Új Szó, 2004. december (57. évfolyam, 277-303. szám)
2004-12-11 / 286. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. DECEMBER 11. MINDENNAPI KENYERÜNK Tátrai imádság HALKO JÓZSEF Éppen, amikor a Tátrán végigsöpört a pusztító szélvész, az egyik szálláshelyen lelki gyakorlatokat végeztek. Lelkészük észlelve, miféle csapás közeleg, összehívta a jelenlevőket a közeli kápolnába. így esett, hogy miközben nagy morajlás közepette hatalmas, kicsavart fák dőltek a szálló tetejére, míg a vihar úgy összegyűrte a pléhtetőt, mint egy darab ezüstpapírt, Jézus előtt a hozzá hűek imái hangzottak el: oltalomért, könyörületért, belső békéért. Az eredetileg tervezett, szokásos imádságokon kívül itt szívből fakadó, személyes fohászok is a felszínre törtek, őszinte könyörgések. Jellemző, hogy míg odakint minden összeomlik, minden alapjaiban reng-meg, az egyetlen biztos pont, az alap és a támasz Ő: Krisztus. „Mikor a szélvész után még az este kimentünk körülnézni - emlékezett első adventi prédikációjában a tátrai plébános, Mor- del atya szó szerint kővé meredtünk. Mit lehet mindezzel kezdeni? Hogy lehet ezt a kegyetlen valóságot feldolgozni?” A megrendítő élmény feldolgozásában Jézusnak az a képe is segíthet, mellyel az e vasárnapi evangéliumban fordul tanítványai felé: ő is a szél hasonlatát használja, mely alatt meghajlik a fű, fa, amikor bemutatja a népnek Keresztelő Jánost, a szilárdan álló, mélyen gyökerező, rendíthetetlen fatörzset: „Miért mentetek ki, mit akartatok látni a pusztában? Széltől lengetett nádat?” (Mt 11, 7) Lehet, hogy Jézus ezzel azokra a kifogásokra reagált, melyek szerint a Keresztelő túlságosan kemény, igényes és rendíthetetlen. Hisz egyértelműen közölte: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa! (...) Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! (...) A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.” (Mt 3, 1-12) Jézus megerősíti János kijelentését: „Miért mentetek ki? Prófétát látni. Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat.” (Mt 11,9) Azok közül, akik részesei voltak a tátrai imádkozásnak, később valaki leírta az érzéseit: „Már van elképzelésem a világ végéről: pillanatok alatt semmivé válik minden...” És, ugye, nemcsak minden, hanem - bizony - mindenki! Mert az emberi élet semmivel sem különbözik azoktól a fáktól, melyek az imént még büszkén ékesítették a tátrai hegylábat, látszólag mélyen meggyökerezve, kiforgathatatlanul, s most úgy hevernek á földön, mint a törékeny gyufaszálak. A Keresztelő János által említett fejsze bármikor a gyökéren találhatja magát... Mint ahogyan az utolsó ítélet váratlan vihara is bármikor kitörhet. „Olykor az az érzése támad az embernek - zárta le adventi bevezető prédikációját a tátrai plébános mintha a szívekben kialvófélben volna az élet, mi által a szív maga amolyan vigasztalan pusztasággá változnék. És éppen az ilyen természeti csapások mutatják az embernek azt határt, melynél reménytelenül összeomlanak kevélysége védfalai...” A legfrissebb hírek már nemcsak orkánokról, hanem földrengésekről is tudósítanak. Ez valóban ihletett kezdete az adventnak. Tényleg: mennyire mélyek az én hitem gyökerei, eléggé-e ahhoz, hogy semmiféle orkán ne tudja kicsavarni? Mennyire mélyek az én hitem alapjai, eléggé mélyek-e ahhoz, hogy semmilyen földrengés ne tudja megingatni? Egyszerűen és röviden: ki nekem Jézus, akinek pár nap múlva meg kell születnie? A szerző római katolikus pap ÍRÓ OLVASÓK Állami gondoskodás NAGY ERIKA A Szlovák Nemzeti Színház előadására Pozsonyba akárcsak én, meghívást kaptak a gyermek- otthonok kis lakói is. Bevallom, az indulás előtt voltak fenntartásaim. Magam előtt láttam a sok gyerkőcöt, akik hancúroznak, kiabálnak a nézőtéren, s akik nyűglődve nyaggatják nevelőiket: „Éhes vagyok! Szomjas vagyok! Vegyél fel!” Utólag szégyenkezem amiatt, hogy megfordultak a fejemben az efféle gondolatok. Tanulságos út volt ez a számomra. S hogy mire gondolok? Arra az egész buszt betöltő nyugalomra, szeretetre, ami a gyermekekből áradt. Mérhetetlen szeretettel, ragaszkodással viseltettek egymás iránt, nem ismerve a civako- dást, marakodást. Nem volt kiabálás, futkosás, lökdösődés. Az előadás előtt, alatt és után pedig csendben, felnőtteket megszégyenítő tiszteletadással várták, nézték és tapsolták meg a színvonalas balettet. Teljesen lekötötte őket, s ezt jó volt látni. Egy valami mégis elkeserített. Mégpedig az, hogy míg egyesek számára az egyik legcsodálatosabb állapot az, ha egy nő a szíve alatt hordja, hordhatja magzatát, ha szülés után kezébe foghatja az apró, törékeny csecsemőt, vannak olyan családok, ahol a gyermek nem áldás, hanem gond és probléma. Ahol lemondanak arról a csodáról, hogy lássák felnőni őt, rábízzák inkább az állam által fenntartott gyermekotthonok nevelőire. Pedig a szülői sze- retetet, gondoskodást nem pótolhatja a legjobb, a legszeretetreméltóbb gyermekgondozó sem. Az állami gondozottak kitűnnek ragaszkodásukkal, kötődésükkel, szeretetükkel. Ezt tapasztalva megsokszorozódik bennem a fájdalom arra gondolván, a saját szüleik fosztották meg őket attól, hogy igazi családban, érzelmi biztonságban nőhessenek fel. Furdal a kíváncsiság, az ilyen szülők vajon el tudnak számolni a lelkiismeretükkel? Sok ilyen „reklámra” lenne szüksége ennek az országnak, az elesetteknek, az elhagyott gyerekeknek Csölösztőn járt a Mikulás Pillanatok alatt nyüzsgő hangyabollyá változott a karácsonyi díszekbe öltöztetett szálló (A szerző felvételei) Régen voltam én már kicsi gyerek, s akkor nem is sejtettem, hogy azok voltak a szocializmus építésének legerőteljesebb évei. A dolgozó nép gyarapította a közöst, melynek a becsülete csak éppen annyi volt, hogy a leleményesebbje azt vitt haza belőle, amit tudott. így utólag bármennyire erőltetem is a szürkeállományom, ezekből az évekből csak délutánra meg hétvégére hazahozott gyermekotthonos pajtásokra emlékszem. MÉRY ZSÓKA Anyu akkoriban az utcánk végében álló intézetben dolgozott, és én mindennapos látogató voltam arrafelé. Ismertem az összes gyereket, és szerettem is közülük jó párat. Megvolt mindenük az otthonban, étel, ruha, játék, még több is, mint nekünk valaha, mégis felejthetetlenek számomra azok a boldog pillantások és pillanatok, amikor körbeültük nagyapám konyhaasztalát. Előkerült a vágódeszka, meg egy szál jó száraz kolbász a padlásról, melynek az íze még mindig itt a szájam sarkában, s a hajszálvékony karikák egyenként kerültek a kenyérkatonákra. Nem voltam jó evő, de ezek emlékezetes lakmározások voltak! Aztán a sorsom úgy hozta, hogy húsz esztendővel később az én első munkahelyem is egy gyermek- otthon lett. Jól ellátott intézet volt ez is, a kis lakók anyagiakban nem szenvedtek hiányt. Csak éppen a legfontosabbakból, szeretetből, gondoskodásból, odafigyelésből jutott nekik alig-alig. Ezek voltak az első gondolataim, amikor meghívást kaptam a közigazgatásilag Somorjához tartozó Csölösztőre, az újonnan átépített Kormorán Szálló Mikulás-napi rendezvényére. Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki a gondolat, hogy a jótékony adakozó szent ünnepén meghívják a járás gyermekotthonainak kis lakóit vasárnapi ebédre, de emberségből nálam egyesre vizsgázott. Most bizonyára akadnak olyanok, akik legyintenek, s azt mondják: reklámfogás. Hát, kérem, sok ilyen „reklámra” lenne szüksége ennek az országnak! Az elhagyott gyerekeknek. Mert költhettek volna a pénzt óriásplakátokra, esedeg szponzorálhattak volna egy elit sportegyesületet. De nem, meghívtak a gyönyörűen berendezett négycsillagos termeikbe 78 olyan gyereket, akiknek ez a nap bizonyára életre szóló élmény marad. És azért sem tudom igazán üzleti fogásnak minősíteni, mert két újság tudósítóján kívül senki más nem nyert belépést a rendezvényre. Pedig odacsődíthették volna a zajos médiát. Lassan hagyománnyá válik errefelé, hogy a vidám ünnepeken a gyermekotthonok lakóié a főszerep. Mert szerveztek már idén farsangi gyerekbulit, gyermeknapi zsúrt sok vidám programmal és versennyel egybekötve, és hát ezek után a Mikulás-ünnepség sem maradhatott el. Szép lassan és csendben tradíciót teremtenek, azt a legnemesebb fajtát, érzelmekből épülőt. Advent második vasárnapján, amikor a szeretet ünnepe kopogtat az ablakon, na meg jó esetben a szíveken, egymás után gördültek be az autóbuszok a nagymegyeri, csákányi és somorjai gyermekotthon ünneplő ruhás kicsi és nagyobbacska lakóival a szálló parkolójába. Pillanatok alatt nyüzsgő hangyabollyá változott a karácsonyi díszekbe öltöztetett szálló, s gyermekzsivajtól lett hangos a vendéglő. Mire mindenki megtalálta a kedvére való helyet, díszvendégek érkeztek. Bugár Bélának, akit eddig csak a tévé képernyőjéről ismertek, majdnem olyan sikere volt a nagyobbak körében, mint a Mikulásnak. A város polgármestere, Domsitz Károly és a szálló képviseletében az igazgató, Nagy István köszöntötte a vidám csapatot. Szent Miklós és két virgonc ördög segédje először igazi riadalmat keltett az apróbbak között, de aztán felbátorodva álltak ki a közönség és társaik elé, s mutatták be mindazt, amit az alkalomra megtanultak. Rajzaikat a díszvendégekből álló zsűri nem győzte dicsérni. Mert valóban szép képekét hoztak magukkal a gyerekek. Természetesen a Mikulás sem érkezett üres kézzel, s miután csak jó gyerekek voltak itt jelen, mindenkinek jutott ajándék is bőven. És az ebéd?! Hát mit mondjak! Fejedelmi falatok kerültek a tányérkákra. Sok év után ugyanazt a ragyogást láttam a szemekben. És nem csupán a gyermekekében! A vendégek, a szervezők, a szálló személyzete és mi valamennyien meghatódva, lelkiekben gazdagodva, talán egy picit jobban értékelve azt, amink van, s egymásra is odafigyelve tekintünk a közelgő ünnepek elé.
