Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-18 / 292. szám, szombat
12 Családi kör UJ SZÓ 2004. DECEMBER 18. MINDENNAPI KENYERÜNK Uram, te vagy ÉDES ÁRPÁD Ige: „Gondolj nyomorúságomra és hontalanságomra, az ürömre és a méregre! Mindig erre gondol, és elcsügged a lelkem. De ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged. Az Úr az én osztályrészem - mondom magamban -, ezért benne bízom.” (Jeremiás 3,19-24) Minden ember őriz a lelke mélyén olyan képeket, amelyek nagy hatást tettek rá. Több mint tíz év távlatából így emlékszem egy zenei élményemre. Úgy hatott, mint egy megsokszorozott nehézségi erő, és belepréselt a padba, de egyúttal föl is oldozott, és szárnyaira emelt. Mintha egy más, a mi téridőnkön túli dimenziókról lebbentette volna föl a fátylat, bepillantást engedve valami mennyei, isteni világba. Az abaújszinai ősi templomban énekelt a Debreceni Kollégiumi Kántus, és szolgálatuknak egyik darabja volt Bárdos Lajos - Ba- lássy László: .Jeremiás próféta könyörgése” című kórusműve. A vers a fönt is idézett bibliai könyv alapján íródott, a dallam és a harmónia pedig megsokszorozta az amúgy is súlyos szavak mondanivalóját. Vádak és önvádak, jaj és siralmak jellemzik az elejét. Jeruzsálem pusztulásán, a templom romlásán kesereg a próféta, siratja a babiloni fogságba hurcolt népet. Nem volt sem kapu sem kiskapu a menekülésre. Egy lélegzetnyi idő töri meg a komor hangulatot, és ami utána következik, az mindent más fénybe állít. Mintha a föld mocskáról és saját bajáról a próféta fölemelné tekintetét, a dallamív is fölfele száll, a harmóniák kitisztulnak, és kimondja az eddig is sejtett fölismerést: „De te, Uram, örökké vagy.” Az utolsó szóban egy tiszta, fényes D dúr szólal meg, ahol a hangok, az összhangok és felhangok is megtalálják helyüket. Mintha az örök rend állt volna helyre hirtelen. Mintha ezért az egy fölismerésért született volna az egész mű, hogy innen már egy megnyugodott mederben folyjék tova, és jusson el a végső fohászig: „Ó szólíts, Uram, s hozzád térünk, add vissza sok boldog évünk!”... Gyöngék a szavak, és aligha hiszem, hogy vissza tudják adni azt az élményt. De nem is az élmény az igazán fontos, hanem a fölismerés, hogy „Uram, te vagy!” Ez az ismeret elég volt a prófétának ahhoz, hogy keserűsége és baja enyhüljön, fájdalma elhordozha- tóbb legyen. Egy dologban sziklaszilárd: az Úr el nem fogyó irgalma az, ami mind ez ideig megtartotta és a jövőben is megtartja. Mert ,jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Jó csendben várni az Űr szabadítására.” (25,26) Most is advent van, a várakozás ideje. Mit várunk mi életünk nagy adventjeitől? Tudunk-e csendben várni, vagy csak elvárásaink vannak? Egymással szemben, a világgal szemben, még az Istennel szemben is; ritkábban önmagunkkal szemben. Két félelmem van. Az egyik az, hogy csak sírni, lamentálni tudunk, a lelkünk csüggedését, ott- hontalanságát látjuk. Vélt és valós sérelmeink sorolga- tása után nem jutunk el annak fölismerésére, hogy szeret az Úr, azért nincs még végünk, hogy irgalma nem fogyott el végképp! A hontalanság éveiben is megtartott, mennyei otthonunk és polgárjogunk meg nem népszavazások kimenetelén dől el. A másik még tán rosszabb. Beleveszünk a világ dolgaiba, és észre sem vesszük, hogy fogságban a lelkünk. Nem jutunk túl a karácsonyi vásárokon, ez tölti ki adven- tünket, s ezzel a pörgéssel úgy átrepülünk majd az ünnepen is, hogy észre sem vesszük, az Isten nagy ajándékát. Pedig ott a jászolban Ádám és Éva édenkerti bukásának disszonanciája szelídült isteni harmóniává. A szerző református lelkész SORSOK Az ünnep NAGY ILONA Beáll mindenütt a sorba, újdonságokat keres. Örömet akar szerezni gyermekeinek karácsonyra, bármi áron - a másik helyett is, aki hűden lett hozzájuk. Nagyobbra kerekedtek a csomagok, mint bármikor, alig fémek a fa alá. Utolsó simítások az ünnepi asztalon. Már nem csordul ki a könnye a negyedik teríték hiánya s az üres szék láttán. Egy ideig havonta egyszer gazdára talált a szék, de mostanában egyre ritkábban. Gyűlölettel nézték a postást, amikor leszámolta a tartásdíjat. Tudta, erősnek kell lennie, hogy a serdülő gyerekei úgy érezzék, belekapaszkodhatnak. Levetette a kötényét, és vacsorához hívta őket. A várakozás izgalma feszült a levegőben, miközben a tányéron egyre gyűltek a halszálkák. Valahogy túl nagy volt a csend. A magnóhoz lépett, és elindította a Csendes éjt. Egyszerre indultak a szoba fele, ahol a feldíszített karácsonyfa áll. Alatta rögtön észrevette a két gyerekkéz formálta csomagot. Az egyik szorosan az övék mellett volt letéve és nagybetűvel hirdette: ANYUNAK. Arrébb, a fa alatt a másik, jeltelenül. Elvették sorra a csomagokat, s az az egy, a negyedik ottmaradt. Lehunyta a szemét és érezte, hogy az ottmaradt kis csomag óriásivá nő, fenevaddá válik, majd szétnyílik a pofája, s mohón falja, egyre csak falja az ő örömüket. A nyál megkeseredett szájában. Szeme már csak a két bánatos arcocskát látta. Úgy érezte, megfullad. Kiszaladt a sötét karácsonyestébe, ment, taposta a frissen hullott havat. Gyűlölet, megvetés, fájdalom, maga sem tudta, mi dúl a lelkében. Nem látta, nem is láthatta, hogy a gyermekarcon megjelenő könnycseppek nyomán hogy haldokolnak a jégvirágok az ablaküvegen. A szél arcába vágta a havat. Megállt, visszanézett. A vihar elvégezte helyette a tennivalót. Beseperte a járt utat. Nagyot sóhajtott és összeszorított foggal elindult hazafelé. Csizmájával új utat vágott a friss, fehér hóban. Karácsonyra is katalógusból vásárolni, mert így a trendi - kis szójátékkal: így van trendjén az ám! Gyermeknevelő műanyag asztal Halihó, itt a karácsony! De jó! Főleg, hogy ki sem kell mozdulni a jó meleg lakásból ajándékvásárlás céljából, dehogyis, az amúgy is olyan maradi, hanem inkább a gyerkőc, egyenest! Itt ez a szép kis katalógus, a csemete csak rábök valamire, és már lehet is rendelni, hipp-hopp! TÓTH FERENC És micsoda meglepetés, a közösen kiválasztott ajándék a fa alatt! Jé, egy bicikli, amit együtt választottunk ki, nahát, hogy meglepődtünk! Hisz a meglepetés - trendi szóval: a meglepcsi - az ajándékozás sava-borsa. Lássuk csak a kínálatot! Itt van mindjárt a fütyülő játékkalapács nyolc színben. Sajnos, használati utasítás nélkül, így aztán nem tudni meg, mire használják fejlettebb országokban. Esetleg, ha együtt fütyörészünk vele, jobban megy a munka? Vagy itt van ez a kis játékasztal nyolcféle hang- és fényeffektussal. Mely úgymond a gyerek motorikus képességeit fejleszti. Persze. Ez meg a babzsák. Ez a kettő. Mert mitől sem lesz trónörökösünk motorikusabb, mintha egy vijjogó műanyag asztalka előtt ül naphosszat. De persze, leköti. Hisz anyuka korántsem tud ennyire vijjogni, fényeffektusokat meg pláne ritkán bocsát ki. De, leköti! Lehet közben telcsizni is, akár. Mondjuk, megnézni egy jó kis műsort arról, hogyan neveljünk motorikus gyereket. Ez a műanyag asztalka már igazán gyereket nevel! És mit szólnak ehhez az ennivaló kis motorkerékpár-szimulátorhoz? Különféle melódiákkal és adóvevővel? Hát persze, hisz anélkül nem az igazi! Ja, és a plüssállatkák, ezzel a reklámszöveggel: „Hisz ezeket már ismeritek a tévéből”. Valóban! Mert egy két-három éves gyerkőc honnan is ismerné a világot, ha nem a televízióból. Az apja és az anyja akár ne is volna a világon. Minek is, hisz a legdrágább plüssál- latkákkal már beszélgetni is lehet, és természetesen „hallgat a parancsaidra is”, nem úgy, mint az az okoskodó szülő, hogy most így nincs pénz meg úgy nincs pénz. Jé, gyerekporszívó! Gyerekmikrohullámú sütő (nem, ebben nem gyereket sütnek), gyerekpénztárgép, gyerek-vasalódeszka gyerekvasalóval. Sőt „Gyerek-tisz- tábarakó centrum!” Hát ezek meg hogy csusszantak bele ebbe a fene nagy emancipátumba? Hisz Bar- bie-nak már bejárónője van, nem? (Vagy bejáróférfija?) Nézd csak, Barbie vásárol! „Nem feledkezik meg a ruhákról, cipőkről sem”, írja szó szerint e szívünknek - s pénztárcánknak - oly drága kis katalógus. És természetesen „nem feledkezik meg a kozmetikumokról sem”. Barbie baba már régen festi magát, bármennyire kiskorúnak látszik is! És egyszerűen muszáj, hogy vásároljon, amúgy nem volna egy rongya sem szegénykének. S íme, ez itt „A kis divatkreátor”. Amiben is van gyermekméj- kap, gyermektetkó plusz testfestés, bonusz ajándékként meg: „Körömmodeling”. (Hogy ilyen körmökkel hogy lehet porszívózni, az anatómiai rejtély. Sajnos, fennáll a veszély, hogy könnyed házimunka közepette az ember saját két kezével szúrja ki a saját két szemét.) A „Kis divatkreátor” magától értetődő tartozéka a „fésülőfej”. Cserélhető hajjal, természetesen. Még jó hogy! Milyen kár, hogy cserélhető fejet nem tartanak hozzá. (De jól is jönne ez mindannyiunknak olykor-olykor.) És képzeljék! Ez az egész hóbelevanc éppen elfér egy kis „kozmetikai bőröndben”, mely akár külön is megvásárolható. Hát e nélkül aztán már tényleg egy lépést se zűrzavaros walówilágunkban! Meglepődnének, mennyi minden kerül forgalomba „képzőművészeti” jelzővel. Képzőművészeti mágikus tábla. Készségfejlesztő képzőművészeti s garantáltan környezetbarát festékgyűjtemény. Bár úgy hírlik, a képzőművésznek elég egy darab papír meg ceruza. Vagy egy marék agyag. Vagy akármi. Mert hogy ő úgy születik, direkte képzőművésznek. Katalógusunk természetesen a fiúgyerkőcökről sem feledkezik meg. (Bár szép új világunkban ezek a nemek mintha kezdenének keveredni). Kaphatnak példának okáért terepszínű deszanthelikop- tert, hozzá meg dzsipet is, a hozzávaló vállról indítható rakétával, golyószóróval plusz kézigránátokkal és valódi kicsi homokzsákokkal. Sohasem árt, ha a zsenge gyermekiélekben idejekorán elvetjük a defenzív védelem alapjainak értékes magvait, melyek remélhetőleg mihamarabb szárba szökkennek s dús gyümölcsöt hoznak. Ehhez a készlethez pici olajoshordók is tartoznak. A célzás világos: a háború olajért folyik... Ezt ilyen nyíltan még a Fehér Ház sem ismeri el, dacára világló demokratizmusuknak. És ezt az egész hadműveletet, na, mivel koordinálja harci tűzben égő agresszív gyerkőcünk? Hát termé-* szetesen egy gyermeklaptoppal! Na persze, egyfolytában nem manökenkedhetnek, meg nem is háborúzhatnak. Nem árt olykor egy kis lazítás. „Adrenalin-száguldás” - hirdeti önmagát a virtuális sznóbord, amiben az a jó, hogy egyáltalán nem kell kimenned arra a nyavalyás friss levegőre. Hanem ülhetsz ideálisan fülledt kis szo- bácskádban, az izgalomtól zacskószámra ropizhatod a mogyit, és még az adrenalinadagodat is megkapod. Amire oly nagy szükséged van! Hát nem igaz, hogy van ennél jobb megoldás! Ja, esetleg egy: ha intravénásán adagolod magadnak. Ez a játék talán úgy tíz-húsz év múlva kerül piacra. De most már nem tagadhatjuk meg magunktól az örömhírt, mely új fényt hoz mind ez ideig oly sötét intellektuális éjszakánkba: hurrá, feltámadt a Tamagocsi! És ez már olyan mesebeli tulajdonságokkal rendelkezik, hogy: kommunikál a többi Tamagocsival! És: „ajándékot cserél velük”. Ez nem vicc, pionír becsületszavam. Sőt: lehet immár kistamagocsija is őnéki! Ezt már talán nem is lehet tökéletesítem. De! Egy módon talán mégis! Képzeljük csak el, hogy ebből az egész vircsaftból kihagyjuk a szülőket, a gyerekeket meg úgy általában az egész emberi fajt. Ha jól megnézzük, nincs is itt már szükség reánk. Gyereknek? Ajándékot? Ugyan már! Vesz neki a Tamagocsi. EMBERNEVELŐ Gyermeke az Istenről szeretne tudni? KOMLOSI ÁKOS Karácsony táján sok szó esik Istenről, Jézusról, angyalkákról, ezért természetes, hogy a gyermekeknek erre vonatkozóan is megvannak az érdeklődő kérdéseik. Persze, a szülők is sokszor használják fel a „helyzetet” nevelésre. De sem Isten, sem az angyalkái, sem a Mikulás nem tudják a szülők helyett a nevelést megoldani. Ezért nem is szabad velük a gyermekekre nyomást gyakorolni; pl. „Ha ezt az Isten meglátja...”, vagy „ezt elmondom a Mikulásnak”. A szülőknek sokkal fontosabb és személyesebb feladataik vannak a szeretet, a remény és bizalom kialakításával. Láttassák meg gyermekükkel, füg- gedenül vallásuktól és attól is, ha nem vallásosak, hogy az összes látható, tapasztalható történés mögött egy mélyebb értelem, világrend és működési elv létezik, amelyet tárgyilagos magyarázatokkal nem lehet leírni. A hit, a vallás nem más, mint viszonyunk mindahhoz, amit még nem ismerünk, de mégis van, létezik, működik. Van, akinek a vallása a babona, de van, aki eljut az istenhitre. A vallásos szülők gyermekeiknek egy szerető, jóságos és vigaszt nyújtó Istenről fognak beszélni, aki mindennek az irányítója, és az embereknek a szükségben és gyászban is segít. így a gyermek „beletanul” a védelmet és biztonságot nyújtó világba az oly gyakran fenyegetően megjelenő, önző, dehumanizálódott társadalom közepette. A nem vallásos szülők azt magyarázzák el gyermeküknek, hogy létezik egy „magasabb erő”, amely a világ dolgaira hat, továbbá, hogy a mi látható világunkon túlra is lehet haladni, amely területre a tudományok igyekeznek behatolni. Az iskola az értelem fejlesztésével és a jelentések megértetésével ezt a behatolást, túllépést igyekszik megvalósítani. így a gyermek felismerheti, hogy ő nem képes mindenre, hogy az életünk tele van titkokkal, amelyeket egyelőre nem vagyunk képesek megfejteni. Ily módon sikerülhet beillesztenie életébe azokat az élményeket és tapasztalásokat is, amelyeket nem ért. De ha maga is keresi a „magasabb rend” törvényeit, az csak javára válik. A vallásos kérdésekről folyó beszélgetéshez a szülő vállalja meggyőződését. Válaszoljon úgy gyermekének, hogy az bizonyosságot szerezzen arról a Létezőről, aki mindig az emberek mellett áll, legyen az az Isten, egy magasabb Lény vagy egy vigaszt nyújtó Erő. Ne fenyegessen az Isten nevével és személyével, de ne is úgy állítsa be, mint egy mesefigurát. Mondja el gyermekének, hogy az Isten nem a maga valójában, hanem műveiben és cselekedeteiben ismerhető fel. Akkor is, ha ön nem vallásos, nyitva kellene hagynia gyermeke számára a fantázia, a hit, a vallásosság és a templom felé vezető utat, hogy idővel ki tudja alakítani saját felfogását ebben a kérdésben. Például egy tizenhat éves fiatal önállóan eldöntheti vallási'hovatartozását. Engedje tehát, hogy gyermeke már korábban részt vegyen a hittanórákon, és adja meg neki a lehetőséget a Biblia olvasására. Azt is megtudhatja, hogy családja melyik vallási közösséghez tartozik, vagy hogy milyen okok szakították el templomtól. A szerző pszichológus, a Derűs Gyermekkor Alapítvány munkatársa
