Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-26 / 273. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 26. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ A nemzeti türelmetlenség újabb megnyilvánulásairól ír az újvidéki napilap. „Menjetek Magyarországra, ahonnan jöttetek!” „Le fogunk benneteket gyilkolni!” Ilyen és ehhez hasonló fenyegetéseknek vannak kitéve a gombosi magyar fiatalok. Néhány nappal ezelőtt egy magyar fiú fején sörösüveget törtek össze, s a fiatalember a zombori kórházba került. Ugyanazon az estén megtámadtak egy magyar lányt is, ő mobiltelefonon azonnal segítséget kért édesapjától, aki, miközben segítségére sietett, óriási felindultsá- gában útközben meghalt. Házassági évforduló. - Mondja, kölcsönöznek is valahol ajándékot? Személyes nézeteit, valódi véleményét nyilatkozataiból a közvélemény nem igen tudta objektiven megítélni Ion Iliescu és az erdélyi magyarok Bár a vasárnapi romániai parlamenti és elnökválasztás eredményét ma még nem ismerhetjük, valami azért már most biztos: Romániában hivatalosan véget ér a Ion Iliescu nevével fémjelzett korszak. KOKES JÁNOS Az 1989 decemberi véres rendszerváltás idején először hatalomra került Iliescunak ugyanis rövidesen lejár a második hivatalos államfői mandátuma, s a hatályos román alkotmány szerint már nem választható újra. A 74 éves politikus, volt magas rangú kommunista pártfunkcionárius 1990januárjának elején - még műit a forradalmi napokban alakult Nemzeti Megmentési Front elnöke - aláírta az ideiglenes román államvezetés híres és nagy visszhangot kiváltó nyilatkozatát a nemzeti kisebbségi jogokról, amely azokban a zavaros és nehéz, de optimizmussal teli időkben nagy reményekre jogosított fel. Ez a néhány pontból álló dokumentum, amelyről azóta a román vezetés hallani sem akar, minden hiányossága ellenére is egyfajta kollektív jogokat és nagyfokú önigazgatást kívánt biztosítani a romániai kisebbségeknek. Nagy kár, hogy a román politika a nyilatkozat elveit nem vitte át a gyakorlatba. Nem telt bele sok idő, s a nyilatkozatot a hivatalos Bukarest legszívesebben elfelejtette volna. A társadalomban felszínre törtek a magyarellenes indulatok - hogy ezt bizonyos körök mesterségesen segítették az más téma -, amelyek 1990 márciusának közepén Marosvásárhelyen a hírhedt magyareljenes pogrommal tetőztek. Iliescu első nyilatkozatában ugyan még a román szélsőségeseket tette elsősorban felelőssé az emberáldozatokat is követelő véres eseményekért, de alig néhány óra múlva már ő is a magyarok felelősségéről volt állítólag meggyőződve. A bukaresti Elias Kórházban ugyan még meglátogatta a fél szemét elvesztő Sütő Andrást, de hosszú ideig ez volt az utolsó „magyarbarát” megnyilvánulása. Iliescu vitathatatlanul profi politikus, aki mindig tudta mikor kell váltani, s mikor, melyik álláspont hoz többet a konyhára. Személyes nézeteit, valódi magánvéleményét nyilatkozataiból a közvélemény nem igen tudta objektiven megítélni. Ez vonatkozik a magyarokat, Erdélyt érintő véleményére is. Domokos Géza, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke többször beszélt arról, hogy Iliescuval a rendszerváltás előtt, amikor mindketten könyvkiadói igazgatóként - Domokos a Kritériom, Iliecu a Műszaki Könyvkiadót vezette - nemcsak egymás mellett dolgoztak a román főváros peremén fekvő Scinteia Házban, de rendszeresen a világ dolgait is megvitatták, s a nemzetiségi kérdésekben is aránylag meg tudtak egyezni. Amikor Iliescu hatalomra került, akkor viszont már teljesen más álláspontot képviselt. Domokos mesélte, hogy őt is igen izgatta a dolog: mégis mi az igazi magánvéleménye Iliescunak, s egy négyszemközti eszmecsere során meg is kérdezte tőle. „Meg vagyok győződve arról, hogy ti, magyarok meg akarjátok szerezni Erdélyt, s el akarjátok szakítani Romániától” - hangzott Iliescu válasza 1990 tavaszán. „Számomra ez döbbenetes volt” - magyarázta nekem Domokos, s később kifejtette, hogy kapcsolataik a kilencvenes évek elején el is hidegültek. Iliescu ismételten államfő lett, Domokos pedig kivonult a politikából. Vitathatatlan, hogy Iliescu ismeri a politikaművészet minden technikáját, ismeri a román társadalmat is, ezért tekinthető véletlennek, hogy a 2000-es elnökválasztás alkalmával a legélesebb magyarellenes retorikát elevenítette fel, amikor Erdélyben azzal kampányolt, hogy a magyarok el akarják venni ezt az „ősi román földet”. A politikust az sem menti, hogy ellenfele akkoriban Comeliu Vadim Tudor, a legszélsőségesebb román sovinizmus megtestesítője volt. A 2000-es választások után, amikor a román szociáldemokraták csak az ellenzéki RMDSZ segítségével tudták megtartani parlamenti többségüket, úgy a párt, mint Iliescu is félretette, félre kényszerült tenni, az éles magyarellenes megnyilvánulásokat. Ez a tény, s Románia igénye az európai uniós tagságra, valószínűleg közösen eredményezte azt, hogy az utóbbi kormányzati ciklus alatt az RMDSZ többet tudott elérni a romániai magyarság érdekében, mint a 1996- 2000 között, amikor a jobbközép kormánykoalíció tagja volt. A magyarok lakta vidékeken hivatalossá vált a kétnyelvűség, amely jóval szélesebb körű, mint Szlovákiában, s megindult a történelmi magyar egyházak vagyonának a restitúció- ja is. Példa erre a páratlan értékű nagyváradi katolikus püspöki palota. Csángóföldön néhány helyen engedélyezték a magyar nyelvű oktatást, újra a köztéren van az aradi vértanúk szobra, s március 15-e megünneplését a kilencvenes évektől eltérően senki sem akadályozza, sőt a román miniszterelnök is nyílt levélben szokta üdvözölni. Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy Romániában ma paradicsomban élnek a magyarok, s nincsenek problémák. Nyilvánvalóan vannak, de a változás is észrevehető. Egyebek között Georghe Fu- narnak is végre el kellett hagynia kincses Kolozsvár polgármesteri székét. Az új államfő a jelek szerint Adrian Nastase mai kormányfő lesz. Bár Nastase az utóbbi években számos kérdésben jól együttműködött a magyarokkal - erőssége a reálpolitika ne feledkezzünk meg arról sem, hogy ő is többször beszélt az erdélyi románok, úgymond, erőszakos elmagyarosításáról. Ilyen szempontból semmit nem tudni a liberális Traian Basescuról, Nastase legnagyobb ellenfeléről. Az ő nézetei a magyarokkal kapcsolatban gyakorlatilag ismeretlenek. A legélesebb magyar- ellenes retorikát elevenítette fel 2000-ben. A tallinni kormány döntése szerint 2007-től a középiskolákban anyanyelvükön kell oktatni a diákokat Lettországból kapják az észt Észtországban JUHÁSZ KATALIN „Senki sem akarja megszüntetni az orosz nyelvű középfokú oktatást Észtországban” - szögezte le Toivo Maimets észt oktatási miniszter egy orosz nyelvű lett lapnak adott interjúban. A tárcavezető beszámolt a kormány azon terveiről, hogy az orosz nyelvű középfokú oktatás hatvan százalékát észt nyelvű oktatás váltaná fel. Ez a gyakorlatban nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a tizediktől a tizenkettedik osztályig, vagyis a középiskolai oktatás utolsó két évében a diákok valamennyi tantárgyat észtül tanulnának. Lettországtól eltérően azonban az észt helyi szerveknek jogukban áll halasztást kérni azon iskolák részére, amelyek szerintük nincsenek felkészülve a váltásra. A kormány nem jelölt ki pontos határidőt a reformintézkedés végrehajtására, csak az indulás ideje ismert. „2007-ben kezdjük meg a reformot, ám egyetlen iskolát sem kényszerítünk arra, hogy azonnali hatállyal váltson át észt nyelvre. A jelenleg oroszul oktató intézmények elegendő időt kapnak arra, hogy felkészüljenek a reformra, felmérjék a diákok képességeit, a szülők akaratát és saját lehetőségeiket” - mondta az oktatási miniszter. A Lettországban végbemenő hasonló folyamat megosztotta a társadalmat, és fokozta a feszültséget a lett többség és az orosz kisebbség között. Maimets elárulta, az észt szakértők behatóan vizsgálják a lettországi tapasztalatokat, igyekeznek tanulni szomszédaik hibáiból. A lett kollégák, akik ma már tudják, mit és hol hibáztak el, készségesen segítenek a kezdeti lépésekben. A feszültségek elkerülése végett más stratégiát és taktikát javasolnak alkalmazni. Észtországban ennek köszönhetően odáig mennek az engedékenységben, hogy a helyi szervek javaslatára néhány iskolában igény szerint meghagyják az orosz nyelvű oktatást, így kedvezve a „nemzeti kisebbségnek”. Jelenleg minden erejükkel azon vannak, hogy 2007- re elegendő szakképzett tanár álljon rendelkezésre, és valamennyi tantárgyat észtül tudjanak oktatni. Javában folyik az eddig oroszul tanító pedagógusok átképzése, ami elsősorban nyelvi képzésből áll. A szaktantárgyak oktatói ugyanis annak idején maguk is oroszul kényszerültek megtanulni a szakkifejezéseket, ezért az anyanyelvi oktatásra alaposan fel kell készülniük. Az oktatási reform a miniszter szerint fontos része a nemzeti önazonosság visszanyerésének, ezért a tallinni kormány minden egyes lépésről informálni kívánja a közvéleményt. Ez azért is lényeges, hogy az orosz kisebbséghez tartozók ne érezzék magukat másodrendű állampolgároknak Észtországban. KOMMENTÁR Ajtón ki, ablakon be TÓTH MIHÁLY Másfél évtizede, hogy alkotmányunkból törölték a demokratikus európai politizálás összes alapelve megcsúfolására oly alkalmasnak bizonyult 4. cikkelyt. Jogtudósok sok kötetnyit írtak azóta a kommunista pártot minden intézkedés felülbírálására feljogosító alkotmányos elv érvénytelenítésének jelentőségéről. Mi, laikusok nem a szakma tudorainak fogalmi apparátusával fejezzük ki magunkat. A lényeget azonban értjük: a politika a regényírást hagyja rá a regényíróra, az aratás és a mélyszántás időpontjának meghatározását a szántóvetőre, és ne ártsa bele magát a városépítészek vitájába. Már 30-40 éve se kellett ahhoz alkotmányjogásznak lenni,, hogy az ember érezze, akkor valami nem stimmelt. Hát hogyne örültünk volna 1989 őszén, hogy némileg átszabták az ország alkotmányát! Most arról folyik a vita az egészségügyet érintve, hogy szakmai szempontok domináltak-e, vagy politikaiak, amikor Rudolf Zajac egészségügyi miniszter javaslatai alapján létrehozták az orvosi ellátás minőségének ellenőrzésére létesített hivatal felügyelő-, valamint igazgatótanácsát. Nem meglepő, hogy a miniszter körömszakadtáig tagadja, hogy politikai megfontolások érvényesültek volna a testületek tagjainak kiválasztásánál. Komolytalan lenne, ha érvek nélkül valaki azt állítaná, hogy itt is szerepet játszottak a koalíciós igények. Csakhogy az a baj, ha az eddigi tapasztalatok alapján akár száz embert megkérdeznének, politikai szempontokat figyelembe véve kerültek-e a testületekbe orvosok, legalább kilencvenen igennel válaszolnának. A nem politikai tisztségek betöltésénél az elmúlt tizenöt évben annyiszor döntöttek politikai kritériumok szerint, hogy már senki sem veszi komolyan, ha egy miniszter ennek ellenkezőjét állítja. Tizenöt éve, hogy azt a cikkelyt az alkotmányból kidobták az ajtón. Most némileg civilizáltan, naponta kopogtat az ablakon. JEGYZET Láthatatlan forradalmár SZÁSZI ZOLTÁN Bár a mi „bársonyosnak” mondott forradalmunk 15. évfordulója már lecsengett, azért egy kanyarintásig csak érdemes odafigyelni arra, mennyi, akkor láthatatlan forradalmár állt a barikádoknak kinevezett traktorutánfutókon mint szónok és mint a születő demokrácia letéteményese. Igaz ugyan, volt sok bátor és szókimondó ember akkortájt, sokan kiálltak, mondták, tették a magukét, de hogy ténylegesen milyen sokan voltak, azt most kellett megtudnom az emlékezésekből. Mint kiderült, vagy én számoltam rosszul, vagy az emlékezetemmel van baj, s így még egy csomó ember emlékezetével is valószínűleg. Az egyik vidéki lap cikkéből ugyanis olyan, számomra ismeretlen dolgok derültek ki, amelyek enyhén szólva is megleptek. Olyanok nyilatkoztak bőszen és melldöngetve forradalmi ténykedésükről meg tetteikről 15 évvel az események után, akik bizony akkoriban még a tévét sem merték bekapcsolni, és beteget jelentve elbújtak otthon, s majd csak valamikor a rendszerváltás után pár évvel mertek előbújni, de akkor aztán jelen voltak mindenhol. Olyannyira jelen voltak, jelen vannak, hogy mára elfoglalták a múltbeli tribünt is. No meg egyebeket is. Képviselői széket ilyenolyan szinten, hivatali posztot vagy állásocskát, ahol a reggeli kávézás és a sajtószemle ebédidőig tart, gazdasági vállalatok tanácsaiban a zsíros trafikot, magánzóként kisebb-nagyobb vállalatok részvénycsomagocskáit, meg ne soroljam mi mindent még. Faramuci és kissé nevetséges is számomra az ominózus vidéki lap cikke által ábrázolt egykori helyzet. Valahogy mindig azt a múltbeli érdekes nyilvántartást juttatja eszembe, amely egykor a partizánokat tartotta számon. Volt idő, mikor annyi hivatalos partizánról tudott a szocialista statisztika, hogy ha mindegyik csak egy puskalövést durrantott volna el annak idején, akkor fejvesztve kiszaladt volna ebből a kis országból a legmerészebb reguláris hadsereg is mindenestől. Járt is bizony érte a nyugdíj-kiegészítés szépen. Valahogy ugyanilyennek érzem most a helyzetet. Mikor olyanok vallanak maguktól mélyen meghatódva rendszerváltó tevékenységükről, aki ott sem voltak. Mert azért néhányan még pontosan vissza tudunk, tudnak emlékezni. A szomszédságban, egy jobb rendszert vágyó nép narancsszínű forradalomra készülődik. Tiszta szívből kívánom nekik, hogy sikeredjen a vérmentes rendszerváltás. Annyit azért ajánlanék nekik, jól nézzék meg, kik és hol állnak éppen azokon a barikádokon, nehogy úgy járjanak, mint mi. Nehogy azon vegyék észre magukat, hogy a láthatatlan forradalmárok egyszer csak átveszik az irányítást a lefáradt, meghurcolt, kikészített valódi harcosok helyett. Mert a sunyi, 15 évvel a történések után pozícióból nyilatkozókból - gondolom - ott sem lesz hiány majdan. Ahogyan nálunk sincs most! (Peter Gossányi rajza)
