Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-27 / 274. szám, szombat
15 UJ SZÓ 2004. NOVEMBER 27. Riport Az erdők pusztulása természetes folyamat, ám az idegenforgalom szempontjából nézve katasztrofálisnak nevezhetők a Magas-Tátrában uralkodó viszonyok Pillanatképek a világ kezdetéről jorországból behozott lucfenyőcsemetéket használták; ez a fafajta gyorsan növekszik ugyan, de nagyon sekély gyökeret ereszt, azonkívül pedig jelentős szerepet játszik a podzolosodási folyamatban, átalakítva a talajt. Nem csodálom, hogy az északnyugatról betörő szél gyökerestől forgatta ki a fákat, egész erdőket tarolva le; inkább azt tartom érdekesnek, hogy mindez csak most történt meg. Különben meg: az erdők pusztulása teljesen természetes folyamat, a kőolajmezők kialakulása is ennek köszönhető. Az idegenforgalom és az erdőgazdálkodás szempontjából nézve persze katasztrófa, hogy ezek a már-már kultűrtájnak számító erdők tönkrementek, de ez csak egy a sok szempont közül. A lucfenyő is csak egyike a tátrai tájat alkotó élő szervezeteknek. Nagy hangsúlyt kell majd fektetni arra, hogy a kármentés során nehogy tönkretegyük a kidőlt fák alatt, a cserje- és mohaszinten megbúvó ritka növényeket, társulásokat. Ez az igazi kihívás a tátrai természet- védők számára.” Kérdésemre, hogy pusztított-e a szélvihar a nemzeti park lengyelországi részén is, igennel válaszolt. „Hogyne, bennünket sem kímélt - mondta de tarolt 1968-ban is, kétszázezer köbméter fát forgatva ki tövestől, és két évvel ezelőtt is, aminek hatvanezer köbméter fa látta a kárát. Ezzel mindig számolni kell; a következő generációk pedig egy másik Magas-Tátrát fognak megismerni.” Se előre, se hátra... Mi egyenlőre ezt a mostanit szeretnénk megismerni, ha az időjárás is engedné... de nem engedi. Tátra- széplakig (Tatranská Polianka) jutunk az egyre dühödtebben tomboló hóviharban, kétszer is meggondolva, merre téljünk el úgy, hogy vissza is tudjunk jönni. Aztán Szépiákon maradunk. Ez a mindössze 140 lelket számláló település a Csorba-tóhoz vezető út kiindulópontja volt, míg a Természet másképp nem döntött. Számos hegyi szálló épült itt, sőt egy rendkívül csinos gyógyintézettel is büszkélkedhetett egész november 19.-ének estéjéig. Ekkor „kapta le” a szél az épület tetejét, és rakta le mintegy tíz méterrel arrébb - ugyancsak megviselt állapotban. Összegyűrt és eldobott sztaniolpapírként hever a több tonnányi pléh a szanatórium udvarán, a gerendázatból pedig - mintha csak üzenni akarna - megdőlt fejfákhoz hasonló alakzatokat formált a vihar. Más épületek tetején egyszerűen csak felgyűrte a pléhet, mint a szardíniás doboz tetejét. Siralmas állapotban találjuk a helyi érdekű kisvasút pályáját is. A villanyvezeték tartóoszlopai a lehető leglehetetlenebb alakot vették fel; mivel jól be vannak betonozva, a szél nem forgatta ki, „csak” bizarr szobrokká gyúrta őket. A vihar erejét jól érzékelteti, hogy a templom tetejéről lefordította a keresztet. Azért mégis megkockáztatunk egy felderítő utat - ha a Csorba-tó Vihar utáni csendes éj, valahol Tátraszéplak alatt Üdvözöljük a Magas-Tátrában! A turistákat még egy-két évig vonzanifogja a lepusztult táj látványa. (Somogyi Tibor felvételei) elérhetetlen, Újtátrafüred (Nový Smokovec) felé vesszük az irányt. A helybéliek az út szélén itt is, ott is bőszen tüzelik a házakra dőlt, feldarabolt fát - mintha csak bosszút akarnának állni a Természeten. Pedig inkább tisztelni kellene... Hat szál derék fenyő „támasztja” a helyi vendéglátó-ipari szakközépiskola épületét, a Grand Hotel-t is néhány. Motorfűrésszel „fel fegyverzett” munkások próbálják megtisztítani a települést a fáktól, hogy legalább az üzlet, a buszmegálló és az ivó elérhető legyen. Valahogy mintha hiányozna belőlük a meggyőződés, amit nem is csodálok, hiszen ötödik napja birkóznak a nyolc-tíz méteres „karácsonyfákkal”. Hogy a katonaság hol van és mit csinál ilyenkor, nem tudom. Abban viszont a helyiek is egyetértenek velem, hogy ilyen helyzetben elsőként őket kellett volna a helyszínre vezényelni. Később tudom meg a rádióból, hogy már 40 katona dolgozik a tátrai katasztrófa következményeinek elhárításán. Megnyugszom - ha már a hadvezetés is észrevette, hogy különleges helyzet állt elő, nagy baj nem lehet... Magyarszkí tatranci A poén kedvéért mindenképp idekívánkozna, hogy „de a kocsma bezzeg hangos”, ám a tátraszépla- ki, nemes egyszerűséggel csak „Bisztró”-nak nevezett ivó elég csendes. Ehhez talán az is hozzájárul, hogy teraszának két falát egyszerűen elfújta a szél, magával ragadva a vezetékre csatlakoztatott gázkályhát is. A tulajdonos, az Ipoly mentéről származó Tóth Pista „tátrai módra” fogad bennünket, azaz fölösleges kérdések nélkül hozza az életmentő forró italt. „Ilyenek vagyunk mi, tátraiak” - magyarázza, majd hallva, hogy magyarul beszélgetünk, társul, s rövidesen kiderül, hogy a kis község mintegy 20 lakosa magyar ajkú. Az ajtó tízpercenként nyílik, de nem szomjas vendégek, hanem fáradt autósok érkeznek - segítségért. Rövidesen közös erővel lódítjuk odébb a falu eleji emelkedőn megrekedt autókat, egyiket a másik után, és megérkeznek a tűzoltók is, hogy „helyére rakják” a vasúti átjáró közepén megrekedt autóbuszt. Komótosan dolgozunk - nekik ma ez a 18. riasztásuk, a vonattól meg nem kell tartani. Pár száz méterrel odébb vesztegel, behavazva, a tetejére dőlt fenyők „oltalmában”. Tavaszig biztos nem indul. „Hogy milyen volt a pénteki vihar? - felel kérdésemre kérdéssel az egyik helybeli lakos, Péter úr - Hát, érdekes. Először csak az egyre erősödő szélre figyeltem fel, majd mintha géppuskatüzet nyitottak volna, ropogtak az egymásra zuhanó fák. Aztán órákon át csak a szél ordítását lehetett hallani. Épp hetest játszottunk itt, a bisztróban, alig hallottuk egymás hangját.” Kérdésemre, hogy távol maradnak-e ezek után a turisták, szinte valamennyi helybéli nemleges választ ad. Idén biztosan nem - vélekednek, mert az ember már csak olyan, hogy képes elkutyagolni a Magas-Tátrába azért, hogy saját szemével lássa a pusztulást. A katasztrófaturizmus is az idegenforgalom egyik fajtája; remélni lehet csak, hogy a jövő nem erről szól. Ha már a köztársasági elnök is megsiratta a Tátrát, talán van rá esély, hogy a helyreállítás „erőltetett menetben” megy végbe. Ha elfogadjuk azt az állítást, hogy a vég tulajdonképpen csak valami másnak a kezdete, akkor a Ma- gas-Tátra tényleg holtpontra jutott. A jól ismert, gyönyörű fenyvesekkel borított hegyoldalak most holdbéli tájhoz hasonlítanak, a nyugalmat és békét árasztó hegyi szállók környéke katasztrófaövezethez. Pedig csak háromnégy órán át tomboltak az elemek... LÖRINCZ ADRIÁN Alig négy nappal a „nulladik napot” követően fölfelé araszolga- tunk a Magas-Tátra lejtőm, Csorba (Tatranská Štrba) felé. Itt, az alacsonyabban fekvő területeken nyoma sincs a pusztításnak;- a fenyvesek délcegen állnak, néhány helyen látunk csak kidőlt fákat. Hó viszont van bőven, kivitelre is jutna belőle. Amolyan hamisítatlan tátrai szél fúj, hol az egyik, hol meg a másik oldalról rohamozva meg gépkocsinkat. A két elem - a szél és a csaSzálló alkalmazottja a tejszínű hóförgetegbe, miközben beljebb invitál bennünket. „Hiszem, ha látom” - dörmögöm bele a teásbögrébe, mert bár túlléptük az ezerméteres tengerszint fölötti magasságot, a hóförgeteg miatt a Tátrát még nem igazán láttam. Kárfelmérés felső fokon A cserkész-dzsemborik hangulatát idézi a szálló konferenciatermében zajló sajtótájékoztató, melyen jelen van a természeti katasztrófa sújtotta övezet valamennyi nemzeti parkjának igazgatója. A szélvihar ugyanis nem csak a Tátrai Nemzeti Parkot tarolta le; kijutott belőle az Alacsony-Tátrában és a Murányi-fennsíkon található nemzeti parkoknak, valamint a felső-árvái és a kiszucai tájvédelmi körzeteknek is. Az igazgatók tehát részletesen tájékoztatnak a károkról, bár a sajtó jól értesült képviselőit most már inkább az érdekli, tényleg van-e kilátás telekspekulációkra, és az erdők helyén valóban sípályák épülnek-e majd. Amikor a felelős munkatárs - a TANAP zoológusa - odaér mondókájábán, hogy telelőhelyeik megsemmisülése miatt a medvék és mókusok idegesek, a sajtó felnyerít. Aztán kidesák a károk felmérését. Mit mondjak - tavaszig bőven lesz dolguk... Más szemszögből nézve József Attila nyomán szabadon - fehérek közt európaiként - a közel három tucatnyi zöldbe öltözött parkőr között végül találok egy igazi természetvédőt. Stanislaw Czu- bernat mérnök, a lengyelországi Tatrzansky Park Narodowy igazgatója harmadik generációs erdész, Zakopanéban született, él és dolgozik, minden gondolata és élete minden mozzanata a Magas-Tátrá- hoz köti. A sajtótájékoztatón azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a természeti katasztrófa kapcsán kijelentette: szó sincs itt katasztrófáról; ezzel önként vállalta a porcelánboltban settenkedő elefánt szerepét. „Nézze: amit a parkőrök, a sajtó és a politikusok is katasztrófának neveznek, az egy nagyon is előrelátható folyamat első mozzanata - mondja Czubernat úr. - Mária Terézia uralkodása idején rendelték el, hogy a tátrai területeket erdősíteni kell, majd a folyamat a XX. század húszas-harmincas éveiben folytatódott, és a szocializmus idején tetőzött. A baj az, hogy erre a Magas-Tátrában nem őshonos, BaEgykori gyógyintézet; ma inkább mementá padék - együtt megteszi a magáét, néha az autó elejét sem látjuk. Mások is így lehettek ezzel, mert ahogy egyre magasabbra kapaszkodunk, úgy nő az árokba fordult autók és a félreállított kamionok száma. Azon még nem csodálkozom, hogy a törökök hólánc nélkül vágnak neki a Kárpátok legmagasabban fekvő hágóinak, ám hogy a helyi viszonyokat jól ismerő lengyeleket és hazaiakat mi vezérli, amikor eme nélkülözhetetlen kellék nélkül rohamozzák meg a Magas-Tátrát, örök titok marad számomra. Igaz, Hannibál is hólánc nélkül kelt át elefántjaival az Alpokon, mégis eljutott egész Rómáig. Mi is eljutunk - a Hubert Szállóig. Majd elkövetjük azt a hibát, hogy hegymenetben megállunk, és úgy néz ki, el sem indulunk többé. Már-már komolyan fontolgatjuk, hogy feltesszük a hóláncot, amikor mentő ötletem támad: majd én kisegítem a lóerőket! Az autóból kiszállva combközépig merülök el a hóban, és arra gondolok, milyen jó is lenne most a Csallóközben, mert ott csak mínusz két fok volt, amikor hajnalban elindultunk. Ehhez képest strandidő... Aztán mégiscsak befutunk Csorbába, ahol budapesti kollégák „táncoltatják lovukat” az út közepén, de nem hetykeségből, hanem mert a finom nyári pneumatika csak nem akar megkapaszkodni a tükörsima úttesten. „Amott, a szálló mögött az egész erdő fekszik” - bök állával a Rysy rül, hogy amit a Magas-Tátrában tapasztalunk, az csak a pusztulás leglátványosabb része; hasonló károkat szenvedett valamennyi természetvédelmi övezet, ám a legtöbb helyen - a terep tagoltsága és a változatosabb domborzati viszonyok miatt - a jelenség szórványosan észlelhető. Itt egy fél hektár, amott kétszáz fekszik; attól függően, szélvédett, vagy szélnek kitett hegyoldalról van-e szó - világosít fel Marián Jasík mérnök, a NA- PANT - Alacsony-Tátrai Nemzeti Park igazgatója, hozzátéve, hogy ez a kidöntött fa mennyiségén mit sem változtat. Körülbelül tizenkétezer hektáron két és félmillió köbméter fenyő hever, ami az ország évi tűlevelűfa-kitermelésének a 90 százaléka. Nagy részét nyilván elszállítják, ha engedi az idő, de a megközelíthetetlen helyeken, illetve a tőzeglápokon a fa ott marad. Lévén szó puhafáról, gyorsan elbomlik, ám számítani kell azzal, hogy a nyári szárazság idején elég egy autó ablakán kidobott csikk, hogy a száraz, gyantás fa puskaporként lobbanjon be, egész hegyoldalakat borítva lángba. A parkőrök - „ha már összejöttünk” alapon - a találkozó végén elfogadnak egy határozatot, mely arról szól, hogy a nemzeti parkok az ország legjelentősebb természeti értékei, ezért nem ártana, ha az érintett tárcák fokozott figyelmet szentelnének a védett területeken folytatott erdőgazdálkodásnak; majd szétszélednek, hogy folytas^mA.VAsm MESTO VYSOKffS
