Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-28 / 250. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 28. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ STERN Alig egy héttel az amerikai elnökválasztás előtt a németek többsége John Kerry demokrata párti jelölt győzelmére számít. A magazin megbízásából készült közvélemény-kutatás szerint a megkérdezettek 59 százaléka tippel Kerry győzelmére, 31 százaléka úgy véli, hogy George Bush jelenlegi elnök nyeri a választást, 10 százaléka nem tudja, ki lesz a győztes. A Bild című lap Bush mellett tette le voksát. A10-12 milliós olvasótáborral rendelkező újság tíz érvet sorakoztat fel mellette, s megjegyzi, Kerry esetében nem tudni, merre vezetné az Egyesült Államokat. Már olyan magasak a gépkocsi-biztosítási díjak, hogy el kellett adni a Rolls Royce-unkat... (Peter Gossányi karikatúrája) Választáskor megmutatkozik az ország megosztottsága; a nyugati rész Európához, a keleti Oroszországhoz húz Ukrajna - két világ határán Újra választásokat tartanak Ukrajnában, és ismétlődik a jól ismert jelenség: kettészakadt az ország, legalábbis ami a jelöltek támogatását illeti. Eddig minden jelentős választás alkalmával ugyanaz történt: az inkább nyugat felé kacsingató jelöltet az ország nyugati fele támogatja, míg az Oroszország felé húzó Ukrajna keleti felén népszerű. ONDREJCSÁK RÓBERT Kétségkívül érdekes jelenséggel van dolgunk, amelynek mélyebb történelmi, kulturális és etnikai gyökerei is vannak. Ukrajna az említett tényezők alapján gyakorlatilag két nagyobb területi egységre, egy keletire és egy nyugatira osztható. A nyugati területek, illetve azok lakossága sokkal inkább Nyugat-orientált és saját, nemzeti (értsd ukrán) identitásuk is sokkal erősebb. A nyugati és középső országrészben az ukrán nyelv presztízse is magasabb, pontosabban szólva „normális” szinten van. Ezzel szemben a keleti országrész sokkal inkább oroszbarát, ukrán identitása sokkal gyengébb, és az orosz nyelvet többen használják, mint az ukránt. Természetesen ebben az esetben figyelembe kell venni azt a nem elhanyagolható tényt is, hogy a keleti részeken és a Krím félszigeten jelentős orosz kisebbség él, amely Ukrajna összlakosságának a negyedét, harmadát alkotja (eltérő adatok állnak rendelkezésünkre). A két terület közti különbségeknek történelmi hátterük is van. Annak ellenére, hogy nem a legpontosabb definíció, de nagy vonalakban azért igaz, hogy a valamikor a Mo- harchiához, illetve később Lengyel- országhoz tartozó területek, valamint az Oroszországhoz tartozó részek között húzódik az említett választóvonal. Egyébként Sámuel Huntington épp az említett vonalon húzta meg egyik - civilizációk közötti - híres határvonalát (a térképet lásd a civilizációk összecsapásáról írt, sokszor félremagyarázott könyvében). Bár napjainkban már nagyon erős túlzásnak tűnik, még a kilencvenes évek elején, első felében komoly viták zajlottak arról, vajon egyben tartható-e Ukrajna, fennáll-e a veszély, hogy szétesik, és a keleti országrész Oroszországhoz csatlakozik. Azt, hogy ezek a viták nem csak unatkozó álszakértők unaloműző játékai vagy téma híján írásai voltak, bizonyítja az is, hogy elismert elemzők foglalkoztak e kérdéssel. Közéjük tartozott a már említett Huntington is. Mint azt most már tudjuk, Ukrajna egysége és stabilitása az elmúlt évtized folyamán valamelyest megszilárdult, ennek ellenére a keleti és nyugati országrész közti különbségek fennmaradtak. Természetesen az ország stabilitásának njeg- szilárdításában komoly szerepet játszott az a tény is, hogy Ukrajna az európaiak és az Egyesült Államok számára egyaránt fontos stratégiai partnerré vált (a NATO és Ukrajna között kivételezett partnerségi viszony jött létre). Mindez annak ellenére is érvényes, hogy az elmúlt években Kijev némileg vesztett globális súlyából. Ennek legfőbb oka a nyugati országok és Oroszország közötti kapcsolatok jelentős javulása, valamint az a tény, hogy a világpolitika hangsúlya Európából egyértelműen a Közel-Kelet és általában véve Ázsia felé tolódott, tolódik. Mindezek ellenére azonban Ukrajna nagyon fontos ország maradt. Mi, közép-európaiak ezt természetesen fokozottan érezzük. A „független és stabil Ukrajna” minden közép-európai ország számára fontos és az egész közép-európai régió biztonságának egyik alapköve - olvashatjuk például csaknem mindegyik térségbeli ország biztonságpolitikai stratégiájában. Hogy miért? Brzezinski szavaival élve, „Ukrajna birtoklása nélkül Oroszország nem birodalom, vele viszont automatikusan azzá válna”. Ehhez mi még egy kis adag közép-európai cinizmussal hozzátesszük, hogy amíg létezik a „független és stabil” Ukrajna, addig Oroszország egyszerű geopolitikai okok miatt képtelen arra, hogy erősen beavatkozzon Közép-Európa ügyeibe - nézzünk csak a térképre. Természetesen hozzá kell tenni azt is, hogy bár Ukrajna független - a stabilitásról már lehetne vitatkozni -, nincs minden egészen úgy, hogy a helyzetet ideálisnak lehessen nevezni. Az ország külpolitikája eléggé lavírozó, s ez valamelyest érthető is, hiszen bár a „Nyugat” az állandó ideál, de Ukrajna gazdaságilag és energetikailag Oroszországtól függ, s ez rendkívül komoly tényező. Ukrajna egyrészt komoly kontingenssel van jelen Irakban (a második legnagyobb létszámú egység a lengyel szektorban), másrészt szinte senki nem tudja felmérni az ukrán-orosz katonai együttműködés szintjét. Ez részben szintén érthető, hiszen nagyon hosszú ideje meglevő kapcsolatokról van szó. A következő probléma, a demokrácia szabályainak betartása, ami a mostani választásokkal kapcsolatban is megfigyelhető. Bár Ukrajnában elméletileg szinte minden megvan, hogy az országot demokratikusnak lehessen minősíteni, valami mégiscsak hiányzik. Kicsit leegyszerűsítve úgy is lehetne definiálni a helyzetet, hogy formálisan szinte minden rendben van, csak a tartalommal vannak problémák. Összefoglaló néven az ilyen típusú demokráciákat nevezte anno Fareed Zakaria „illiberális demokráciáknak”. Ebből a szempontból Ukrajna nem igazán különbözik Oroszországtól... Összefoglalva tehát elmondható, hogy Ukrajnában semmi új a Nap alatt - természetesen fontos lenne, hogy a „demokrácia- barátabb” jelölt nyerje a választásokat, de egyvalami biztos: az ország még egy jó ideig sajátos „szürke zóna” lesz két vüág határán. A szerző külpolitikai elemző A cseh rendőrfőkapitány szerint nekik az a dolguk, hogy figyeljenek, akinek tiszta a lelkiismerete, az nem fél Klaust nyugtalanítják a lehallgatások KOKES JÁNOS Václav Klaus, cseh államfőt nyugtalanítja, hogy Csehországban az utóbbi időben megnőtt a rendőrségi lehallgatások száma. Magához kérette előbb Frantisek Bub- lan belügyminisztert, majd Stanislav Gross kormányfőt, adjanak magyarázatot a helyzetre. Gyorsan kiderült, a kérdést egészen másként látja a polgári demokrata államfő, mint a szociáldemokrata kormányfő. „Ha a médiákban megjelent számok helytállóak, nálunk sokkal több a rendőrségi lehallgatás, mint másutt a világban, s ez komoly aggodalomra ad okod’ - jelentette ki Klaus a megbeszélést követően. Gross szerint mindezt a lakossági telefonok számának rendkívül gyors emelkedése magyarázza. A kormányfő ugyanakkor megígérte az államfőnek, hogy írásban részletesen tájékoztatja az ügyről. Klaus szokatlanul élesen bírálta Jifí Kolár országos rendőrfőkapitányt, aki kijelentette: A rendőrségnek az a feladata, hogy figyeljen. Akinek tiszta a lelkiismerete, annak nem kell félnie a lehallgatásoktól. Az államfő szerint ez a nyilatkozat botrányos és semmibe veszi a demokrácia alapszabályait, és meneszteni kellene miatta Kóláit. A belügyminiszter azonban bejelentette, a rendőrfőnök a helyén marad, nem lát semmiféle okot menesztésére. Ezt nyilatkozta Gross is. Jifí Kolár pedig - szintén szokatlan módon - egy nyilvánosságra hozott körlevélben szólította fel a rendőröket, hogy ne engedjenek semmiféle politikai nyomásnak. A média szerint a rendőrségre nehezedő nyomás elsősorban az ellenzéki Polgári Demokratikus Párt igyekezetének az eredménye, amely ebből a problémából akar tőkét kovácsolni a novemberi regionális helyhatósági és részleges szenátusi választások előtt. A jobboldali párt vezetői már két éve arról beszélnek, hogy lehallgatják őket, de ezt egyetlen vizsgálat sem erősítette meg. A vita nemrégiben újra fellángolt. Kiderült, hogy az ODS elnöke, Miroslav Topolánek a nyáron tanácsadóin keresztül arra próbálta rávenni Zdenék Koíistka képviselőt, ne szavazzon bizalmat az új kormánynak, ami annak bukását jelentette volna. Kofistka azt állította, 10 millió koronát és bulgáriai nagyköveti állást ígértek neki. Topolánekék tagadnak, bár a befolyásolási kísérletet elismerik. A korrupciógyanús ügy tele van politikai felhangokkal, de bizonyíték nincs. A rendőrség állítólag Topoláneket is lehallgatta, s ellenőrizte bankszámláit, de egyelőre nem bukkant törvénysértésre. Gross egyébként biztosította az államfőt, hogy a kormány betartja és betartatja a törvényeket. Szerinte a bíróságok által engedélyezett lehallgatások egyharmadát a szervezett bűnözés elleni rendőrségi apparátus használja. Csehországban jelenleg mintegy 13 millió telefon van használatban. A Mladá fronta Dnes szerint a kilencvenes évek közepén évente mintegy 1500 lehallgatást engedélyezett a bíróság, míg 2003-ban már tízezret. KOMMENTÁR Miklós most meghátrált SIDÓ H. ZOLTÁN Ritkaságszámba megy, ha arról hallunk, hogy Ivan Miklós pénzügyminiszter valamelyik takarékossági tervét elvetik. Az államkassza rendíthetetlen őrzője, minden kiadás nagy lefaragója legutóbb huncutul 80 millió koronát szeretett volna lecsípni a lakás-takarékpénztárakban spóroló ügyfelek állami prémiumkeretéből. Természetesen érvekkel dúcolta alá kurtító szándékát, mégpedig azzal, hogy ha már a jelzáloghitelek felvevőitől jövőre elveszik az állami kamattámogatást, akkor a lakásépítés finanszírozását támogató másik pillérből is le kellene fűrészelni. A különbség csupán annyi, hogy jelzálogot többnyire az átlagkeresetnél magasabb bevétellel rendelkezők vehetnek fel, míg a lakás-takarékpénztárak a kevesebb pénzből élők lakásfelújításait segítik. Ám megtörtént a csoda, kedden a parlament ellenzéki és kormánypárti képviselői példaértékűen közös nevezőre jutottak, s egységesen elvetették a pénzügyminisztérium beterjesztését. Marad hát minden a régiben, nem kell mégsem 23 ezer koronát összekuporgatni a teljes állami prémium megszerzése érdekében. Az ideihez képest mégis lesz egy apró különbség: 16 700 korona helyett jövőre mintegy 17 300 koronányi megtakarítás kell a 2500 koronás prémiumért cserébe. A képviselők megértették, hogy feleslegesen bosszantanák fel a három hazai lakás-takarékpénztár több mint másfél millió ügyfelét, hiszen a kliensek már most sem képesek kimeríteni a teljes prémiumkeretet. Mégpedig azért nem, mert nagy részük anyagi helyzete nem teszi lehetővé az évi alig 17 ezer korona megtakarítását sem, így a teljes állami segítséghez sem jutnak hozzá. Időnként úgy tűnik, a hivatalok, minisztériumok nem látják a számok mögött az embert, s ebben az esetben úgy akartak megtakarítani 80 milliót, hogy közben a kis keresetek miatt további, legalább 500 millió korona a prémiumokra szánt kasszában marad. Egyébként a lakás-takarékpénztárak immár tartósan pofozógépnek számítanak: a Meciar-kormány idején azért kurtították meg mozgásterüket, mert az ügyfeleik úgymond bundákat, autókat vásárolnak az akkor még 6000 koronás éves prémiumból. Később a csökkenő inflációra hivatkozva faragták le fokozatosan az állami segítség mértékét. Az a döntéshozókat már kevésbé érdekelte, hogy a lakás-takarékpénztárak működésük 12 éve alatt összesen 131 milliárd koronával támogatták a lakásállomány korszerűsítését, bővítését. A kedden elfogadott törvény értelmében azonban végre megszületett az a képlet, aminek segítségével politikamentesen ki lehet számítani a mindenkori állami prémium nagyságát. Ez nagyszerű, ám máris felmerül a kérdés: a lakás-takarékpénztárak méreglevezető szerepét most mi veszi át? JEGYZET ki. A férfinép vágta a káposztát, az asszonynép hagymát pucolt, fűszerezett, bögre búzát, birsalmát mosott, babérleveleket válogatott. A gyereksereg bámulta a sürgölődést, rágta a káposzta csumáját, tálban hordta a hordóba a savanyíta- nivalót. Hol van ez már? S míg folyt a szó, legurult néhány kupica pálinka is, előbújtak az emlékezetből régen volt, tán igaz se volt történetek nagyapákról, messzire szakadt családtagokról, élőkről és holtakról. Pattogott a sparheltben a tűz, néha este tízig is eltartott a hárommázsányi káposzta elra- kása. Olykor gyertyát is gyújtottunk, mert annak olyan jó kis meleg fénye van, meg ki kell próbálni, hogyan is fog pislákolni majd a sírokon a lelkeket visszacsalogató aprócska láng. Elmúlt. Mára maradt a kilátás ezernyi ablakra, mögöttük a fazéknyi kőhordókat tömő, erkélyen csokrokat gyártó tömblakókra. Marad még az emlékezés mindent feloldó érzése, holtakra, élőkre, régen elfeledett történetekre. Kicsit szomorúan, megbékélve a sorssal, vagy hadakozva azzal. Tapadós ködökbe kapaszkodik a reggel, s egy év megint oda van. Egyre több túlparton lévőre gondol az ember, s már nem is tudja, mitől köny- nyes a szeme, a káposztába vágott hagymától, vagy a feltoluló érzelmektől. Feloldó emlékek SZÁSZI ZOLTÁN Megszámlálhatatlan ablak látszik esténként ablakomból. Látni a konyhákban a sürgésforgást, s mostanában egyre több tömblakót, amint kiskocsiban, előre felvágott vagy fejes káposztával, mellette papírba csomagolt selyemvirágokkal és fenyőágakkal megrakodva ballagnak hazafelé a piacról. Nyúlós, tapadós ködök úsznak, halottak napja lesz pár nap múlva. Valahol még mindig él a hagyomány, hogy a halottak napja után elrakott káposzta már semmit sem ér, így hát akik még ismerik e mondást, esténként nekifognak a műveletnek. Az erkélyeken ott zöldellik a sírokra szánt fenyőág meg a művirágok. Az ügye- sebbje újabban már ezt is otthon készíti. S míg készületnek, régi recepteken vitatkoznak, óhatatlanul felbukkannak a múltba merült arcok és történetek. Mert bizony amikor még a nagymamáéknál majdnem három mázsa káposztát raktunk el, abroncsos fahordóba, lenyomatva nagy békasó- kövekkel, amit a nagyi olyan gondosan lemosogatott. Bizony azok voltak csak szép idők. Együtt volt még minden
