Új Szó, 2004. november (57. évfolyam, 253-276. szám)

2004-11-06 / 257. szám, szombat

12 Családi kör ÚJ SZŐ 2004. NOVEMBER 6. MINDENNAPI KENYERÜNK Betegen ÉDES ÁRPÁD Ige: „Azarjá... tizenhat éves volt, amikor uralkodni kezdett, és ötvenkét évig uralkodott Jeru­zsálemben... Azt tette, amit he­lyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan tett apja, Amacjá. De az áldozóhalmok nem szűntek meg, a nép még ott áldozott és tömjénezett az áldozóhalmokon. Az Úr megverte a királyt, és pok- los lett halála napjáig. Ezért egy elkülönített házban lakott...” (2 Kir 15,1-5.) Egy emlékezetes beszélgetés idéződik föl bennem, amikor is gyülekezetünk egyik fiatal lány tagjától megkérdeztem, mi sze­retne leginkább lenni. Ő azt vá­laszolta, hogy biokémikus, de a szülei arra biztatják, hogy vala­mi hasznosabbat, az emberiség számára fontosabb szakmát vá­lasszon; legyen inkább orvos. Azt mondtam akkor neki, hogy nagyon relatív a hasz­nosságról beszélni egy- egy szakma kapcsán, egyébként is: van-e „ha­szontalanabb” az orvo­sokénál, mikor ők tud­ják a legjobban, hogy a „halálra” gyógyítanak, mert bár fölveszik vele a harcot, ám végső soron mindig alul maradnak. Hisz bárkin segí­tenek a beavatkozásukkal, ered­ményük mindig időleges. Fiatal betegek esetében talán években mérhető, idősebb korban ez egy­re rövidül. Egyébként is az élet tartamát lehet években mérni, de a tartalmát nem! Természete­sen sarkítottak ezek a szavak, és mindjárt szeretnék megkövetni minden orvost, magam is tiszte­lem és nagyra becsülöm munká­jukat. De a túl gömbölyűre hí­zott dolgokat néha jó sarkítani, hogy a szögletek kitűnjenek, a lényeg kiderüljön. A konzumtár- sadalom számára pedig az idős fogyasztó is jó, ha nem is mindig ugyanabban a kategóriában, mint a fiatal, de a gyógy- és cso­daszerekében mindenképpen. Felmérések szerint az emberek értékrendjének vezető helyét foglalja el az egészség. Akkor a betegség az első számú közellen­ség? Lehet-e beteg a keresztyén ember, s ha igen, tehet-e róla vagy ellene? Azarjá király bibliai mértékkel különösen hosszú ideig uralko­dott. Tovább, mint Dávid vagy Salamon. Ezt akár Isten áldásá­nak is tekinthetnénk. A Krónikák könyvéből tudjuk, hogy mint po­litikus, mint hadvezér, sőt mint föltaláló is kiváló volt. És mégis beteg lett, poklosságából kifolyó­lag kirekesztett mind az emberek közül, mind pedig az istentiszte­leti közösségből. Nem élvezhette maradéktalanul a sikeres király­ság kínálta lehetőségeket. Vajon miért történt vele mindez, és mi­ért történnek velünk hasonló dolgok? A bűn következménye lehet betegség. Azaijá király esetében is beszélhetünk erről, mert elbi­zakodottan, fölfuvalkodva a ma­ga kedve szerint akart tömjénez- ni Isten templomában, és ezt kö­vetően vált poklossá (2 Krón 26, 19). Az általánosítás ellenpéldá­jának ott van Jób, akire barátai mindenképpen rá akarták bizo­nyítani a bűnt, mégsem tudták. Az ő esetében in­kább próbatételről be­szélhetünk, amiből mind ő, mind a barátai tanul­hattak. Jairus lányának betegsége az édesapa hi­tét tette próbára. Amikor pedig a vakon születettel kapcsolatban kérdezik a tanítvá­nyok Jézust, hogy itt vajon ő vét­kezett-e, vagy a szülei, Jézus azt válaszolja: „azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek raj­ta az Isten cselekedetei.” (Jn 9, 3) Könnyelműen tehát nem álta­lánosíthatunk! Az sem biztos, hogy minden betegségből meg­gyógyulunk. Ezért nagy kísértés a „bármily áron” gyógyulni aka­rás. Sok szélhámos, kuruzsló vagy kimondottan sátáni lélek örül pénzünknek, s ami még rosszabb: a lelkűnknek! Pál apostol hasonló helyzetben meg­értette, hogy az Isten ereje gyak­ran erőtlenség által ér célhoz. Ha fölismeijük a prófétai kijelentés értelmét életünkben, minden be­tegség javunkra válik: Az Úr alá­zatos szolgájáról mondja Ézsai- ás, hogy „Ő bűnhődött, hogy ne­künk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.” (Ézs 53,5) Gabika meg azóta talán már orvos lett. A szerző református lelkész Mégiscsak tudhatnak valamit a pedagógusok, ha a gyereknek még hétvégén is óvodába van mehetnéke... Kisgyerekből óvodás lesz... Az idei szeptember igen­csak megviselte kis csalá­dunk idegeit. Lányunk, ki három hónap híján három­éves, óvodás lett. (Annak ellenére, hogy úton-útfé- len hangoztattam, márpe­dig egy nappal sem állok korábban munkába, mint feltétlenül muszáj. Azaz: a gyermekgondozási sza­badság letelte előtt. Igen ám, de tanárként nehéz olyan iskolát találni, ame­lyik a kedvemért január 6- án kezdené a tanévet...) BENKŐ TÍMEA Szóval, kicsi lányunk kézen fog­tuk, s elvittük az óvodába. Az óvónő utasításait követve nagyon rövid búcsúzkodás után ott is hagytuk szépen. A gyerek tündé­den viselte az elválást, az apja vi­szont annál nehezebben. Amint becsukódott az osztály ajtaja, be- pánikolt:- Most tényleg itt akarod hagy­ni? Egyedül? Nem igazán tudtam mire vélni a dolgot.- Miért, nem azért hoztuk?- Meggondoltam magam. Vi­gyük haza! Nem is tud egyedül en­ni, segítség nélkül nem fog tudni felöltözni... Percekig tartott, míg meggyőz­tem, hogy menjünk már, hiszen nem sír, hallhatja. Azért egész nap szorongtam én is nagy titokban, ám délután a kicsi széles mosollyal fogadott, hellyel kínált, hogy ül­jünk le, mert ő még rajzolni szeret­ne, ne siessünk annyira haza. Fér­jem büszkeségtől dagadó mellel hangoztatta: Hiába, na, ilyen ügyes, bátor, önálló lánya nincs messze földön senkinek... A máso­dik nap ugyanilyen derűsen zajlott, így aztán az apja merészen kijelen­tette, hogy harmadnap biz egyedül viszi a gyereket. A neves napon reggel nyolc óra előtt csörög a telefon:- Azonnal közöld az igazgatód­dal, hogy holnaptól kilépsz! - uta­sít életem pátja.-Aha. És mi lesz az osztályomal?- Kit érdekel az osztályod, ami­kor a gyerek visít az oviban, hogy ő itt nem marad, rögtön vigyem haza! Könyörög, hogy ne hagyjam itt, nem bírom hallgatni...-Akkor menj el onnan!- Hogy lehetsz ilyen szívtelen?- Az óvónő mit mondott?- Hülyeséget.- Mit mondott?- Idézem: „Kedves apuka, ha ilyen lágyszívű, kérem, ne maga hordja óvodába a gyereket...”- Na, látod, menj haza! Nem is igazi óvodás az, aki legalább két hétig nem bömböl. Az volt a ter­mészetellenes, hogy idáig olyan si­mán ment minden - nyugtattam. Mielőtt lecsapta volna, még egy­szer lehülyézte a világ összes peda­gógusát. Beleértve engem is. Az­tán este még egyszer. Mert kide­rült, hogy az óvónők előbb maguk ebédelnek, csak utána etetik meg az ő kényelmes lányát. Arra nem „Apu, ne vigyél oviba, légyszi!” (A szerző felvételei) gondolt, hogy Enikő így előbb- utóbb kénytelen lesz saját maga kézbe venni a kanalat... Negyednap tehát újra együtt kí­sértük a gyereket. Hajnali fél hattól bömbölt, hogy nem megy sehová. Az anyukák nem dolgoznak, csak az apukák, ha nem tudnám. A gi- misek egyáltalán nem várnak en­gem, meg különben is, menjenek haza az anyukájukhoz ők is. És így tovább fél nyolcig. Induláskor ne­gatív csúcs: belekapaszkodott az ajtófélfába, s egy tapodtat sem akart mozdulni. Most így vonszol­juk végig az utcán? Gyorsan tá­madt egy mentőötletem: beleültet­tük a bugikocsijába. Ettől annyira meglepődött, hogy sírni is elfelej­tett. Az oviban viszont másodfokú hisztiroham: úgy kapaszkodott be­lém, mint egy kis pióca, az óvónő erőszakkal tépte le rólam. (Mintha a szívem tépte volna ki...) Délután sírás, este sírás, éjjel sí­rás, másnap ugyanez elölről. A sí­rások közötti rövid szünetekben hányt, sőt lázat is produkált. Gyo­moridegek. Aztán bepisilt. Ez volt az a pont, amikor már én is erősen kételkedni kezdtem benne, való­ban helyesen tesszük-e, ha tovább erőltetjük a dolgot. A három ideg­tépő nap után szerencsére itt volt a megváltó hétvége. Hétfő reggel pe­dig ébredés után lányom haláli nyugalommal kérdezte:- Kocsival megyünk oviba? Semmi ellenkezés, semmi hiszti. Nem is nagyon értettem. Viszont azóta kocsival járunk. Szokatlan, tudom. Van csoporttársa, aki ked­venc játékát vagy párnáját hordja magával, van, aki a dudliját. Enikőnek, úgy látszik, elég regge­lente a bugi. És igaz, hogy naponta ott van a ruháján az étlap,'de már egyedül eszik. Hazaérve leveszi a cipőit, és gondosan egymás mellé helyezi őket a polcon. Tátott szájjal nézzük... Büszkén hangoztatja, hogy ő egy házi (értsd: egyházi) óvodába jár, s mostanában az a kedvenc időtölté­se, hogy tanító nénire játszik. Me­sekönyvvel a hóna alatt mászkál fel-alá a szobájában, s csak úgy röp­ködnek az utasítások:- Fanni, azonnal fordulj a fal felé és aludj, különben nem mesélek Boglárka, megint pisilned kell? Már kétszer voltál kint. Mit csinál­jak veled? Menj! Virág, ezt nem akarom többet hallani, megértet­ted? A levest is meg kell enni! Különben ma reggel megint itat­ta az egereket.- Melyik ruhában megyek ovi­ba? - kérdezte.- Ma nem megyünk, ma szom­bat van - nyugtáztam elégedetten.- Neeem? Akkor mit fogunk csi­nálni? Én már kiscsoportos vagyok, engem várnak a többiek... - gör­bült sírásra a szája. Az apja kénytelen felülvizsgálni a pedagógiái módszerekről vallott korábbi nézeteit. El kell ismernie, hogy azok a „szívtelen” pedagógu­sok mégiscsak tudhatnak valamit, ha a gyereknek még hétvégén is óvodába van mehetnéke... KISMAMÁKNAK, KISPAPÁKNAK, KISBABÁKNAK Én még olyan kicsi vagyok, dióhéjban elalhatok- Aludj el már kisbaba! Ha elalszol, meglátod, veszek mézeskalácsot. Piros csörgőt, új labdát, kismadarat, kalitkát. ... S a kisbaba elhallgat, úgy lesi a szavakat. Arca, szeme csupa fény, mint a hajnali remény. Kezecskéjét kitárja:- Hol van az a madárka ? ... S ring a bölcső hájjá, haja elaludt a kismama! Altató Tóth László verse Diribdarab égbolt alatt rizserózsaszálon, Ereszkedj le pilláimra irigirí álom. Kidőlt, bedőlt palotában kecsketavi béka, Szökkenj szárba álmaimban, marimargaréta. Kicsi ének Kulcsár Ferenc verse Én még olyan kicsi vagyok, Dióhéjban elalhatok. A sötéttől nem félek ám, Velem alszik mákszem babám. Azért vagyok ily kicsinkó, Mert a hintóm dióhintó. Tűző napon kelek útra, Hintómat négy csiga húzza. Altató Tóth Elemér verse Tente, baba, aludj, tente, Álmod legyen mély, mint a kút, Tente, baba, aludj, tente. Altató Gömöri Kovács István verse Ring a bölcső hájjá, haja. Sír benne a kisbaba. Arca piros, szeme kék, mint a cukor olyan szép. Egy kismama ringatja: OLVASÓI LEVÉL Lehet, hogy a Családi Kör olvasói között is akad néhány vállalkozó szellemű ifjú szülő, aki az elektro­nikus csodákkal ellátott XXI. szá­zadban élő szóval szeremé elaltat­ni sírdogáló gyermekét, írta ne­künk nemrég a vágsellyei Mészáros Katalin, aki összegyűjtött néhány altatódalt. Két hete adtunk közre hármat, most jöjjön a maradék. Tente, baba, aludj, tente (Mucska Krisztián illusztrációs felvétele) Kulcsár Ferenc: Kicsiének m Ön még o- lyan ÜJQLU.ni ki- esi va- gyök, di- ó-hój- ban 1- al-ha-tok. —E-------j Á ö- tét- t81 ■ J 1 -1—­nőm fó- lek ói _ t-*1 »» H ... Tóth László: Altató Ki-dőlt, be-dőlt pa- lo- tó.- ban kacs- ke- ta-vi bé - ka, ,Kisgyerekből óvodás lesz, óvodásból iskolás, / akármilyen nagy a világ, ez mindenhol így szokás.”

Next

/
Oldalképek
Tartalom