Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)
2004-11-13 / 263. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. NOVEMBER 13. MINDENNAPI KENYERÜNK Újkori üldöztetés HAĽKO JÓZSEF Általánosan bevett nézet, hogy 313-ban Constantinus császár törvényesítette az addig üldözött kereszténységet, mégpedig a Maxentiuson aratott diadallal, amikor is jelenést látott az égen, egy keresztet ezzel a felirattal: „e jelben győzedelmeskedsz!”. Ez a magyarázat Constantinusnak a keresztények iránt érzett rokonszenvére legalább annyira érdekes, mint legendás, sőt mesés. Egy brit történész viszont sokkal hihetőbb és logikusabb magyarázattal állt elő: Constantinus mint ifjú férfi szemtanúja volt a keresztények kegyetlen üldözésének, és mélyen megragadta a figyelmét kitartásuk és meggyőződésük, melyet a kínzások és vérontások ellenére sem adtak fel. A híres Milánói rendelet tehát gyakorlatias megoldást is jelentett: a császár megértette, hogy a birodalom megerősítésére ugyanilyen szilárd, erkölcsös emberekre van szüksége, akik meggyőződésükért a szenvedést is hajlandók elviselni. Ez egyébként a mai napig érvényes. Annak a társadalomnak, mely fenn akar maradni, erkölcsös, elszánt és a megmaradásra összpontosító emberekre van szüksége. Még mielőtt valaki kijelentené, hogy manapság már senki nem üldözi a keresztényeket - talán kis kivétellel, a harmadik világban -, azt kell mondanom, téved. Az üldöztetés folytatódik, csakhogy hihetetlenül, settenkedő módszerrel, egészen új jellemvonásokkal. Az üldözők áldozataikat már nem vetik tömlöcbe, nem kötözik kínpadra, hanem a televíziós csatornák által láncolják őket művileg gerjesztett szenvedélyekhez. És - ami a legdrámaibb ebben - a mediális üldöztetés áldozatai paradox módon a szabadságérzet hazug őrületében önkéntesen lesznek saját erkölcstelenségük rabszolgáivá. És ez megakadályozhatja őket az evangéliumi értékek elfogadásában. Míg az ókori üldözők csak a testüket kaparinthatták meg a keresztényeknek, ezek a modernek képesek megfertőzni, felbomlasztani a legmélyebb emberi bensőt. „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. (...) Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni.” (Lk 12,4-5) Az e vasárnapi evangélium intő előrejelzése tehát semmit nem veszített aktualitásából: „kezet emelnek rátok, és üldözni fognak titeket” (Lk 21, 12). Jézus például azt mondja, „boldogok a tiszta szívűek”, de a sajtóból naponta áramlik ezekbe az eredetileg tiszta szívekbe a pa- ráznaság, a házasságtörés és a legnagyobb természetességgel mutogatott válogatás nélküli nemi élet. Jézus a „csöndes és alázatos szívekről” is beszél, de a médiában naponta ölnek, lőnek és gyötörnek. Jézus azt mondja, „boldogok a szegények”, s közben emberek százezrei rágják rendszeresen a körmüket, hogy a képernyőn versenyző százezret nyer-e, vagy milliót. Az egyetlen menedék Jézus, egyedül Ő kínál nemcsak hogy megfelelő felülnézetet és távolság- tartást mindennel kapcsolatban, ami romlott, hanem még erőt is a kitartáshoz. Ő nemcsak kijelenti, „állhatatossággal fogjátok megőrizni lelketeket” (Lk 21, 19), hanem maga is ott áll mindenki mellett, aki rászánta magát a küzdelemre: „íme, én veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28, 20). Az értékekért folyó harc nemcsak a médiában olyan nagyjelentőségű, hanem a legfelsőbb politika szintjén is. Kár, hogy azt, amire olyan helyesen ráérzett már az ókori Constantinus, olyan kevéssé ismerik el a legfelsőbb európai szervek funkcionáriusai. Hogy az emberi társadalom csak korrumpálhatat- lan vezetőkkel állhatja meg a helyét, olyanokkal, akik elveikkel nem a lobbizmus és haszon- elvűség állóvizeiben horgonyoznak, hanem Isten erkölcsi törvényei szerint cselekszenek, amelyek meghaladják a pusztán emberi szempontokat... A szerző római katolikus pap 'Az iskolában úgy tanulta, hogy a társadalom legnagyobb értéke a család, a gyermek Az ajándék Minden vágya az volt, hogy ápolónő legyen. Segíteni másokon, a rászorulókon olyan nemes dolog. A szocializmus utolsó éveiben még becsülete is volt a szakmának. A középiskolai évek alatt biztos volt benne, hogy jól választott. Jeleskedett a tanulásban. Szakdolgozatait magasan értékelték. Gyűltek a versenyeken szerzett oklevelei az iskolai folyosó falán, amelyek talán még ma is ott lógnak. MÉRYZSÓKA A hippokratészi eskü letétele után iskolai ajánlásaival bátran válogathatott a kórházak csábító álláskínálatai között. Nyitva állt előtte minden ajtó. Szeretett volna továbbtanulni, nem is vetette el a gondolatát, csak nagyon vágyott már arra, hogy egy kicsit kipróbálja magát, a szakmát. Választott. Ha lúd, legyen kövér! A főváros legnevesebb klinikáját. Boldog volt, mert úgy érezte, igyekezete meghozta gyümölcsét. Bemutatkozás az igazgatónál. Személyzeti osztály; jelentkezési ívek, személyi lapok, bizonyítványok és igazolások tömkelegé. Szinte örült, amikor leküldték a belépő orvosi vizsgálatokra, hogy végre ismerős közegbe kerül. Járta a rendelőket, vérvizsgálat, röntgen, fogász és nőgyógyász-. Jól érezte magát, meg se fordult a fejében, hogy hiba csúszhat a számításaiba. Már csak az eredményekre várt, amikor a nőgyógyász újabb kivizsgálást kért egy speciális műszerrel, amit ultrahang segítségével végeztek. Hallott már róla az iskolában, de akkoriban ez olyan újdonság volt, hogy mindössze néhány helyen végezték a fővárosban. Hosszú, riadt perceken át szaladgált a hasán a kocsonyás anyagban a gép érzékelője. A félhomályban úrrá lett rajta a félelem, s gondolatban már válogatott magának a borzalmas és gyógyíthatatlan diagnózisok közül. A doktornő némán bámult a képernyőre, aztán a pattanásig feszült csendben megszólalt:- Gratulálok, anyuka lesz. Idegennek és távolinak tűntek a szavak, melyek súlyát a pillanat meglepetésében még nem is érezte igazán, mégis boldogság és meleg borzongás járta át a lelkét. És a testét is. Számolgatni kezdett. Lehetetlen! Vagy talán mégis?! Úgy szaladtak el az utolsó szünidő várakozással és tervekkel teli napjai, hogy nem is figyelt magára és a világra készülődő új élet első jelzéseire. Az ismeretlentől való félelmén újra és újra felülkerekedett az öröm, ami már az anyai szeretet első kis csírája volt a szívében. Olyan mámorító volt a titok íze, amelyen nem osztozott még senkivel, hogy a földi realitások eltörpültek mellette. A redőnyök közt átszűrődő napsugarak sejtelmes fényénél tö- rölgette csodát rejtő hasáról a csu- szamlós masszát, s szedegette magára percekkel előbb levetett ruháit. Már semmi nem volt a régi. Ő maga sem. Miközben átnyújtotta a személyzeti osztályon a belépő tortúrák és orvosi vizsgálatok során vaskosra dagadt személyi aktáját, boldogan osztotta meg titkát felettesével, aki napokon át olyan kedvesen foglalkozott vele. A mosolygós Az élet gyönyörűséges ajándéka arc elkomorodott, s a paksamétá- val kezében eltűnt az igazgatóság hatalmas, fehér lengőajtaja mögött. Ült és várt. Figyelte az orvosi könyvtárba érkezők és távozók határozott lépteit, amelyek a várakozás végtelen perceiben egyre bizonytalanabbá tették. A fertőtlení- tőszagú folyosón fogyott a levegő. Nyílt a lengőajtó. A huzat kisöpörte fura gondolatait. Felpattant. Ezen a különös napon, amikor ilyen csodálatos fordulatot vett az élete, alig várta, hogy végre megnézze új munkahelyét. A felettes erőltetett kedvességgel, fehér egyenruhájának zsebeit morzsol- gatva, magyarázkodni kezdett.- Tudja, kedves, mi nővérkét keresünk egy nem akármilyen helyre. Nem kismamát! A kismamákkal csak gond van. Az igazgató úrral úgy gondoljuk, hogy nem felel meg nekünk. Szóval, vissza az egész. Sajnáljuk! De azért mindenjót kívánunk! Kezet nyújtott. Kézfogásában volt valami részvét, amit sokkal inkább a nő, az anya és nem a felettes tanúsított iránta. Váratlanul érte a döntés. Lebegett a semmiben. Értetlenül. Tudta, hogy megváltozik az élete, de hát ő nem tett semmi rosszat! Becsülettel felkészült ä szakmára, ami most nem kér belőle. Egyszeribe miért nem kell? Hisz kisbabát hord a szíve alatt, s az iskolában úgy tanulta, hogy a társadalom legnagyobb értéke a család, a gyerek. Hát mégsem így van? Háborgó és lázongó gondolatokkal hagyta ott a klinikát és a fővárost. Otthon a kedves örült. A családja nem annyira. Utolsó éves volt a főiskolán, előtte az államvizsga, a katonaság. Babával sokkal nehezebb lesz. Másnap bizakodón indult új munkahelyet keresni. Rendre elutasították. Nem vágyott már csábító ajánlatokra, szakmai felemelkedésre, egyszerűen csak dolgozni akart. A családért, a saját családjáért, amely most első helyre került az életében. Kilátástalannak tűnt a helyzete, amikor megcsörrent a telefon. A majdnem felettes hívott. Talán megszólalt a lelkiismerete. Mégiscsak volna valami... Na nem a klinikán, az szóba se jöhet! Csecsemőintézet, régi kastély egy eldugott, szlovák faluban. Hát persze! Kisbabák! Soksok kisbaba. Nem gyermeknővér, de most akár még ezt is. Szívesen! Azonnal! Hatalmas fák övezte, rendezett, parkszerű kertben lapuló kastély. Vagy inkább csak kúria. Madárdal és virágok. Az épületek közt mosolygósán átsuhanó fehér munkaruhás és fekete ünneplős apácák. 1985 augusztusában. A békesség szigete. Mentőautó állt meg a feljárón. Új lakót hoztak a szülészetről. Gyönyörű arcú kisbabát. Már tudta, érezte, itt a helye. Tápszersza- gú, babaolajtól csillogó, mosolygós pólyást. A mentős, mint a csomagot adta kezébe a jövevényt. Ő lett az első kis védence, hisz ugyanazon a napon érkeztek erre a helyre, amely mindkettőjük számára a menedéket jelentette. Jarkó nyitott hátgerinccel jött a világra. Törékeny torz testének látványa, amelyet még az édesanyjának sem mutattak meg, a szívét markolászta. Sírt a látványtól. Petra, a maga hat hónapjával hatalmas ellenséggel, a rákkal küszködött. Szemével együtt távolították el koponyájából a hatalmas daganatot. Mirkó szívműtétre várt, oxigénhiányos vére sötétlilára festette bőrét. Rohamait csak a friss levegő és az oxigénmaszk csillapította némiképp. Szerette a kis lakókat, akik ezen a világon szinte senkinek se kellettek. És szeretett az apácákkal dolgozni, mert ezt a munkát csak azzal a feltétel nélküli önzetlen szey (Székely Katalin grafikája) retettel lehetett végezni és kibírni, ami a kedvesnővérek egész lényét átjárta. Szívében mégis mindennapos, nem kívánt látogató lett a szorongás. Ilyenkor megsimogatta egyre gömbölyödő pocakját, és imádkozott. Szabad perceiben leült közéjük. Apróságait magához ölelte, s bontakozó anyai ösztöneitől vezérelve kedves kis dalocskákat énekelt az anyanyelvén. Mert máshogy nem is tudott. A babák mosolyogtak! Ez volt a legnagyobb elismerés, amit csak kaphatott. Egy nap megállt mögötte az intézeti pszichológus. Hallgatta az altatót, aztán felháborodottan közölte vele, nem óhajtja, hogy magyarul szóljon a gyerekekhez, mert a számukra idegen nyelv személyiségi zavarokat okozhat. Csak bámult némán a szakemberre. Nem értette. Mit árthat ő egy szívből fakadó, bármilyen nyelvű dalocskával a gyógyíthatatlan csecsemőknek, akik még a saját szüleiknek sem kellenek? Akiknek soha nem volt részük szülői ölelésben, babusga- tásban, dédelgetésben. Életében először szembeszegült. A hatalommal. A maga módján. Mesélt és énekelt. Titokban. Este, éjszaka, hajnalban. Amikor a babáin kívül nem látta és hallotta senki. A hetedik hónapban járt, amikor Jarkó legyengült szervezete a karjai között adta fel a harcot. Egy angyalkával több odafent, vigasztalták a kedvesnővérek. Megnyugvást érzett és fohászkodott, miközben egyre többen lettek odafent. És az angyalkái vigyáztak rá. A tavaszi napsütésben még foltokban szikrázott az utolsó hó. Március nyolcadika volt. Nemzetközi nőnap. A szakszervezeti ajándék törülközők mellé megérkezett élete első gyönyörűséges ajándéka, amit hamarosan még kettő követett. Hegedűs László: Imádkozó asszonyok (részlet)
