Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-13 / 287. szám, hétfő
8 Magyar Glóbusz ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 13. NÉZŐPONT Kusza párhuzamok GYEPES ARANKA Nem tudom, van-e még valami, amit a múlt heti népszavazás okán nem írtak le, vagy nem mondtak ki. Érvek és ellenérvek ütköznek, vészharangokat kongatnak és panaszosan sír az ’’ötágú síp”... Vészharang kongatására semmi ok, de tény, hogy az elutasítás sokakat szíven talált, és a vajdaságiakon mélyebb sebet ejtett ez a testvéri pofon, mint a nemrég volt magyarverések. Igaz, csattantak már ennél keményebb pofonok is magyar tenyértől magyar arcon... Azonos állampolgársággal rendelkezők közt, határon belül... Az akkori ’’osztók” keljfeljancsi módjára időnként újra a porondra pattannak, és - megteszik, pontosabban megtétetik, ami tőlük (nem) telik. Hideg számítással, zseniális érvekkel bizonyítva a fehérről, hogy fekete, ha érdekük úgy kívánja. Rájuk illik a Tragédia költője által árnyaltan megformált figura szállóigévé vált önigazolása: „Nem adhatok mást, csak mi lényegem.” A gond ott kezdődik, hogy a kettős állampolgárság elleni zseniális érvrendszerük arra a feltételezésre épül, miszerint az ő légyegük a határon túli magyarok zömének is sajátja. Csak úgy föltételezhették, hogy az ő fejükkel gondolkodik a sok szenvedést megélt vajdasági magyar vagy a romladan hargitai székely. Vakmerő föltételezés volt, hogy a tisztalelkű gyimesi csángók - akik még a házuk ajtaját sem zárják kulcsra soha - számításból, jogtalan haszonszerzés szándékával tömegesen szereznek majd magyar állampolgárságot, hogy ott arathassanak, ahol nem vetettek. És megpróbálták ezt elhitetni a magyar szavazópolgárokkal. Ami pedig a szomorú az egészben, hogy sikerült. De ne higgyük, hogy ez a gyászsiker csupán az egyik fél privilégiuma, joggal osztozhatnak benne azok a nagy nemzetébresztők is, akik életüket és vérüket adnák a magyarságért, de szőkébb környeztükben nehezen viselnek el életképes magyart, legfeljebb, ha marionetté formálható. Persze a szélhámosok és csalók magyar változata sem ismeretlen, de nem tévesztendők össze a valóban rászorultakkal, akiken kötelessége segíteni az anyaországnak, mellesleg azokból a javakból, amelyeknek alapját őseink közös erőfeszítéssel hozták létre. Egyébként a segítségnek az a természete, hogy kölcsönös. Erre a legtalálóbban Tornaija polgármestere hívta fel a figyelmet, amikor felajánlotta, hogy a város évente vállalja egy rászorult magyarországi nagycsalád vagy nyugdíjas ellátását. Nos talán ez a járható út: ha az áldozatvállalás, az együttérzés nem lesznek kikacagott szavak, ha sokféle fogyatékainkkal is vállalni tudjuk egymást. Ja, és a ’’rosszkor, rosszul feltett kérdésesei érvelőknek nem árt megfontolni: Vannak kérdések, amelyeket nem lehet elég rosszul és elég rosszkor föltenni ahhoz, hogy kétség férjen a válaszhoz. Ők vajon IGEN-magyarok vagy NEM-magarok? Újabb szójáték: IGEN-magyarok és NEM-magyarok „Járni jár, csak nem jut” HÁROMSZÉK Hajnali négy óra van itt, Csík- mindszenten. Hétfő. Szent Miklós napja. Már pattog a tűz a kályhában, belefáradtam a forgolódásba. Székely mondás jut eszembe: Hát, fiam, járni jár, csak nem jut! Nem tudom elhinni, pedig sokan előre jósolták. Akkor sem tudom elhinni. Tizenöt év után tegnap este ismételten éreztem a történelem „illatát”. 1989 decemberében is megcsapott, elkábított, magával ragadott. A bőrömön éreztem, hogy része vagyok. Nem én alakítom, de hozzám is tartozik. Akkor felemelt. A tegnap földhöz szegzett. Szeretném hallani, hogy nem igaz! Nem ölte meg újra Káin Ábelt! Nem rázott le Magyarország magáról, mint leprás a kisujját! De csak a t?z ropog, békésen. 0 biztosan tudja, hogy azért fel fog kelni a nap. Emberemlékezet óta tudja. Én nem bírom elhinni!... Hogyan fogom ezentúl hallgatni a magyar himnuszt? Mennyivel tud még többet jelenteni? Számomra eddig is tele volt tartalommal, érzéssel, átéléssel és megéléssel. Hogyan fogok gyermekeim szemébe nézni? Mit kell átadnom nekik? Hogyan fogom vinni tovább a vállamon a romániai magyar lét eddig átélt és még át nem élt terheit? Hát a szépségeit? Kihívásait? Érzelmekkel telítettvoltát? Szebb lesz-e a Hargita ezentúl, és sudárabb-e a fenyő? Hogyan fogok a Magyarországról érkező IGEN-magyarokkal és NEM-ma- gyarokkal szembenézni? Székely vagyok-e, vagy magyar? Imádkoz- hatom-e én még a Magyarok Nagyasszonyához? Mi lesz a csíksomlyói búcsún? Ránk szakad-e ott majd az ég? Tudja-e más is, mit jelentett tavaly az István, a király a Somlyó oldalán? Történelem íródott-e most, vagy csak játszottak egyet velünk a politikusok? Kezdek felébredni. Dereng már a hajnal. Átölelnék minden IGEN- magyart. Kedves ismerősöm biztató szavai jutnak eszembe: ha nem halok bele, erősebb leszek tőle... (Molnár Judit) Egyesek nem értik: nem érhetnék be az eseteleges „tartásdíjjal”, miért törekszenek vissza a „családba”? - beregszászi fiatalok az Agora által szervezett szemináriumon (Képarchívum) Kányádi Sándor: Nem kellünk mi testvér,/ sem itten, sem ottan,/ a nem-kellésekbe/ beleszomorodtam Határon túli közérzeti körkép A kudarccal zárult népszavazás után higgadtságra, a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásoktól való tartózkodásra szólítanak fel a határon túli magyar szervezetek és pártok vezetői, ám időbe telik, amíg a Kárpát- medence magyarságában lecseng a csalódottság, a ki- tagadottság keserű hangja. ÖSSZEFOGLAL Kupeckedés a nagyapákkal Magyarországnak már sokféle miniszterelnöke volt, de ilyen ku- pecgondolkodású, mint a jelenlegi, még soha. Gyurcsány Ferenc olyan berijás szemüveg-csillogtatással és mereven előretekintve csak úgy kijelentette, hogy „nem a nagyapáinkra kell gondolnunk, hanem a jövőre”. Tetszik érteni, ezzel azt üzente a nemzet szerencsésebb felének, akik a sors folytán ma az anyaországban élnek: hagyjuk a trianoni igazságtalanságot, azt, hogy a történelem a magyar nép egy részét Magyarország határain kívül rekesztette, na meg azt, hogy a sors kisebbségi sorba lökött több miihó magyart, nézzük csak azt, hogy mi miként élhetünk jobban. S hogy a kupecség - majdnem azt írtam, lócsiszárság - még jobban érzékelhető legyen, még azt is kiszámította: mennyibe kerül majd az anyaországinak egy határon kívül rekedt magyar. Mármint szerinte.... Meglehet, hogy a nagy pénzgyűjtésben nem tudott belepillantani történelmi nagyjaink munkáiba, hát idemásolom Széchenyi István 1835-ben elhangzott mondását: ”A nemzetiség magas céljáról a becsületes ember csak a halálban mondhat le: itt a lélek kényszerítés alá nem jöhet, hogy önmagát megtagadhatja. Nálam legalább embernek, bárminő koronát viseljen is a fején, lelkemre hatása nem volt, sohasem lesz. Bezárhat, fejemet vétetheti, de lelkemet le nem alázhatja, azt, hogy magyar lenni megszűnjek, nem teheti, s nyelvemet Istentől vettem, és csak Istennek adom a halálban.” (Román Győző - Erdélyi Napló) Nem kértünk egyebet, mint „visszahonosítási” Hát akkor most nem kellünk a magyaroknak? - kérdezi tőlem egy vörösmarti magyar ember, aki egész életét becsületes munkával töltötte, és a politikát nagy ívben kerülte. Nem érdekelte, mert „piszkosnak“ tartotta, de erre a szavazásra odafigyelt. Remélte, hogy megéri még azt, hogy Magyarország lerója azt az adósságot, amivel az ő ősei is hozzájárultak felépítéséhez. Akár a gesztus szintjén is. Csalódott, mint több millióan szerte a világban, ahol magyarok élnek. Vasárnap este több magyar állampolgár barátom felhívott, hogy elnézést kérjen az eredményért... Nincs bennem harag, inkább csalódás, és ezek után nem azt fogom érezni, amit eddig, ha leírom, hogy „anyaország“. Legalábbis egy darabig. Nem kértünk egyebet, mint „visszahonosítási”. Megtagadták tőlünk. Az ilyen mondatokat vasárnap este az egyik szocialista politikus „érzelmi csöpögésnek“ bélyegezte. Mi, horvátországi magyarok már bizonyítottunk szülőföld-szeretet- ből az elmúlt évtizedben. Elmenekültünk itthonról, de az első adandó alkalommal visszatértünk, és itthon boldogulunk. Mások vállalták az itthoni megpróbáltatásokat (a háborús években), de ők is kitartottak. Szó sincs a részünkről átte- lepedésről. Ezért érthetetlen számomra, hogy a MESZ elnöke azt állította a magyarországi fórumokon - tört magyarsággal -, hogy tíz százalékunk a magyar útlevél birtokában elhagyná otthonát! Ismerve magyarságunk lelkületét, sérülések nélkül ezt nem tudná megtenni, és odaát sem jobb, sem tágasabb. Számunkra csak az odafigyelés jele lett volna az „igen“. A kárpátaljai és a vajdasági magyarok számára megkönnyítette volna a mozgást, és egyfajta biztonságot adott volna a magyarverések idején. (Andócsi János - Új Magyar Képes Újság) Testvéri?) megyei kapcsolatok A Hargita megyei tanács csalódottan vette tudomásul, hogy magyarországi testvérmegyéihez intézett korábbi kérése nem talált meghallgatásra. A megyei önkormányzat nyílt levélben fordul ismételten Bács-Kiskun, Békés, Bor- sod-Abaúj-Zemplén, Jász-Nagy- kun-Szolnok, Pest, Somogy, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Zala megyék közgyűléseihez: „Mi, határon túli magyarok - fogalmaznak a Hargita megyeiek - elveszítettünk egy illúziót, azt, hogy saját magunkon kívül valakire is számíthatnánk.” A megye elöljárói az elkövetkező hetek, hónapok tennivalói között említik a testvérmegyei kapcsolatok felülvizsgálatát azokkal a megyékkel, ahol a nem szavazatok voltak többségben. „Azok, akik nyilvánosan biztattak a nemre, akik velünk riogatták a közösséget, akiknek szavai nyomán nincstelen, hazátlan, jöttment ingyenélőknek tűnhetünk fel, nem számíthatnak arra, hogy alkalomadtán testvérként, szívesen látott vendégként kezeljük őket“ - olvasható a testvérmegyékhez intézett nyílt levélben. A Hargita megyei önkormányzat ugyanakkor megköszöni az igen szavazóknak, hogy erőfeszítésük enyhíti a kudarc keserűségét. (Magyar Rádió) Ennyi és nem több Az anyaországiak úgy tesznek, mintha a határon túli nemzettársaik leprásak lennének. Pedig igencsak tévednek: még az adományt sem szívesen fogadják el, szeretnének megélni a saját lábukon. A kettős állampolgárság bevezetése inkább csak egy jelképes gesztus lett volna, amely erősíti a magyarság összetartozását. Ez pedig ebből a szempontból igencsak értékes, hiszen akinek nincs igazán hazája, otthona, akinek kisebbségi lét adatott meg, annak különösen fontos, hogy támasza legyen. Ha a szavazás pozitívan dől el, a határon túli magyar emberben tudatosodott volna, hogy igenis tartozik valahová. Hát ennyi és nem több. Szó sincs arról, hogy bárki elől elennénk a kenyeret... (Hidi Endre, Kárpáti Igaz Szó) Mentőöv helyett virgács A magyar választók az első összeurópai Mikulás-napra mentőöv helyett virgácsot hajítottak a parton szakadt magyaroknak A mai Magyarországon - ilyen vagy olyan oknál fogva - nincs kétmillió magyar, aki fontosabbnak tartja a nemzetet, mint saját egyéni (mégoly kisszerű) boldogulását. Ezt meg kell hallanunk, meg kell értenünk, és ennek tudatában kell cselekednünk. Könyörgések és fellengzős, nagy szavak mellőzésével. Csak a valóságban gyökerező, konkrét kérdésekkel foglalkozó, szívós napi munkának (és politikának) van értelme. Álszent patrónusok helyett érdek- egyeztetésen alapuló szövetségeseket kell keresni és találni. Egyenként, minél többet. Csak csüggedni nem szabad: több is veszett Mohácsnál. A virgáccsal legalább tüzet lehet gyújtani, hogy melegedjünk. És közben integessünk vidáman a rosszkedvű tomposoknak: Jó szelet, Magyarország! Nekünk még sok dolgunk van, de egyszer majd találkozunk. (Purrger Tibor, V. Magyar Szó) Fekete szalagot tűztek a nemzeti zászlóra Fekete zászlós néma tüntetéssel tiltakoztak Csíkszeredában a kettős állampolgárságról szóló népszavazás eredménye miatt a település lakói. A több mint száz néma tüntető a Milleniumi- templom és a Szent Kereszt-templom közötti téren gyűlt össze, és elénekelték a székely himnuszt. Gyergyószentmiklóson is fekete szalagot tűztek a római katolikus templomban levő millenniumi nemzeti zászlóra, és először történt meg 1990 után, hogy ünnepi szentmisén nem hangzott el a magyar Himnusz. A népszavazás után különös tartalmat kapott a sepsiszentgyörgyi Szent József- plébániatemplomban eredetileg hálaadás szándékával tartott tartott szentmise. A nemrég avatott Szent István -szobor körül összegyűltek a kettős állampolgárság támogatására gyújtottak gyertyát. (MTI Kárpáti Krónika)
