Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-30 / 252. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 30. Családi kör 13 Gyermekkorom egyik maradandó élménye, amikor felfedeztünk egy tónak sem nevezhető nagyobb pocsolyát A csuka evése, a hallgatáson túl (Képarchívum) Jócskán benne járunk az őszben. A legtöbb horgász ilyenkor igyekszik bepótol­ni a nyári mulasztást, hi­szen kezet a szívre: vajon hányunknak sikerült a leg­szebb tavaszi, nyári hóna­pokban annyi időt tölteni a vízparton, amennyit igazá­ból szerettünk volna? KÖVESDI KÁROLY A tél közeledtével egyfajta pá­nikhangulat kapja el a horgászt; nosza, rajta, amíg lehet, használjuk ki az időt. Ráadásul ilyenkor kelle­ne - amíg végleg le nem hűlnek a vizek - a halaknak a legintenzíveb­ben táplálkozniuk, hiszen a tél be­álltáig el kell látniuk magukat any- nyi zsiradékkal, amennyivel kihúz­zák tavaszig. Szóval javában tart a csukázó szezon. Ilyenkor eszik iga­zán a csuka. Hogy mit? Hát kisha­lat. Csakhogy az sem mindegy ám, milyet. Nem is kannibál A csukáról még az iskolában is azt tanítják, hogy kannibál hajlam­mal megáldott ragadozó, és min­dent megzabál, ami kisebb nála. Szó se róla, előfordul, hogy fajtest­véreit is felfalja, ám nem ez a jel­lemző. Az édesvízi búvárok sokszor leírták már, hogy két-három, mi több, féltucatnyi csukát láttak egy bandában ácsorogni, mégsem es­tek egymásnak. Sőt, még az orruk előtt elúszó kishalra sem mozdul­tak rá. Egyszerűen azért, mert nem voltak éhesek. A kiscsukát imitáló woblerre, villantóra is azért vág oda a csuka, mert amikor éhes, nem finnyáskodik, olyankor oda­kap bármihez, ami mozog és csil­log, vibrál és forog. Ilyenkor nem válogat, vagy ha igen, inkább asze­rint, melyik a nagyobb falat. Ez alól a kiscsuka sem kivétel. Ennél azon­ban sokkal jobban kedveli másik két fajtestvérét: a sügért és a balint. Legszebb csukáimat éppen sügér­rel fogtam, ám a legeslegszebbiket (igaz, az sem volt három kilósnál nagyobb) egy tíz-tizenkét centis balinnal sikerült elcsípnem, ráadá­sul úgy, hogy a csalinak talán egy percet sem kellett illegetnie magát a vízben. Alig csobbant a bedobott kishal és a „sétáltatós” stupek, azonnal rárabolt a csuka, és meg­vadult mozdonyként rohant vele rejtekhelye felé. Elképzelhető per­sze, hogy nagyon éhes volt, és ép­pen akkor nem talált eleséget a kör­nyéken. A leggyakrabban használt csali azonban a bodorka, a vörösszárnyú, a már említett sügér, a naphal, esetleg a szélhajtó, más néven sneci, ha jobb nem akad. (Utóbbit inkább a süllő kedveli.) Nagyon jó csalinak számít a jász vagy a kis domolykó is, ám ezeket meglehetősen nehéz fogni, szinte a véletlenen múlik. Sokan állítják, hogy az igazi cse­megét nem is ezek a halak jelentik a csuka számára; a mindent verő csali: a kis pisztráng! Állítólag azért, mert sima a bőre, és a csuka könnyebben nyeli. Persze, megnéz­ném azt a „sporthorgászt”, akinek van szíve egy kis pisztrángot feltűz- ni a kettes, hármas horogra. Rá­adásul a csali „nyelhetőségéről” sok téveszmét hallani. Egyesek a sügér­nek is levágják a hátúszóját, hogy a csuka könnyebben nyelhesse. Ez természetesen fölösleges, hiszen a ragadozók az oldalról, esetleg há­tulról megragadott zsákmányukat általában fejjel előre forgatják be a torkukba, tehát teljesen mindegy, mi meredezik a kishal hátán. Hol fogjunk kishalat? Számtalanszor előfordult, hogy barátaim telefonáltak: itt vagyunk a szokott helyen, de nem tudunk kishalat fogni! Egyszerűen eltűn­tek! Ilyenkor kissé értetlenül állok, hiszen természetes, hogy a vízhő­mérséklet változásával a kishalak is változtatják a helyüket. A kínlódó horgász sokszor nem is tudatosítja, hogy tőle alig húsz-harminc méter­nyire százával hemzseg a küsz és a bodorka, csak meg kell keresni őket; bedőlt fák, gallyak környé­kén, csöndes öblökben, ahol csapa­tostul verődnek össze. „Süket” víz­be hiába dobálunk, ott kishalat sem fogunk. Hol jár a csuka? Gyermekkorom egyik maradan­dó élménye, amikor felfedeztünk egy tónak sem nevezhető nagyobb pocsolyát az erdő alatt, amelyben néhány csuka is volt. A tavacska a tavaszi áradás után maradt vissza, benne néhány csukesszal, amelyek nyárra mindent felzabáltak maguk körül. A szünidei hónapokban, más táplálék nem lévén, már éppen a békákra fanyalodtak. Képzelhető, mekkora étvággyal vetették rá ma­gukat az általunk bedobott kisha- las szerelékre! Talán ekkor szeret­tem bele a csukázásba, hiszen alig van annál izgalmasabb látvány, mint amikor az úszó hirtelen cup­panóssal elmerül, és elindul a víz alatt. A többi csak türelem kérdése. A csuka azonban nem elsősor­ban ilyen tócsákban él, bár a leg­Egyik kedvence a bodorka képtelenebb helyeken is előfordul (leginkább ott, ahol nem zavarják). Leggyakoribb búvóhelyei a nádszé­lek, bedőlt fák, tuskók környéke, de legkedveltebb helye a hinarasok szövevénye. Ezekben a dzsumbu­jokban időzik leginkább, vagyis olyan terepviszonyok között, ame­lyekre az öltözéke is hasonlít. De nagyobb vizekben, ha nem talál ilyen akadókra, medertörések tá­ján is szívesen áll lesben; itt általá­ban a meder felé fordulva ácsorog, és vátja áldozatát. Előfordult már, hogy a Morva folyón, ahol, különö­sen az alsó folyáson, alig-alig talá­lunk akadót, a kövezés melletti me­redek esésnél fogtam termetes csu­kát, miközben süllőre számítottam. A csuka óvatossága A legtöbb horgász nem lacafacá- zik: jó nagy hármas kampó, drót- előke, negyvenes zsinór, öklömnyi úszó, így néz ki a csukázó szerelé­ke. Természetesen vize válogatja - és a csuka köztudottan nem olyan válogatós, mint a süllő, amely ké­pes azonnal kiköpni a csalit, ha el­lenállást érez -, de azért a durva szerelék még a csukák esetében sem mindig nyerő. Persze, ahol nagy csukákat sejt a horgász, ott in­dokolt az erős cejg, hiszen a csuka fogai és akrobatikus mutatványai próbára teszik a szerelést. De azért ezt sem kell túlzásba vinni. Egy példával illusztrálnám, hogy olykor a csuka is óvatos. Néhány éve a bodaki ágvizeket vallattuk, ahol kifejezetten szép csukák van­nak. A szerelék a szokásos volt: gömbölyű, „sétáltatós” úszó, zöld drótelőke, a horgon egy jókora bodorka. A kishal elég passzívan sétálgatott a negyvencentis eresz­téken, amikor valamitől megriad­va, hirtelen aktív lett, és menekülni kezdett a közeli bokor felé. Itt a csuka, gondoltam, és hamarosan fel is tűnt egy jókora árnyék, amely egyre közelített a csalihoz. Döb­benten néztem a mintegy méteres halat, mely uszonyait remegtetve, szinte lopakodva követte a kicsit, ferdén, alulról szemlélve áldozatát. Lélegzetvisszafojtva vártam, mikor ront rá. Hiába. A csuka csak nézte, nézte a kishalat, mintha nem tudta volna eldönteni, mi az, ami szokat­lan rajta. Aztán lomhán, egy-két mozdulattal továbbállt. Valószínű­leg az élőké volt neki gyanús, vagy a dugót nem tudta mire vélni, amely egyszerre mozdult a kishal­lal, esetleg a horgászt vette észre a szeme sarkából? Sosem tudom meg. A legnagyobb csuka volt, amit valaha láttam, lehetett vagy tízki­lós. Néhány nappal később ugyan­ott két csukát is sikerült elcsípnem klasszikus villantóval. így van ez: néha elég egy furcsa remegés a víz­ben, s az éhes ragadozó megfeled­kezik az óvatosságról, máskor meg napokig lehet vallatni a vizet, sem­mi ki nem mozdítja őket. A csukázásban talán csak két aranyszabály létezik, ám ezek fon­tosak: ha meghalljuk, hogy valahol eszik a csuka, ne habozzunk, azon­nal vágtassunk oda, mert másnap, harmadnap késő lesz. A másik sza­bály: keressük a rablásokat. Soha ne dobáljuk be a horgot csak úgy, találomra, szánjunk egy kis időt a keresésre. A csuka rablása ugyanis elég szemléletesen elárulja, hol tar­tózkodik ez a lenyűgöző ragadozó, és hogy éppen étvágyánál van-e... IMA (A lélek csendje) HAJTMAN BÉLA Mester, mindenható jó Atyám, ma is hozzád szól esti imám. E csen­des percekben, órában szólítalak meg, tudom és hiszem, ma is meg­hallgatod esendő fiad hozzád intézett, de nemcsak Neked és érted szóló fohászát. Mester! Ma délután, a szélcsendes vasárnapi őszben sétát tettem a kastélykert sárgálló gesztenyefái közt. Több még rajtuk, mint alattuk a levél. Még nem vetették le öltözéküket. Hétről hétre ritkulni fog a lombozat, könnyebben áthatol majd az ágak közt az erőtlen napfény sugara. Az alkony pírját a szürkület, s egyre észrevétlenebbül a sötét­ség váltja fel. Az életet, a település hollétét és helyrajzát a neonlám­pák, a távoli házak fénypontjai jelölik és határolják be szabálytalanul. Ebben a csendben, a beszélgetések, a templomi zsoltáréneklések, az idegenekre ingerlékeny kutyák csaholása közti csendben, az áhított és teljesen magától értetődő, természetes csendben nyitom ki a teme­tő kapuját. Egy-két nappal megelőzve az ünnepek áradatát, a halot­tak, a mindenszentek napját, mikor versenyt égnek a gyertyák, mikor az ég boltozatját már-már giccses vörösre festik a gyertyalángok, mi­kor újra találkoznak a rokonok, ismerősök és jó barátok. Még most csend van. De hiszem, akkor is az lesz, mikor az emlékezők, a gyászo­lók özönlik el a sírok közti teret, a sírkertek, temetők életterét. Mintha a márványkeretek jeleznék a határt a földi lét és öröklét között. Ilyen­kor többen kicsinosítják, felcicomázzák, felvirágoztatják az egy-két négyzetméternyi földet. A betonlapokra az emlékezés virágai, a viasz- cseppekre ragasztott gyertyák kerülnek. Vajon kegyes lesz-e hozzánk az idő? Nem fújja-e el a szél, nem oltják-e el az esőcseppek a gyertya­lángot? De akinek egyre több társa van már odaát, ügyet sem vet az időjárás szeszélyeire, számára lehet szélvész, záporeső, a lélekben pislákoló, határozottan égő gyertyalángot nem olthatják el a külső elemi csapások. Mester, add, hogy a lelkűnkben csend maradjon, ne háborgasson bennünket a külvilág zaja, a mindennapi csaták tomboló vihara, adj erőt a gyászolóknak, mindanyiunknak, hogy ne a külsőségek, a sírok kápráztassanak el bennünket, ne engedd, hogy eluralkodjon rajtunk az életünkre oly jellemző versengési láz, de azt se engedd, hogy elha­talmasodjék rajtunk a keserűség búja, a gyász fájdalma és terhe. Ér­tünk, itt maradottakért szóljon az ima, téged is, Mester, bátran meg­szólítva. Add, Mester, hogy mindennemű szégyenérzet és szemérmes önér­zet nélkül megszólíthassuk eltávozott embertársainkat, Te vagy a bi­zonyságtétel, igenis van öröklét, a csend birodalma, a magunk csend­je, a versek, tájképek, találkozások, búcsúzások, Mozart Requiemjé- nek csendje, mindenki, ki-ki csendje. Az itt maradottaké, a lelkeké. Add meg azt, hogy ne közönnyel, inkább bambán és mélán, de ha le­het, leginkább megbékélvén fogadjuk el azt is, hogy öregszünk, test­ben egyszer meghalunk, és ahogy megszülettünk, fogyunk, ugyanak­kor lélekben és hitben növekedünk. Míg élünk, emlékezünk. Amed­dig mi is a lelkűnkben csonkig égő gyertyafénnyel együtt el nem szunnyadunk és el nem hamvadunk az öröklét, a lélek csendje hité­ben megbékélve mindörökre. Ámen. DÉLELŐTTÖK SÚLYA Az élet tétje VAJKAI MIKLÓS Elhagyta a tegnapok szokvá­nyosságát, néhai egészséges rátarti- sága nyomtalanul elmúlt. Majd ez az új érzés lett úrrá rajta. A férfi rög­vest gyanakodni kezdett. Az az ősi fagy sokatmondón befogta a testét. Az öt alaptulajdonságú halál majd érte nyúl. Ám, addig még van ideje, hogy a pulzusát számolja, sorra ve­gye a benne gyülemlő daganatokat. Pontosan annyi idő adatik meg ne­ki, hogy eközben megszokja a kör­nyékező hideget, a belőle áramló sötétséget. A hajdani élete, a pilla­natokat herdáló szorgoskodásai és rosszhiszemű ügyeskedései immár nem számítottak. Az egykori, felszí­nes emberi kapcsolatok élményei is az örökkévalóság kegyelmi bugyrá­ba hullottak. És a boldogság utáni loholásai is érvénytelenné lettek, mígnem megértette, hogy sorra ele­nyészik mindaz, ami az emberi test­tel és érzelmekkel kapcsolatos. Em­ber az embernek ne legyen sem idegene, sem barátja, sem létezés­beli társa... Nappalai rövidültek. Éjei megtel­tek a régi emlékek szárnyalásaival. Harminc-ötven esztendővel koráb­ban létezők léptek az álmaiba. Évti­zedek óta nem gondolt rájuk. Ám, most sorra meglátogatták őt. Az éjjelekkel ellentétben: a nap­palok első óráival egészen jól elbol­dogult. Mikor a nap a zenitre ért, mély álomba zuhant. A nyomasztó magány a mellkasára telepedett, s oly mélységes szomorúság vett raj­ta erőt, amit csak most érzékelhe­tett. Igazából már átkelt az örök éjek folyóján és a túlpartról szemlé­lődött. Az előbb vagy később bekö­vetkező haldoklás már nem békét- lenítette, ám ezt az új és sanyarú létállapotot gyötrelmesnek vélte. Mint minden hozzá hasonló szeren­csétlen, majd a férfi is végigjárja az elmúláshoz vezető fokozatokat. Az ősi törvényt mindig az erősebb szabja. Tisztességére legyen írva, el­szántan küzdött. Múltjának összeg­zése egyetlen gondolatban kime­rült, nevezetesen, hogy minden élő, még maga az Isten is végzetes hibá­kat vét. Nemrégen még elhitte, hogy őszintén szeretik. Hogy szin­túgy érte is élnek, amint ő'szolgálta a körülötte lévőket. A hajdaniak, akiket számon tartott, lassan-lassan elpártoltak tőle: elcsigázódtak, el­merültek önnön szokványaikban. Üledékekkel-salakkal elnehezült emberkék, akik majd ünnepi sort alkotva elkísérik, tán könnyet is hul­latnak érte, de élete számukra nem szolgál tanulságként. Önzetlensé­gét, lám, máris félremagyarázzák... Maradt hát számára a lassúdó ha­lál, amelynek egyedi szabadságát mindig is ismerte, s amely elől egy teljes emberéleten át menekült. Ez a mindentől különböző szabadság érthetővé változtatott minden ösz- szefüggést. így aztán a hajdani em­bertársaira úgy tekintett, mint sze- leburdi pantomimjátékosokra. így jöttek el az új és új reggelek, s a nappali alvások idején föl-fölsza- kadó mélyérzések. Már nem volt miért küzdenie, csak itt időznie kel­lett még. Alkonyattájt a soros testedzés. A kocogások. Azon a bizonyos, nyári estén is így vágott neki a szomszéd községgel összekötő úrnak. Amíg aludt, zivatar vonult át az említett területen. Ám, csupán az út pereme volt nyirkos még. így aztán szára­zon trappolhatott. Elmúlt két perc, majd négy és öt. Gyorsítania kellett, hogy az adott távolságot időben tel­jesítse. Időnként az órájára pillan­tott. Hat perce volt még hátra. Majd négy. De messze-messze volt még a cél. És mintha a mérföldes léptei is rövidültek volna. Még ötszáz, majd négyszáz méternyi táv... Kétség- beesetten gondolt arra, hogy a hát­ránya már behozhatatlan. Még gyorsítania kellett volna. Egyetlen perc..., legalább a tisztességét átad­ni annak az egyetlen percnek... Éles fájdalmat érzett a mellkasá­ban. Megállt. Már semmi. Semmi sem számított. Először jobbra tán- torodott. Majd baka. Aztán, mintha önvédelmet gyakorolt volna, elvá­gódott az útszéli füvön. Még érezte, hogy a hátgerincén végigfut az el­múlt életre szóló feloldozás. Ponto­san azt a kéjszerű érzést ismerte még fel, amit odahaza az elszende- rülése előtti pillanatokban. Autók suhantak el mellette. Mint mindig, most sem törődtek vele. Egy futócipőt, patyolatszín trikót vi­selő férfi... Láthatták. Az út szegé­lyén. Senki sem ért rá vele foglal­kozni. Életük - vélt - tétje unszolta őket! S megszerzett gyöngyeik, amelyekről elhitték, igaziak. A férfi így feküdt. S amikor mély­séges kalandozásából magához tért még, lassan-lassan kiegyenesedett. A kezét megtörölte a nyirkos fűben. Majd sárosan-véresen elindult visz- sza... Vissza abba a közegbe, hol sok-sok évtizeddel korábban oly boldogító reménységgel hajoltak fölé akkor még ifjú szülei. Most már csak ez maradt. Az oda vezető csapás... (Szűcs Piroska felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom