Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-20 / 243. szám, szerda

2004. október 20., szerda 1. évfolyam 31. szám MOZIMUSTRA Hollywoodba a Csillagok háborújával robbant be George Lucas életműdíja A francia vígjáték rekordnezettseget ért el: a bemutatás utáni hét hét alatt 3,5 millióan nézték meg hazájában Pódium nosztalgikus slágerekkel MTI-HIR A sztársággal szerető, habfiirdő és pezsgő is jár (Fotó: Intersonic) Azzal reklámozzák Yann Moix francia rendező Pódi­um című zenés vígjátékát, hogy hazájában óriási si­ker volt. Rekordnézettsé­get ért el: a bemutatása utáni hét hét alatt három és fél millióan nézték meg Franciaországban. Egyál­talán nem csodálkozom rajta, hogy ez a film elbű­völte a francia nézőket, és könnyeket fakasztott. TALLÓSI BÉLA Ha francia lennék, biztos, hogy a Pódiumot már rég begyűjtöttem volna DVD-n vagy videokazettán, s a film egyes részeit jó párszor meg­néztem volna már. De nem francia­ként ezt nem teszem meg. Nálunk vagy Magyarországon ugyanis alig­ha lesz közönségsiker ez a francia produkció. Na, nem azért, mert hosszú perceken át a prológus szin­te nézheteden, hanem mert itt nincs olyan közönségréteg, ame­lyet központi figurájával a film meg tudna fogni. Yann Moix mozijának mozgatója ugyanis az 1978-ban el­hunyt - mifelénk kevésbé ismert - legendás francia énekes, Claude Francois. Akit életében sok millió­an bálványoztak, halála után pedig sok millióan gyászoltak. A fősze­replő, Bemard Frederic egy közép­korú hétköznapi bankár, rendezett családi háttérrel. Ő is Claude Fran- cois-rajongó volt, de olyannyira, hogy évek múltán sem tud tőle sza­badulni. Vagyonokat költ az énekes hátrahagyott tárgyainak megvásár­lására, otthonában külön Claude Francois-szobát rendezett be, amely a lakás legértékesebb és leg­nagyobb becsben tartott része. A férfi mindent tud az elhunyt éne­kesről: kedvenc ételeit, kedvenc ál­latainak a nevét. Annyira azonosul a figurával, hogy egy idő után Claude Francois-imitátorrá válik. És el is hiszi magáról, hogy meg tudja teremteni maga körül ugyan­azt a mítoszt, amelyet az elhunyt énekes teremtett. Ezen a ponton békéltem ki a filmmel, mert kb. a feléig igencsak nehéz volt megáll­ni, hogy ne hagyjam el dúlva-fúlva a vetítőteremet, káromkodva, hogy ezek a franciák milyen ostobasá­gokra nem adnak pénzt. Mi meg megvesszük! Ám aztán eljött az a pont, amikor megbékéltem a Pódi­ummal. Amikor Bemard Frederic egyszer csak arról is megfeledke­zik, hogy ő Bemard Frederic, és már csak Claude Francois-ként él, elhagyva érte a családját is, kiderül, miről szól a Pódium. Amiről a ke­reskedelmi tévékkel kötött házas­ságaink: a függőségről és a kiemel­kedés média által megteremetett könnyű lehetőségéről. Ez a fura stí­lusú, inkább valamiféle komédia­paródia azt mutatja meg, hogy az élő tévéfelvétel - egy énekes-imitá- torokat felvonultató könnyűzenei verseny - során miként manipulál­ja a műsorvezető a közönséget és a szereplőket. A Pódium, arról igyek­szik képet mutatni, hogy az egész műsorszerkesztésben a néző becsa­pására megy ki a játék. Hogy ma­napság a hamis sztárkultusz tuda­tos építésével olyan „festett” világ megteremtése a cél, amelyért az ember szívesen lép ki a minden­napok kemény realitásából, és megragad minden lehetőséget, hogy a csillogásban és a csillogás­ból éljen. Ettől persze még nem lesz hu, de jó a film, és nem is ettől az üzenettől válik nézhetővé egy idő után. Hanem attól a romantikus, nosztalgikus limonádétól, amelyet azokból a könnyfakasztó dalokból mixereitek, amelyek közül magya­rul is sokat dúdoltunk annak ide­jén. Hogy képben legyünk, csak egyet említek közülük: Sír a tele­fon. Na, aztán azok a képsorok, amelyeken a sármos francia énekes egy fekete-fehér archív felvétel be­vágásával felbukkan Yann Moix filmjében, és saját zongorakíséret­tel elénekel egy síró dalt, a franci­áknál bizonyára felér egy érzelmi vulkánkitöréssel. A Pódiumnak Franciaországban olyan hatása lehetett, mintha Ma­gyarországon, mondjuk, Szécsi Pálról forgatnának filmet slágerei­nek felidézésével. Azt hiszem, ma­gyar mozikban hosszú időkre biz­tosított lenne a sírás-rívás. Claude Francois ily módon tölthette meg a francia filmszínházakat, de nálunk a rá építő Pódium aligha lesz film­sláger. Los Angeles. A Csillagok hábo­rúja és az Indiana Jones sorozat alkotója, George Lucas amerikai rendező és producer jövő nyáron, júniusban megkapja Hollywood legrangosabb kitüntetését, az Életműdíjat (Lifetime Achieve­ment Award), amelyet évente osz­tanak ki - jelentette be az ameri­kai filmintézet (AFI). Lucas, aki különleges helyet foglal el az amerikai filmvilágban, a Lifetime Award 33. díjazottja. Parádés névsorhoz csatlakozik, előtte többek között Orson Welles, Bette Davis, Henry Fonda, Alfred Hitchcock, James Stewart, Gene Kelly és Billy Wilder része­sült hasonló megtiszteltetésben. Idén Meryl Streep kapta a kitün­tető díjat. Howard Stringer, az AFI elnöke a döntés indoklásában „zseniális mesemondónak” nevezte Lucast, hangsúlyozva, hogy mindenek­előtt a filmanimáció úttörőjeként nyújtott teljesítményét kívánják elismerni az életműdíjjal. „Keve­sen tettek annyit a képi művészet fejlesztéséért mint ő, tevékenysé­ge a filmesek vadonatúj generáci­óját ihlette meg” - hangoztatta az AFI első embere. A hollywoodi álomvilágba Lucas 1977-ben robbant be teljes fegyverzetben a Csillagok háború­jával (Star Wars). Első sikerét még egyetemista korában aratta, amikor THX 1138 című rövidfilm­jével elnyerte a diákfilmfesztivál fődíját, s a Warner Brothers Stú­dió ösztöndíját. Ennek révén is­merkedett meg és barátkozott össze Francis Ford Coppolával, akivel 1969-ben megalakították az American Zoetrope nevű füg­getlen stúdiót. Itt készítette el Lucas 1971-ben a THX 1138 játék­filmváltozatát, ez azonban nem hozott sikert. Később Lucas meg­csinálta az önéletrajzi ihletésű Amerikai grafittit, s ennek jelen­tős bevételéből létrehozta saját cégét, a Lucasfilm Ltd.-t. 1977-ben rukkolt elő a varázs­latos kozmoszbeli moralizáló me­sével, a Csillagok háborújával, amely szenzációs sikernek bizo­nyult: három hónap alatt 100 mil­lió dolláros bevételt termelt. Majd következtek az újabb és újabb folytatások, a Birodalom vissza­vág, A Jedi visszatér és az akkor még befejezetlen trilógia előzmé­nyeit tálaló Baljós árnyak és an­nak folytatása, A kiónok támadá­sa. Időközben elkészült az űrka­landozás legújabb fejezete, a Sith bosszúja, amelyet 2005 májusá­ban mutatnak be. Annak, amit a film nyújt, semmi köze a hitchcocki félelempszichológiához. Itt nem attól félünk, amit nem látunk, itt nem félünk igazából semmitől Az Apokalipszis angyalai - Bíbor folyók 2: kiszámítható és helyenként unalmas KOSSÁR LAJOS Minden jó, ha a vége jó. A híres és eddig közkedvelt francia rende­ző, Luc Besson ezt a mondást min­den bizonnyal elfelejtette. Mert rögtön az elején meg kell mondani: elég lett volna, ha a Bíbor folyók- nak csak az első részét készítik el. Jó volt, szép volt, érdekes volt, sőt, még izgalmas is. Mindaz elmond­ható róla, ami a második részről nem. Hogy miért is nem? Luc Besson a kedvenceim közé tartozik, annak ellenére is, hogy az utóbbi időben teljesen behódolt az amerikai stílusú filmeknek. Az olyan kitűnő alkotások után, mint ' az Ötödik elem, Leon, Nikita, az el­múlt években olyan kasszasikert hozó, de kétes minőségű filmeknél bábáskodott, mint a Tulipános Fan­fan (ezt a filmet sohasem bocsátom meg neki; borzasztó, életemből máris hiányzik az a 100 perc!), A sárkány csókja vagy a Taxi-sorozat. Besson már a Bíbor folyók első részénél is gyanús volt egy kicsit. Meglepett, mert képes volt - ha nem is egyedül - amerikai ízű, mégis európaias akciófilmet, amo­lyan németes gótikus krimit csinál­nia. Természetesen nagyon sokat köszönhet a fűm Jean Renónak, aki eddig Besson favoritja volt. Az első résznek volt logikája, s ahogy kell, az utolsó pillanatban jött el a lelep­lezés. Misztikus és kegyeden is volt, bizonyos fokú mértéktartás­sal. A Bíborfolyók első része jó ér­zéssel töltötte el az egy kicsit igé­nyesebb mozilátogatót is. Talán ennek a sikernek a láttán döntöttek a producerek úgy, hogy folytatni kell a történetet, el kell ké­szíteni egy következő részt is. Nem tudom, hogy Besson milyen nehéz vacsora után kezdte írni Az Apoka­lipszis angyalai forgatókönyvét, de biztosan megfeküdte valami a gyomrát, hogy ennyi logikátlansá­got és összefüggéstelen zagyvasá­got hozott össze ebben a filmben. Oly mértékben, hogy még a leg­jobb gyomrú és logikájú néző sem tudja teljesen megemészteni. Pedig minden logikusan, szinte a bevett klisé szerint indul: ma­radt egy főszereplő, Niemans fel­ügyelő (Jean Reno), aki egy új, bi­zarr gyilkosságsorozat felderíté­sén dolgozik egy eldugott kolos­torban. A rituális gyilkosságok iz­galmas indítást ígérnek. Ehhez még hozzájön új munkatársa, a verekedés Reda kapitány (Benoit Magimel), aki szintén egy miszti­kus ügyön dolgozik. Míg az em­berfeletti erővel bíró kámzsás szerzetesgyilkosok apostoljelölte­ket gyilkolnak, a kórházban Jé­zusra hasonlító alak haldoklik. És ez még csak a kezdet. A gyilkosok mellett ugyanis megjelenik a rosszakaratú német (bevett szo­kás lett a németekből Európa rosszát csinálni) kultuszminiszter (szintén az örök rossz: Chris­topher Lee játssza), aki a kihalt Maginot-vonalban rejtegeti a Va­tikán kincseit. Ennyi izgalom és kaland Spielbergnek két új Indiana-filmre is elég lenne! Luc Bessonak viszont ez is kevés. Ahelyett, hogy logikus cselekmény­vezetéssel kápráztatna el, a film vé­gén pedig csattanóval lepné meg a nézőt, mindent úgy összekevert, hogy a film végén senki sem tudja, miről is volt szó eredetileg. Ez pe­dig elsősorban a forgatókönyv hi­bája. Bár a rendezés is kritizálható, azt el kell ismernem, hogy a rende­ző, Oliver Dahan mindent megtett, már ami tőle telt, hogy a film elég komor, misztikus és izgalmas le­gyen. Néha már túlságosan is igye­kezett; olyannyira, hogy helyen­ként a kulisszák elnyomják a törté­netet. Az első Bíbor folyók rendező­je, Mathieu Kassovitz sokkal nyu- godtabb és kontrasztosabb képeket nyújtott, mint most Dahan, aki nem hiába végzett iparművészetit. Filmje inkább sötét, mint rejtelmes, inkább rideg, mint misztikus. Amo­lyan francia Seven (Hét). Tudunk bizonyos dolgokról, de nem látjuk. Ám annak, amit Az Apokalipszis angyalai nyújt, semmi köze a hitchcocki félelempszichológiához. Itt nem attól félünk, amit nem lá­tunk, itt nem félünk igazából sem­mitől. Mert nincs mitől. És ez a baja ennek a filmnek. Kiszámítható, sokszor már unalmas és nevetséges is. Sajnos. Kár, hogy elveszi az em­ber kedvét Besson legújabb filméi­től. Mert az enyémet egy időre el­vette. A rituális gyilkosságok izgalmas indítást ígérnek (SPI)

Next

/
Oldalképek
Tartalom