Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)

2004-12-04 / 280. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 4. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ LIDOVÉ NOVINY Magyarország a kettős ál­lampolgárságról szóló népsza­vazással olyan trágyába lépett, amelyet a történelem szórt az útjába. Bárhogy is végződjön a népszavazás, utána olyan bűz marad hátra, amely sem a ma­gyaroknak, sem szomszédaik­nak nem lesz kellemes - véli a Lidové Noviny című konzerva­tív prágai napilap pénteki kom­mentárjában. A magyarok a kérdés kapcsán elgondolkod­hatnának azon, hogy a modern Európa éthosza nem az etni­kai, hanem a polgári elveken nyugszik - szögezi le Gabriel Sedlák A berlini fal után Tria­non is omlik című kommentár­jában. ERDÉLYI RIPORT „A budapesti politikai és mé­diatámogatással zajló megosz­tási kísérletek ellenére az erdé­lyi magyarság megőrizte egy­ségét, így számarányát megha­ladó mértékű érdekképvisele­tet harcolt ki magának a román törvényhozásban” - állapítja meg az Erdélyi Riport legújabb számában. A nagyváradi heti­lap főszerkesztője, Stanik Ist­ván vezércikkében a „vesztesek felelősségére” hívja fel a figyel­met, utalva a romániai magya­roknak arra a csoportjára, amely „a Romániai Magyar De­mokrata Szövetség (RMDSZ) irányvonalával szemben pró­bálta megbontani e közösség egységét”. A cikkíró szerint a választási eredmények világo­san mutatják, hogy az erdélyi magyarság megvonta a bizal­mat mindazoktól, akik meg akarták bontani egységét. MAGYAR HÍRLAP Az áttelepülők nyugdíját senki nem vállalná szívesen, ír­ja a liberális napilap. A román nyugdíjintézet egyik főtisztvi­selője szerint még nem írható alá az a magyar-román egyez­mény, amelynek elfogadása után már nem Magyarország, hanem Románia fizeti majd az áttelepülők nyugdíját. Az el­múlt három hétben négyszáz áttelepülő nyújtotta be nyug­díjigényét Magyarországon. HÉTVÉG(R)E Csáky Pál meg az uborka Képzeljék el, hogy pozso­nyi lakosként éppen az egyik külvárosi, ismert ét­terem felé tartanak, és hir­telen egy szép, méretes fal­darab alatt találják magu­kat. És nem azért, mert gyenge az épület tartószer­kezete. KOCUR LÁSZLÓ A héten újabb alvilági leszá­molás történt Pozsonyban. Fé­nyes nappal robbantották rá egy vasbetonból készült épü­let fél sarkát Ivó R.-re, akit a rózsavölgyi vállal­kozóktól (is) védelmi pénzt szedő Takác-banda állítólagos fejeként tarta­nak számon. Az esetnek több tanulsága is van. Úgy tűnik, az alvilág egyre pofátlanabb, a rendőrök meg egyre tehetetle­nebbek. Lehet ugyan mosdatni azt a végterméket, mely egyik ve­zető politikusunk szerint elválik a víztől, de ez az igazság. A vere­tes belügyminiszteri nyilatkoza­tok fedezete legalábbis kétséges­nek mondható azok után, hogy fényes nappal, egy iskola tő- szomszédságában ezt meg lehet tenni. Az esetnek ezúttal két könnyebb sérültje volt, szeren­csére. De mi lesz, ha egyszer va­lakinek nem lesz szerencséje? Persze, a virtuális valóságban ilyen esetben nem történne sem­mi gond. A virtuális valóságban ritkán van gond. Csáky Pál mi­niszterelnök-helyettesnek azon­ban a héten támadt egy kis prob­lémája a világhálón. Oldala hackertámadás áldozata lett. Er­ről irodája szemérmes sajtóközle­ményt adott ki, melyben az állt: a támadó átírta az oldal paraméte­reit. Hát, mit mondjak, jócskán átírta. A mosolygó MKP-alelnök portréja mellé egy pucér hölgyet montírozott. Azon túl, hogy a hölgy feltárta minden báját, egy uborka is látható volt a képen. A fotómontázs további részletezése nagyon távol áll lapunk profiljá­tól, ezért ettől eltekintenék. Má­sok oldalát feltörni nemhogy nem szép dolog, egyenesen bűncselek­mény, efelől nincs vita. Ám ez a szomorkásán humoros eset is jó volt valamire: eszméletlen mó­don megdobta a kormány internetes oldalának látogatott­ságát. A látogatottságot hitelesítő naj.sk honlap szerint a botrány előtt alig pár ember kereste fel a honlapot, addig hétfőn 428, ked­den 925, szerdán már 12 691, csütörtökön 3048 látogató volt kíváncsi az oldalra. Remélem, ebből a kormány marketingszakértői levonták a megfelelő következtetéseket. Ajö- vőben mindenféle drága informá­ciós kampány helyett elég feltenni egy alulöltözött hölgy képét a megfelelő internetes oldalra, s a legszárazabb politikai oldal láto­gatottsága is csúcsot dönthet. Azt persze nem gondolom, hogy a tör­téntek miatt Csáky hangulata is a csúcson volt. A mosolygó MKP-alelnök portréja mellé egy pucér hölgyet montírozott. HETI GAZDA(G)SÁG Arról, kinek is éri meg az új nyugdíjrendszer TUBA LAJOS Mégsem a tavalyi volt a végső - a többéves sokkterápiát követően a földgáz ára jövőre újra jelentő­sen drágul. Meglátjuk, mennyire igyekeznek majd ezt meglovagol­ni a politikai pártok, hiszen a gáz­művek nyereségének ismeretében nehéz megmagyarázni az embe­reknek a világpiaci emelkedés ká­ros hatásait. A nyereség nagy ré­sze egyébként az állam zsebébe vándorol, így közpénzzé válik. Az árakat jóváhagyó független ener­giahivataltól megtudhattuk, hogy az emelés 80 százalékát a világpi­aci drágulás miatt engedélyezte, illetve hogy a jövő évtől a gázár évente akár többször is változhat. Annyi jó hírünk viszont van, hogy a villanyár legalább úgy viselke­dik, ahogy tavaly ígérték, Nyugat- Szlovákiában például egyáltalán nem emelkedik. A nyugdíjpénztárak kampánya egyelőre szolid, nyilván hatott a pénzpiaci felügyelet többszöri be­avatkozása. A tanácstalanok eddig főként a szociális tárca információ­ira támaszkodtak, ez úgy 45 év kö­rül húzta meg a határt, amikor még anyagi szempontból érdemes átlépni a második pillérbe. A hét elején a pénzügyminisztérium egyik intézete ennél pesszimistább becslést tett közzé, úgy 40 év körü­lire szorítva le a határt. Biztosra egyik sem mehet, hiszen mindkét pillérben a várható nyugdíj egy­szerre több gazdasági mutató vál­tozásának függvénye, ezeket pedig 20-25 évre előre még a Nobel-díja- sok sem képesek megmondani. Persze lehet politikum is a dolog­ban. Az ilyen szempontból szeren­csésebb Magyarországon hat évvel ezelőtt tartottak ott, ahol most mi. Annak ellenére, hogy a saját szám­lára kevesebbet irányíthattak át, mint nálunk, az érdeklődés hatal­mas volt, a várt 1 millió ember he­lyett már az induláskor 2 millióan léptek be az új rendszerbe. Márpe­dig ha ez nálunk is így lenne, az jö­vőre hatalmas kiesést jelent a Szo­ciális Biztosítónak. Az egyszerű embernek emiatt nem kell aggód­nia, ha nem lenne elegendő az erre a célra félretett privatizációs bevé­tel, akkor a kiesést az állam pótol­ná. Emiatt legfeljebb Ivan Miklós pénzügyminiszter feje fájhat, így nem csodálkoznánk, ha megpró­bálnák egy kicsit fékezni a folya­matot. Ez nem változtat a tényen, hogy mindenkinek magának kell döntenie az átlépésről. Magyarországon annak idején a FIDESZ hatalomra jutása után jócskán visszavett a reform tempó­jából, így nálunk is érdemes figye­lemmel kísérni az ellenzéki erős emberek viselkedését. A HZDS egyelőre hallgat. Nem úgy Robert Fico, aki a nyugdíjreformot a mi­nap besorolta mindent megváltó kampánya témái közé. Jó hír, hogy a 9-9 százalékos elosztási arányba eddig ő sem kötött bele. Ellenkampánya rá vall, egy apró probléma felfújásával olyan hatást igyekszik kelteni a lehetséges vá­lasztóiban, hogy ő az egész folya­mattal foglalkozik kritikai szem­szögből. A Fico által kipécézett kö­telező átlépés a második pillérbe jelenleg egy nagyon szűk csopor­tot érint, azokat a középiskoláso­kat, akik 2007-ben érettségiznek. Ők azok, akik után a Szociális Biz­tosítóba még biztosan senki sem fizetett nyugdíjjárulékot. Viszont jól hangzik és a híveknek olyan ér­zése van, hogy a nagy vezér ebből a szempontból is törődik velük. Persze az évek múlásával az a ré­teg, amely számára kötelező lesz a kétpilléres új rendszer, folyamato­san növekedni fog, hiszen a nyug­díjreform atyjai éppen rájuk szab­ták az új modellt. Azt eddig még senki sem vonta kétségbe és a kül­földi tapasztalatok is ezt bizonyít­ják, hogy negyven év alatt a ma- gán-nyugdíjtakarékoskodás jóval többet nyújt a fiataloknak, mint az állami rendszer. VENDÉGKOMMENTÁR Távol Pozsonytól BODNÁR GYULA Pozsonytól kelet felé a helyzet változatlan. Magyarán, fokozatosan romlik, elég kinézni az autó ablakán, már ha nincs behúzva a füg­göny. Az Ipoly mentétől kezdve a Bodrogközig pedig mintha teljesen külön országban járna az ember. Pozsonyban új épületek, csillogó kereskedelmi és üzletközpontok, soksávos utakon dolgozó gépek százainak, céguniformisba öltözött munkások serénykedő ezreinek látványa kápráztatja el az idegent. Pozsonyon meglátszik, hogy mégiscsak főváros. Nincs ezzel semmi gond. Csak ne használná a hatalom kirakatnak, a külföld előtt Szlovákia egészét mintázó sab­lonképnek, amikor az önkormányzatok zömének kétszázmétemyi útszakasz leaszfaltozására sem futja. És hát azért az sincs rendjén, hogy amíg a főváros épül-szépül, a munkanélküliség az öt százalé­kot sem éri el, ugyanakkor az ország másik végében, a Tiszához kö­zeli Nagytárkányban örülni kell annak, hogy renoválni tudták a he­lyi művelődési házat. A színpadot már korábban rendbe tették. Tör­tént mindez az önkormányzat költségvetéséből, 204 ezer koronából, melyet bizonyára másra is fordíthattak volna, azonban úgy gondol­koztak a község vezetői: ahol pezsgő és sokrétű a kulturális élet, ott megérdemli a művelődési ház, hogy új köntöst kapjon. Nemrégiben adták át a termet, s ez az esemény most két másik község nyugdíja­sainak ünnepi találkozóját juttatja eszembe, ahol két délután a két művelődési házban összesen mintegy hétszáz idős ember élelmisze­rekből összeállított, több, műit kétszáz-kétszáz korona értékű aján­dékcsomagot kapott. Az óvodások és iskolások pedig műsorral kö­szöntötték őket, akiket terített asztalok fogadtak a teremben. Hadd ne számoljunk, mennyibe kerül ez az önkormányzatnak, lényege­sebb mozzanat, hogy a helyi mezőgazdasági szövetkezet ajándékoz­ta az almát, az iskola konyhájában készült a pogácsa és a sütemény, s mindezt a teával, üdítővel, borral együtt a szociális bizottság tag­jai, valamint tanítónők szolgálták fel a nyugdíjasoknak. Van ebben valami szép, amit a többi kisebb-nagyobb szlovákiai településhez ké­pest gazdag Pozsonyban talán hiába keresnénk. Persze, az említett nemes emberi értékből, egy közösség összetartó lelkületénekkasz- szájából nem lehet utakat, bérlakásokat építeni, szemétgyűjtő kocsit vásárolni, iskolát fenntartani, gondozói szolgálatot ellátni, közvilá­gítást fizetni, munkahelyet teremteni. Pozsonytól kelet felé, vagy ha úgy tetszik, lefelé, a helyzet továbbra is változatlan. Felidézve a ba­rázdált arcú öregek tekintetét, munkáskezét, azért ezek az emberek, egyáltalán az emberek e honban, akiknek esélyük sincs munkahely­re lelni, vagy akiknek ugyanazon a munkahelyen eltöltött harmincöt év után is mindössze 7 300 korona a fizetésük, többet érdemelné­nek. Nem az önkormányzatoktól, hanem az államtól, amely hovato­vább kivonul a településekről, holott még a kivonuláshoz szükséges felvonulási terepet sem volt képes előkészíteni. Tizenöt év alatt. JEGYZET Sose halunk meg! HIZSNYAI ZOLTÁN Azért ragadtam tollat, hogy a végveszélyben a nemzetet lelke­sítsem. Különösen a lecsatolt ré­szek népét. Az orvosi műhibából amputáltakat. Igen, a holnapi baljóslatú népszavazás ösztön­zött cikkem megírására, amely­nek eredményeként - ha az elő­rejelzéseknek megfelelően való­ban érvénytelen lesz - állítólag mindnyájunkat a nemzet kebe­léről való kiátkoztatás kénköves pokla fenyeget. Fogcsikorgatva drukkolok, hogy ne így történ­jen. Ha azonban mégis bekövet­kezik, bízom a halálon túli élet­ben és a magyar feltámadásban. És erre biztatom a remény - és az utolsó nemzetállami esély- paradicsomából lángpallossal kiüldöztetett sorstársaimat is. Mi mást tehetek, ha semmilyen más lehetőséget nem hagynak szá­momra? Ha éppen az engemet legjobban féltők közül nem haj­landó senki fenntartani legalább egy gyűszűnyi reményt, hogy a kevés igen, sőt a nemleges vá­lasz esetén is valahogy, még nem tudom, miként, de valami­képpen azért talán mégiscsak magyar maradhatok?! Ha akár még százszorosabban balsors sújtotta is... Annyi, de annyi kintlévőségemről, anyanemze­temnél letétbe helyezett erkölcsi és egyéb jussomról szót ejtettek az utóbbi hetekben, hát miért éppen a remény lehetőségének megcsülantásával nem tartozik nekem senki odaátról!? Egyéb­ként... - noha nem szeretnék ezekben a sorsdöntő órákban kisszerű megjegyzésekkel okve- tetlenkedni, az esetleges félreér­tések elkerülése végett mégis ki­jelentem: legjobb tudomásom szerint nekem sem Magyaror­szág, sem a magyar nemzet, sem a magyar választópolgár, se szá­mos határon túli magyar bará­tom közül senki egy árva peták­kal sem tartozik. Nem emlék­szem ugyanis, hogy tőlem vagy felmenőimtől az utóbbi évszá­zadok során három vagy akár annál kevesebb tengert, stratégi­aijelentőségű vasútvonalakat és közutakat, nyersanyaglelőhelye­ket, életteret vagy bárminemű szimbolikus javat jogtalanul el­vettek volna, sem arra, hogy a fenti jószágok közül valamit ná­lam lízingelnének, és most lenne esedékes a részlet átutalása. Személy szerint egyedül a fonti­ekre vonatkozó remény óvatos megcsillantására formálnék jo­got. A potenciális kirekesztette­ket pedig jobb híján azzal vi­gasztalnám, hogy magyar útle­vél hiányában erősítgessék iden­titásukat talán a koronás ma­gyar igazolvánnyal, azt ugyanis kizárólag magyarok birtokolhat­ják, nem úgy, mint az anyaor­szági nemzetiségeknek is alanyi jogon járó címeres úti okmányt. De ma még bizakodjunk! Bizony mondom, ha bízva bízunk, nem­csak hogy megmaradunk, to­vább fogunk még marakodni is. Lesz magyar élet az elutasítás után! Úgy lesz csak igazán! (So­se halunk meg!) Mit hoz a Mikulás? (Elek Tibor rajza)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom