Új Szó, 2005. január (58. évfolyam, 1-24. szám)
2005-01-08 / 5. szám, szombat
ÚJ SZŐ 2005. JANUÁR 8. Téma: a szexrabszolgák 17 Kiderült, hogy a prostitúcióra kényszerített lányokat „ellátmány” címszó alatt regisztrálták, az élelmiszer és a muníció között Nem kárpótolják a szexuális rabszolgákat Lee Seung-Yeon koreai színésznő, az 1992-es Miss Korea szépségverseny győztese 2004-ben erotikus képsorozatot és videót készített, melyen a kényszerprostituáltak helyzetére utaló pózban látható. A „mű“ hatalmas felháborodást keltett hazájában. A képen a színésznő térden állva kér bocsánatot egy egykori szexuális rabszolgától. (TASR/AFP-f elvétel) A japán legfelsőbb bíróság decemberben elutasította annak a négy kínai nőnek a kárpótlási keresetét, akiket a második világháború alatt a japánok katonai bordélyba hurcoltak és prostitúcióra kényszerítettek. A ma 77 és 81 év közötti egykori áldozatok még 1995-ben fordultak a japán bírósághoz. FELDOLGOZÁS A legfelsőbb japán igazságszolgáltatási intézmény azzal utasította el kárpótlási követelésüket, hogy a mostani kormány nem felelős a japán háborús vezetés által elkövetett gaztettekért. A japán legfelsőbb bíróság előzőleg elutasította annak a 35 dél-koreai állampolgárnak a keresetét is, akik az 1910 és 1945 közötti japán megszállás alatt elszenvedett sérelmeikért követeltek kárpótlást. A 13 évig húzódó pert 1991-ben 3 dél-koreai aszszony kezdeményezte, akiket a Koreai-félszigetet megszálló japán császári hadsereg prostitúcióra kényszerített A 3 nő 6 évtizedes hallgatást tört meg, amikor a nyilvánosság előtt beszélt a szégyenletesnek és ezért tabutémának minősített szexrabszolgaságról. Megrendítő vallomásuk hatására több sorstársuk csatlakozott hozzájuk. Elutasított kereset Osamu Tsuno, a japán legfelsőbb bíróság elnöke alkotmányos és történelmi érvekre hivatkozva utasította el keresetüket. „Az ilyen esetek kárpótlását képtelenség lett volna előrelátni akkor, amikor az új japán alkotmány született” - hangoztatta indoklásában, hozzátéve: különben is 1947 előtt, azaz Japán amerikai nyomásra létrehozott alkotmánya előtt szenvedték el sérelmeiket. Az ítélet azt is kimondja, hogy a felperesek a Dél-Korea és Japán viszonyát rendező 1965-ös kétoldalú egyezmény értelmében elvesztették jogukat arra, hogy kárpótlásért folyamodjanak. Az egyezményben Tokió kölcsönök folyósítását vállalta Dél-Korea számára. Katonai bordélyokban Több mint 200 ezerre becsülik azoknak a koreai, kínai, tajvani, Fülöp-szigeteki és indonéz nőknek a számát, akiket a múlt század 30- 40-es éveiben katonai bordélyokba kényszerítettek a japán megszállók. Többségük már nem él, de a nemrég elutasított kereslet beadói között is voltak olyanok, akik a már elhunyt áldozatok leszármazottai- ként követeltek kárpótlást. A japán hatóságok hosszú évtizedekig azt állították, hogy a japán katonai bordélyok „kényelmi hölgyei” - ahogy cinikusan a prostitúcióra kényszerített, szerencsétlen szexrabszolgákat nevezték - eleve prostituáltak voltak, a különbség csupán annyi volt, hogy a japán hadsereg „szolgálatában” jobb ellátásban részesültek, mint régi helyeiken. A kérdés eldöntésére a délkoreai kormány és az ENSZ Emberi Jogi Főfelügyelősége a 90-es években vizsgáló bizottságot hozott létre, amely megállapította azt, amit végül a japán kormány is kénytelen volt beismerni, és Obuki miniszter- elnök szóvivőjén keresztül nyilvánosságra hozni: „Az akkori japán katonai kormányzat aktívan részt vett a családjuktól elszakított lányok internálásában és a japán hadsereg által közvetlenül irányított kéjtáborokban történő elhelyezésükben. Ezek a lányok nem voltak prostituáltak, de kényszerítették őket, hogy azok legyenek.” Egyetlen bocsánatkérő szó sem hangzott el japán részről. Kevesen tértek haza A Japán Hadsereg levéltáraiban kutatva a vizsgáló bizottság kiderítette, hogy a lányokat „ellátmány” címszó alatt regisztrálták, az élelmiszer és a muníció között. A katonák féken tartása és a nemi betegségek terjedésének meggátolása - ezzel az indoklással az egész japán frontvonal mentén katonai bordélyokat állítottak fel. A lányokat gyakran jó munkahely hamis ígéretével toborozták, még gyakrabban egyszerűen elhurcolták lakóhelyükről, és erőszakkal kényszerítették, hogy „a hadsereg prostituáltjai” legyenek. Voltak köztük még szinte gyerekek is. Kevesen tértek vissza a családjukhoz: betegség vagy a katonák általi szadista megcsonkítás okozta halálukat, sokan öngyilkosok lettek. Megcsonkított testek Akárcsak a németek, a japánok is szenvedélyesen fényképezték az általuk elkövetett borzalmakat. Nemrég Tajvanban könyv alakban jelentették meg azokat a felvételeket, amelyek a japán hadsereg katonai bordélyaiban készültek: meztelen, fejetlen női hulla, mellette vi- gyorgó japán katona mutatja a levágott fejet: karóba húzott, borzalmasan megcsonkított, ruhádan női testek, magányosan, egy vagy több katonával, újra és újra, több száz oldalon. Ezeket a rettenetes fényképeket nem lehet letagadni, (vk) MINDEN RELATÍV A japán jobboldal mindmáig tagadja vagy legalábbis minimalizálja Japán felelősségét a második világháború előtt és alatt elkövetett szörnyű gaztettekért. Nyugtalanító, hogy a japán gyermekek ismét olyan tankönyvekből tanulnak, amelyek Japán ázsiai expanzióját úgy állítják be, mint a nyugati gyarmatosító hatalmak által veszélyeztetett ázsiai identitás védelmében folytatott harcot. Viszont a Nankingban látható kiállítás, amely a japánok által ott elkövetett vérengzések áldozatainak állít emléket, a bemutatott dokumentumok szegényessége miatt csalódást kelt a látogatóban. Híven tükrözi a Japánnal szembeni két- kulacsos kínai magatartást, melyet a belpolitikai és gazdasági helyzet határoz meg: a japán beruházók megnyerésére tett kísérletek időszakában háttérbe szorulnak a japán megszállás miatti, ma is létező ellenérzések. Ha viszont a kínai vezetés a nemzeti vonal megerősítését látja szükségesnek, bátorítja a tömegek Japán-ellenes hangulatát. Azok a kínai vezetők, akik Japánt ostorozzák, amiért soha nem tanúsított valódi megbánást a történtek miatt, mélyen hallgatnak a Mao vezényelte Nagy Ugrás 40 millió kínai áldozatáról. Hallgatás övezi az 1979-es, Vietnam elleni tragikus háborút is. Azok a kínai tankönyvek sem minősíthetők bizalomerősítő hatásúaknak, amelyek magasztaló hangon emlékeznek meg Korea leigázásáról és a régi idők harcairól a szomszédos népek ellen, (v) Egykori „kényelmi hölgyek“ kínai katonákkal (Képarchívum) Bordélyba kényszerített lány és egy amerikai katona (Képarchívum) A véres mészárlás aránya messze felülmúlta Hirosima második világháborús veszteségeinek mérlegét Iris, Nanking utolsó áldozata HÁTTÉR Nanking utolsó áldozata - így nevezte a nemzetközi sajtó Iris Changot, a hatalmas vitákat kavaró, számos nyelvre lefordított tanulmány, a Nanking meggyalázása (The Rape of Nanking, 1997) szerzőjét, amikor 2004. november 12-én hírül adta a halálát. A már Amerikában született, 36 éves történésznő a csodával határos módon megmenekült nagyszüleitől szerzett tudomást a nankingi vérengzésről, ez adta az indíttatást könyvének megírásához. Férje és szűkebb környezete szerint a nankingi túlélők vallomásainak hatására rendkívül rossz idegállapotba került, ennek ellenére nem tett le elhatározásáról, hogy megírja a japán koncentrációs táborok borzalmait leleplező tanulmányát. Halála előtt ehhez gyűjtött anyagot. Az egykori foglyok elbeszélései az el- viselhetetlenségig fokozták már amúgy is súlyos depresszióját, ezértlett öngyilkos. Az Erőszak Nankingban 60 évig tartó hallgatás, ködösítés és hazu- dozás után először tárta fel tudományos alapossággal mindazt, ami a kínai városban történt. Iris Chang a bevezetőben George Santayana szavait idézi: „Aki nem emlékszik a saját múltjára, megismétlésére van ítélve.” A kötet három részre tagozódik. Az első a japán megszállók szempontjait elemzi, a második a kínai túlélők visszaemlékezéseit, a harmadik pedig az akkori Nanking ún. nemzetközi zónájában élő nyugatiak beszámolóit tartalmazza. A japánok kegyeden- kedései számos párhuzamot mutatnak a nácik által végrehajtott ho- lokauszttal: ilyen a rémtettek alapos kiszámítottsága, a hóhérok „normális” volta és faji felsőbbrendűségük tudata, valamint az a mód, ahogyan elhárítják saját embertelenségüknek még a gondolatát is azáltal, hogy áldozataikat egyszerűen nem veszik emberszámba. Vannak azonban különbségek is: akadt egyjapán generális, aki nyíltan ellenezte Nanking pusztítását és a lakosság öldösését. Ő a megszállás hosszú időtartamára hivatkozva a helyi lakossággal való együttműködést szorgalmazta. A japán hadvezetés végül a „gazdaságosabb” megoldás mellett döntött. Ennek megvolt a maga rettenetes logikája: a fő érv az volt, hogy hosszú távon nem tudják megoldani az egymilliós város élelmezését. Iris Chang kitért a megszállók szexuális magatartására is: a nők ellen elkövetett nemi erőszakra úgy tekintett, mint a háborús kultúra szerves részére, elmaradhatatlan, szimbolikus jelentést is hordozó, kegyetlen rituáléjára. Iris Chang döbbenetes adatokra bukkant a nankingi amerikai misszionáriusok intézete, a Yale Divinity School levéltárában, de az amerikai külügyminisztérium archívumában is. Az utóbbiban talált rá arra az 1938- ban útközben elfogott, Tokióból küldött táviratra, amelyben Hirota Koki akkori japán külügyminiszter a következőket írta: „Hitelt' érdemlő szemtanúk szóbeli beszámolói és levelei tanúsítják, hogy hadseregünk Attila hunjaihoz hasonló módon viselkedett.” A japán megszállók 1937-ben az 1 millió lakost számláló Nankingban 8 hét leforgása alatt vagy 260 ezer kínai polgári személyt öltek halomra rettenetes brutalitással (egyes források csaknem 400 ezerre becsülik az áldozatok számát), és több mint 20 ezer nőt erőszakoltak meg. A véres mészárlás aránya messze felülmúlta Drezda vagy Hirosima második világháborús veszteségeinek mérlegét. Élő embereken bajonett-gyakorlatokat végeztek, kibelezték, leöntötték benzinnel és felgyújtották őket, szamurájkarddal egész tömegeket fejeztek le, miközben a tisztek egymással versengtek, ki tud ugyanannyi idő alatt több emberrel végezni. Nem számított ritkaságnak az élve eltemetés sem. A nőket - öregeket és kiskorúakat is - az utcán vagy otthonukban, a családtagok szeme láttára, csoportosan erőszakolták meg, majd erre kényszerítették a legközelebbi hozzátartozókat. Épp a nankingi szexuális kilengések, az erőszakok elképesztő száma adta a japán katonai vezetőknek az ötletet, hogy katonai bordélyokat létesítsenek, és azokat a megszállt területek lányaival, asszonyaival népesítsék be. (vk) Tagadók és revizionisták A nankingi mészárlást a japán revizionisták csak úgy emlegetik, mint „úgynevezett nankingi incidenst”, sőt a Sanei c. jobboldali lap tavaly egyenesen kitaláltnak minősítette a nankingi eseményeket. A „mérsékeltebbek” nem tagadják ugyan, hogy az egykori kínai fővárosban atrocitásokra került sor a japán hadsereg részéről, de szerintük a meggyilkoltak nem lehettek többen 40 ezernél, ami úgymond „a civil áldozatok háborúkban szokásos száma”. Egy francia tanulmány szerint a nankingi borzalmak tagadói egy az egyben az auschwitzi gázkamrák létezését tagadók érvrendszerét használják: ♦ japánellenes összeesküvés hangoztatása ♦ a szemtanúk, vallomástevők diszkreditálása ♦ a mészárlás fizikai véghezvihetőségének tagadása ♦ téves részletekre rámutatva az egész elbeszélés hitelességének megkérdőjelezése ♦ az áldozatok számának minimalizálása, (v)
