sem kizárt, hogy az osz­tályokban is ugyanilyen parancs­uralommal igyekszik rendet, fe­gyelmet tartani. Egyetlen kalodába zárni a gimnazisták nyiladozó, sok­fele ágazó egyéniségét. Tudom, tu­dom: itt is tengernyi a gond... Való igaz, hogy egyre több gyermek dur­vaságot, elképesztő önzést lát és ta­nul számos kihűlőfélben levő vagy már feldúlt családi fészekben. Ezek az érvek azonban gyakran nem többek puszta mentegetőzés­nél. Mert idegőrlő napjaink ellenére mégis csak akadna időnk. Ha oda­haza olykor nem kapcsoljuk be vagy éppen kikapcsoljuk azt a frá­nya tévét. Ha traccsolások helyett hazasietünk. Ha önmagunkon kívül gyermekünkre is odafigyelünk. S ha a pedagógus nemcsak oktat és kioktat, hanem nevel is. FeUsmerve tanítványainak a tehetségét, széle­sebbre tárva érdeklődési körüket. Mindezt leírni nyilván sokkal, de sokkal egyszerűbb, mint valóra vál­tani. Mégis, valahol talán ott kelle­ne kezdem, hogy igyekszünk min­dig lehetőleg jó feleleteket adni a gyermek, az unoka vagy a tanít­vány szűnni nem akaró kérdésébe. Ilyenkor ugyanis rendszerint egy- egy életút első félidejében vagyunk. Ám már ekkor eldőlhet a végered­mény. Vagyis az, hogy miként ala­kul a hozzánk bizalommal forduló fiatal értékrendje. Az egész életpá­lyája.

Next

/
Oldalképek
Tartalom