Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-20 / 268. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) CSALÁDI KOR gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekéveL ’’ (AranyJános) 2004. november 20., szombat 8. évfolyam 45. szám Jó érzés tudni, hogy odafigyelnek az emberre; ha hazatér, akkor tényleg az otthonába tér meg, ahol együtt örülnek vele, de ahol a kudarcot is segítenek feldolgozni neki Az ipolysági paralimpikon igaz története Bő hónapja lecsengtek az athéni olimpia utóhangjai; a sportesemény kapcsán kirobbant botrányok sem érdekelnek már senkit, avagy Arany Jánost idézve: „...ezt a szél elhordja, azt a por takarja.” Gáspár László paralimpiai bajnok családi házának nappalijában „gusztálgatom”, milyen is az.aranyérem ragyogása. LŐRINCZ ADRIÁN Tény és való, hogy szépen ragyog egy ilyen érem, bár kimondottan nem ajánlatos királyvizes próbának aláverni, mert ha feloldódik, nem adnak helyette másikat. „S akkor mehet az ember négy év múlva újat nyerni ä következő ötkarikás játékokra” - próbálok nagyon vicces lenni házigazdámmal, ám ő vállat von, és csak annyit jegyez meg szerényen, hogy „úgyis elmennék”. Helyben vagyunk tehát... Az asztalitenisz bűvöletében Számtalan módja van annak, hogy miképp váljon az ember asztalitenisz-bajnokká. Az egyik biztos módszer, hogy olyan családba kell születnie, ahol a szülők legalább egyike a kaucsuklabda megszállottja. Aztán, ha gyerekkorától kitartóan edz, sikeresen veszi a sportolói pálya buktatóit, jó csapatba kerül, az edzője is odafigyel rá, és a sportág vezetői is időben felfigyelnek tehetségére, a szponzorok pedig - akik nélkül ma már semmilyen sportág nem működik - két kézzel szórják a pénzt, már csak ki kell állni a zöld asztal mögé, és adogatni, hárítani... Állítólag ennyi az egész. De mit tesz az ember, hajó adag egészséges fanatizmusa testi hendikeppel társul? Évtizedeken át kitartóan edz, majd kiáll a zöld asztalhoz, adogat, hárít - és paralimpiai bajnok lesz belőle. Ez a 34 éves Gáspár László története. „Életem egy nagy véletlennel kezdődött - vezet be sportolói pályafutásának hátterébe a bajnok -, mégpedig azzal, hogy 1970-ben Érsekújváron: láttam meg a napvilágot, bár szüleim egyike sem újvári. Lábsérülésem már ekkor látható volt, ezért hathetes koromban megműtötték Pozsonyban. Aztán valahogy Ipolyságra kerültünk, és én ezt a várost tekintem ma is szülővárosomnak. Édesapám vérbeli asztaliteniszező volt, s így én sem sokáig maradhattam el az edzőteremből. EmlékGáspár László aranyérmes paralimpikon (A szerző felvételei) szem, amikor még gipsz volt a jobb lábamon, akkor is végtelen örömmel töltött el, hogy legalább labdaszedőként jelen lehetek, hasznossá tehetem magam. Életem első hat éve gyakorlatilag azzal telt el, hogy próbálták rendbe rakni a lábamat, szinte állandóan gipszben volt, így csak „passzívan” sportolhattam, ám az ezt követő évek bőven kárpótoltak. Amikor épp nem fociztam, akkor kerékpároztam, majd jött a röplabda, a kosárlabda, a tenisz, sőt a sporthorgászatot is ide sorolhatnám. Azért mindig hű maradtam az asztaliteniszhez; olyannyira, hogy nyolcévesen már második helyezést értem el a serdülők szlovákiai bajnokságán, természetesen az „egészségesek” kategóriájában. Ezt követően tizennyolc éves koromig Ipolyság asztalitenisz-csapatát erősítettem. Mi fér bele ebbe a bő évtizedbe...? Mivel a sportolói pályafutás gyakran lakhelyváltoztatással is jár, hét éven át Eperjesen, Örsújfalun, közben egy évig Németországban játszottam, aztán megint csak visszatértem Ipolyságra. Jelenleg Komámo-Šahy néven futunk az extraligában.” Serlegek és érmek „Pályafutásom során talán nem is volt olyan év, hogy országos második-harmadik helyezést el ne értem volna, de tizennyolc éves koromig egyszer sem lettem szlovákiai bajnok” - fűzi tovább gondolatait Gáspár László, miközben tágas családi házának egyik, e célra fenntartott szobájában megszemlélem érmeit, serlegeit. Hát, van belőlük néhány, ezért valamennyi helyezésének felsorolásától most eltekintek. Mindegyik helyezés fontos, csak jelentősek és még jelentősebbek vannak. „Az 1984-es csehszlovák bajnokságon második, 85-ben harmadikok voltunk párosban, juniorként úgyszintén. Aztán megjártam az Európa-bajnokságot, és számos rangos versenyen vettem részt.” Majd jött a 96-os atlantai olimpia... „Az atlantai volt életem első paralimpiája; oda úgy utaztam ki, hogy aranyéremmel térek vissza, ám ez a vágyam nem teljesült. Igaz, nagyon elégedett voltam az egy ezüsttel és két bronzzal, majd a négy évvel később Sidneyben szerzett ezüsttel, de az arany mégis csak arany...” Kérdésemre, hogy müyen egy olimpia hangulata belülről szemlélve, kicsit gondolkodóba esik. „Azt mondhatom, hogy nagyon jó hangulat uralkodott mindvégig a szlovák paralimpiai csapaton belül - szólal meg végül. - Állandóan buzdítottuk egymást, ami jelentős hajtóerő. Persze feszültségnek sem voltunk hiányában; a sorolás napján például tartottam attól, hogy összekerülök a spanyol Ruizzal, aki mindig képes meglepni valamivel. Szerencsémre elkerültük egymást, és jól szerepeltem a kínai Jang Ge ellen is. Aztán nyertem, és miután egész pályafutásom lepergett előttem, csak annyit mondtam: végre, sikerült! 2008-ban Pekingben már címvédőként állhatok az asztalhoz, és mivel ez az ország valódi asztalitenisz-nagyhatalom, azt hiszem, nagyon színvonalas játszmákra van kilátás. Állok elébe a kihívásoknak, és bízom benne, hogy nem okozok csalódást mindazoknak, akik eddig is támogattak...” A megtartó erő - a család Apropó - támogatók. Időközben mellénk telepszik Mária, László neje, és besettenkedik egy kiskamasz és egy bakfis is - Máté és Nicole, a gyermekeik. Kicsit szabódnak, de aztán - lévén szó a ház uráról - megered a nyelvük. „Élsportoló feleségének lenni egy kicsit mindig nehezebb, mint egyszerűen csak háziasszonynak - árulja el Mária de megvannak a jó oldalai is. A nehézségek főleg abból adódnak, hogy a párom sokat van úton, különféle versenyeken vesz részt, és ilyenkor egyedül maradok a két gyerekkel. De nagyon jó érzés, ha látom, hogy elégedetten tér haza, hogy örül a sikereknek. Megszoktam már ezt az életmódot, és ő tudja, hogy bárhol legyen is az a verseny, mindig vele vagyunk.” A két gyerek kicsit más színben látja a dolgot, mert azért mégsem mindennapi esemény, ha valakinek az édesapja olimpiai bajnok. „Az iskolában a srácok és a tanítók is figyelték az olimpiai és paralimpiai eseményeket, és gratuláltak nekem apukám sikeréhez - mondja Máté. - Aztán, amikor hazajött Athénből, sokan azt akarták, hogy kérjek nekik autogramot, fényképet. Hogy belőlem is sportoló lesz-e? Hát, remélem. Bár most még inkább a foci vonz, asztalitenisz-edzésekre is járok, és azt hiszem, nagyon jó edzőm van apa személyében. Remélem, mindent megtanulok tőle a pingpongról, de ahhoz hosszú évek kellenek még.” Erre az apa is rábólint, amiből azt veszem ki, hogy a fiú gondolkodása helyénvaló; jó, ha valaki tisztában van a lehetőségeivel. „Ha nem állna mögöttem a családom, minden sokkal nehezebb volna - fűzi hozzá a bajnok. - Jobb érzés úgy kiállni a versenyekre, hogy az ember tudja: odafigyelnek rá, szorítanak neki, és ha hazatér, akkor tényleg az otthonába tér meg, ahol együtt örülnek vele, de ahol a kudarcot is segítenek feldolgozni neki.” Elmondása szerint Ipolyság város lakossága fölöttébb elégedett azzal a ténnyel, hogy van egy paralimpiai bajnoka. Hazatérését követően lépten-nyomon gratuláltak neki, ezt megelőzően a főváros polgármestere is fogadta, Csáky Pál miniszterelnök-helyettes pedig plakettel és oklevéllel jutalmazta. „A sport terén elért kiemelkedő eredményeiért” - áll az oklevélben. Mindent egybevetve akár elégedett is lehetne, ha... Ha sikerülne végre olyan munkahelyet találnia a jó ajánlatokban éppen nem bővelkedő térségben, amely egészségi állapotának is megfelelne. Mert orvosa szerint az állómunka nem neki való. „Ajánlatot elég szép számban kaptam, de keveset váltottak valóra. Már korábban, amikor Eperjesről hazaköltöztem, is gond volt az ígéretek betartásával, és nincs ez másképp ma sem. Nem marad más, mint hogy bizakodjam: egyszer ez is jobbra fordul.” A jövőre nézvést Már csak az érdekelne, mi hajtja az embert mindig előbbre - az újabb sikerek utáni vágyakozás, Vagy egyszerűen csak a sport szere- tete? - teszem fel az utolsó kérdést nem éppen szószátyár beszélgető- társamnak. „Hogy őszinte legyek, mindkettő - mondja ő. - Az első helyre talán a sport szeretetét helyezném, hiszen ezzel élek gyerekkorom óta, viszont már korábban eldöntöttem magamban, hogy semmilyen sporteseményen nem akarok részt venni „turistaként”. Ezt úgy kell érteni, hogy nekem nem felel meg a „futottak még” kategória, szeretek a dobogón állni, nyerni. Csak addig fogok versenyezni, amíg képes vagyok győzni; ha belefáradok, visz- szavonulok az aktív sportolástól, és minden időmet az utánpótlás nevelésének fogom szentelni. De azt hiszem, ez még odébb van.” S hogy merre veszi az útját ezek után? „Megpróbálom Pekinget hangzik az egyértelmű válasz. - Életem égjük nagy lehetőségét látom benne, és senkinek nem akarok csalódást okozni - beleértve magamat is.” Úgy legyen... De ebben a valamiben benne van az aranyérmes sportolók könnyáztatta orcája, míg méltóságteljesen hömpölyög a bús magyar himnusz Miért az érzés, hogy elvettek tőlünk valamit, ami nem is volt a miénk? TÓTH FERENC Meglehetősen régen volt már az athéni olimpia, egyes helyeken még mindig beszédtéma Annus Adrián vizeleten elcsúszott érme. Hiába, kis országnak nagy veszteség, ha oda egy arany. Mindenekelőtt sürgősen közlöm, hogy sosem nézek sportközvetítést, sok éves aktív sportmúlt dacára. (Vagy talán éppen ezért.) Az úgynevezett élsport meg különösen ellenszenves, mióta háborúvá vált, pénzháborúvá, egyúttal hatékony pénzmosodává, amihez egyszerű technikai okokból kifolyólag úgysincs semmi közöm. Mindezek fényében miért van mégis az a bosszantó érzésem, hogy elvettek tőlem valamit? A le- ges-legbosszantóbb meg az, hogy pontosan nem is tudom, kik és mit. De ebben a valamiben benne van az aranyérmes sportolók könnyáztatta orcája, míg méltóságteljesen hömpölyög a bús magyar himnusz. Tartalmazza azt a kis szívmelengető jó érzést, ami az ún. magyar származású Nobel-díjasok terjedelmes listája hallatán kél bennünk - még ha e kiválóságok nagy része zsidó származású volt is, akiket újabban ismét divat lett nem szeretni. És persze tartalmazza azt a már nem annyira jó érzést, amit soviniszta rusznyák sofőr kelt nagyhangú ordibálásával, valahányszor valaki magyarul pofátlankodik jegyet kérni a Cser- nyő-Kapos útvonalon. Hát ennyi mindent vesztettem, aki sose nem is nézek sportműsort. Akkor hogyan érezhette magát az a - gondolom - több százezer, esetenként millió, akik a képernyő előtt izgulták végig az egész olimpiát? Az első reakció persze az volt, hogy biztos nem is igaz, csak már megint ráültek erre a bús magyar nemzetre a labancok. Vagy akárkik. Na, ezzel talán jobb, ha leszámolunk. Minden kis nép üldözési mániában szenved. (Kivéve a svájciakat, de nekik van pénzük.) Az is egyre njül- vánvalóbb, hogy csúcsteljesítmény csúcsorvostudomány nélkül nem megy, hisz az ember majd minden sportágban elért már végső teljesítőképességének dacára. Meg hogy külföldi sportolók bezzeg... De hát ezek nem is annjüra fontosak. Mindig csak az ember pülanatnyi döntése a fontos: meljük oldalon állok? Képletesen szólva a feketén, amely anyagi előnyökkel kecsegtet, vagy a - na jó, legyen - fehéren, amely egyebek közt azzal a keserves tudattal jár, hogy hiába vagy tiszta, előtted úgyis mindig az nyer, aki szerrel él. Talán mégiscsak az öreg bácsikának van igaza a kocsmában, tudvalevőleg a bölcsesség végső lecsapódási helyén: - Mennyen mégeccer, oszt lökjön nagyobbat. Ez az, Adri! Menj mégeccer. Oszt lökjél nagyobbat. Tisztán. „Ha nem állna mögöttem a családom, minden sokkal nehezebb volna...”
