Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)
2004-10-16 / 240. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (AranyJános) gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2004. október 16., szombat 8. évfolyam 40. szám A vendégkönyv arról tanúskodik, hogy nem túl sűrűn járnak látogatóba az otthon lakóihoz, de ők nem unatkoznak, kirakodóvásárt is szoktak rendezni saját munkáikból Kibővítik a „teltházas” nyugdíjasotthont Néha csak úgy, tereferélni is összejönnek a klubban az asszonyok (Szőcs Hajnalka felvételei) Alsószeliben a postahivatal mögötti csöndes kis utcarészen lapul a nyugdíjasotthon. Igaz, az utóbbi napokban maga az épület nem igazán csöndes, mert építőmunkások kalapálása, fúrása-faragása hallatszik a földszinti folyosóról. GAÁL LÁSZLÓ A szociális helyiségeket, vécét, zuhanyzót újítják fel, ottjártamkor ekörül sürgölődött néhány mesterember, de az önkormányzat jóvaj nagyobb méretű felújítást is tervez. , legfontosabb szempont, hogy emberi körülményeket biztosítsunk a lakók számára, ne tömeg- szállást, hogy az itt élőknek legyen magánéletük is. Ezenkívül külön részleget akarunk kialakítani azoknak, akik már nem önellátók és állandó orvosi felügyeletre szorulnak” - mutatott rá a tervezett átalakítás lényegére Seres Lajos polgár- mester. Azt is elmondta, átértékelték az eredeti tervet, amely szerint a duplájára emelték volna a jelenlegi 40 személyes kapacitást, és úgy döntöttek, hogy „csak” 52-re növelik a befogadóképességet. „A manapság jellemző anyagi gondok közepette a családok is meggondolják, kit helyeznek el szociális otthonban. Csak akik a munkahelyük miatt nem képesek rá, vagy már tényleg nincs erejük otthon gondozni a szülőket, azok bízzák a nyugdíjasotthonra őket, és nem biztos, hogy belátható időn belül 80 helyre lenne igény” - érvel a polgármester. Jelenleg kettesével, hármasával laknak egy szobában a lakók, az átépítés után több lehetőségük lesz a magánéletre. Fontos szempont az épület akadálymentesítése is olyan módon, hogy tolókocsival is baj nélkül lehessen benne közlekedni. Jelenleg az emeletes részen nincs felvonó, az átalakítás során ez is kerül az épületbe. A rekonstrukció tervezett költségvetése 31 millió korona. Ezt az intézmény fenntartója, a helyi önkormányzat pályázati úton próbálja megszerezni, hiszen a község költségvetéséből nem tudnának ennyit ráfordítani, de a legszükségesebb átalakítást, a földszinti szobákhoz tartozó szociális helyiségek renoválását már saját pénzből, valamint szponzoroktól szerzett támogatásból elkezdte a község. Természetesen a közművesítést, víz- és csatornavezetékeket már most úgy alakítják ki, hogy majd a további bővítés során erre tudjanak rákapcsolódni. A nyugdíjasotthon 1984-ben 12 személyre épült, akkor hat szobában kettesével laktak az első lakók. Később bővítették az épületet, egy emeletes részt építettek hozzá, ami negyvenegynéhány főre növelte a kapacitást. Seres Lajos elárulta, a fenntartónak is érdeke, hogy minél többen legyenek az otthonban, mert minél több a lakó, annál több a befizetés, annál jobban tudják működtetni az intézményt. „Valószínűleg azért tudunk teljes létszámmal üzemelni, mert nem kérünk egyösszegű befizetést az otthonba felvett lakóktól. Az a ritka kivétel vagyunk, akik a kapott költségvetési támogatásból és a lakók havi befizetéseiből tudjuk jó színvonalon fenntartani a nyugdíjasotthont” - így a polgármester. A nyugdíjasotthonban Göndör Ibolya főnővér fogadott. Megmutatta, min dolgoznak éppen a mesteremberek, és azt is elmondta, hogy azoknak a szobáknak a lakói, amelyeknek a mellékhelyiségeit éppen átalakítják, ideiglenesen beköltöztek a klubhelyiségbe. Az emeleti részen néhány lakószobába is bekopogtunk. Az egyik, Tar- doskeddről hét évvel ezelőtt ideköltözött lakó ritka kivételként egyedül lakik a szobában. Valaha Pozsonyban volt hivatalnoknő, és elárulta, hogy verseket is szokott írni. A nyugdíjasotthonnak van saját lapja, abban rendszeresen megjelenik. Ibolya nővér unszolására néhány lapot mindjárt elő is húzott az asztalfiókból, hogy megmutassa, ez valóban így van. De még büszkébben mutat az unokája fényképére, mely a könyvszekrény üvegje mögé van kitűzve, hogy mindig szem előtt legyen. A néni meg van elégedve az otthonbeli élettel, a családja is meg szokta őt látogatni, néha haza is viszik. A főnővér elmondta, vannak lakók, akiket gyakrabban meglátogatnak, de vannak olyanok is, akiket szinte soha. A bejárat melletti asztalkán fekvő vendégkönyv bejegyzései is arról tanúskodnak, hogy azért nem olyan nagyon sűrűn járnak ide a rokonok. Néhány idős embernek még karácsonykor sincs kihez hazamennie, de olyankor az alkalmazottak szép karácsonyesti ünnepséget rendeznek a számukra. Az otthon lakói nem szoktak unatkozni, énekkaruk is van, meg kézimunkáznak, és a munkáikból kiállítást, sőt kirakodóvásárt szoktak rendezni. Általában kivarrott vagy horgolt térítőkét, vagy száraz virágból, szalmából készített faliképeket és más dísztárgyakat kínálnak eladásra a falubelieknek, akik rendszeresen eljönnek az otthonba vásárolni. Persze, nem drága pénzen, inkább csak szimbolikus áron cserél gazdát a portéka, de ez is egy kis mellékes bevételt, zsebpénzt jelent a készítőjének. Húsvét előtt hímes tojásokból rendeztek kiállítást és vásárt, aminek olyan nagy sikere volt, hogy még néhány nappal „zárás” után is jött érdeklődő, aki hallotta, milyen szép tojásokat kínáltak, és ő is szeretett volna még venni. Más nyugdíjasotthonokkal is tartják a kapcsolatot, meg is szokták látogatni egymást, de egyébként is szeretnek kirándulni, és az egyik tolókocsis társukat is mindig viszik magukkal. Göndör Ibolya szerint nagyon jó légkör uralkodik az alsószeli otthonban, a lakók szeretnek itt lenni, és további érdeklődők is vannak, akiket helyszűke miatt nem tudtak befogadni. Ha sikerül megvalósítani az épület bővítését, az új helyek betöltése nem okoz majd gondot. A régi épületrészre még egy emelet kerül, de ebben már felvonó is lesz A otthon lapjának egyik legszorgalmasabb szerzője SZÓ MI SZÓ A gyűlöletbeszéd M. CSEPÉCZ SZILVIA Most már tényleg „be vagyok ájulva”. „Szegény náci gyermekünkkel” (idézet T. G. M.) a reggeli tévécsevejben a Havas is eszmét (?) cserélt, én meg szégyenszemre átaludtam az ígéretes duettet. Meglehet, hogy kedves és normális olvasóink többsége csak a képernyőre került eseményekből értesült a Magyarországon - jelentős mediális rásegítéssel - hetek alatt sztárrá vált egyetemista lány, Bácsfi Diána Szálasi-rajongásáról, s az eme eszmei rajongásból újjászült hungarista mozgalom nyilas szimbolikával kelő és fekvő emberpéldányairól. (Egy nyilvános karlendítésért azóta jól el is ítélték, tíz egész napra...) A történelmi leckét mégis hanyagolnám. Aki- vagy akinek a hozzátartozója -. meg- és túlélte a fasizmust, az nagyon is érzi a kezdő tétet, aki pedig szerencsés módon még utódként sem volt részese a borzalmaknak, vagy elhiszi, vagy fizessen be egy auschwitzi terepkirándulásra... A „kezdő tét” ebben az összefüggésben persze semmitmondó, a neonácik, a hungaristák (vagy más fajgyűlölők) a kirekesztő fasisztoid szimbólumokat szép új jövő(kép) híján használják - nyugtat az elemző, a történész, a pszichiáter. Nem vagyok nyugodt. Holott tudom, hogy a demokrácia egyik alapfedezete a szólásszabadság. Vagyis mindenki fújhatja a magáét, ott hadonászhat, ahol csak akar, azt irkálhat, amit csak akar, és röpirományát ott osztogathatja, ahol csak... Ahol csak akarja? Kérem! Fiatal felnőttként (nyolcvanas évek) elég bajom volt azzal is, hogy magyar vagyok a (cseh)szlovákok között. Igaz, csak egyszer köptek le, a pozsonyi nyolcas villamoson, amikor munkából hazafelé menet magyarul beszélgettünk a kolléganőmmel. De senki más utas nem védett meg, pedig a nyálköpő égyed szagolhatóan mosdatlan volt, és száját-lehe- letét-mondatait még a tömény alkohol sem fertőtlenítette. Letöröltem. Szlovák barátaimnak nem szóltam a nyálbotlásról, tudtam már, milyen pirulni a „mélynemzeti” kilengések miatt. Az ellenségkép-keresés ugyanis nemzet- (köz)i virtus, és olyankor szokott igazán vulkanizálódni, amikor „közös dolgaink” már éppen rendeződnének. Hát kinek jó a fajtisztázatlan nyugalom, tette fel karlendítő szónoki kérdését a Szálasi-féle Hungarista naplóba hülyült új generációs honleány. S ki hitte volna, hogy erre Komárom városának néhány selejtes emberpéldánya bonuszban is reáharap?! A „mi” Komáromunkról beszélek, a Jókai színházas, immáron egyetemi városról, ahol a színházi évad nyitógáláján pár bérenc röplapokat osztogatott a neves művészeti vezető, Verebes István ellen. Nem a munkáját, a feltételezett vallási hovatartozását kifogásolva! A Verebes zsidó, tehát mennie kell alapon. (Megengedem, nekünk nincsenek is hungaristáink. A komáromi papírterrorért majd felelősséget vállal az Al-Kaida, az Al- Hungaroizé, esetleg a Bédiána Alja.) Na most, a Verebes kereszténységéről, zsidóságáról, mohamedán hitéről lehetne ugyan vitát nyitni, de minek?! Hogy ki milyen vallású, az egyedül a Jóistenre tartozik, ő pedig nem szórólapokon szokta közzétenni a véleményét. Verebes István egy kivételesen tehetséges, a szakma nemzetközi fórumain is elismert magyar színházi rendező. EZ, ez bánt valakit?! Hogy a söpredék előtt nem rázogatja a keresztlevelét, vagy nem fohászkodik Jahvéhoz, Al- lahhoz?! Hogy időnként nagybetűs, máskor meg csupa kisbetűvel (is) írható ember?! Bevallom, az én fejemben érettebb felnőttkoromig (kilencvenes évek) meg sem fordult, hogy olyasmire figyeljek, ki a zsidó és ki nem. Magyarországon értelemszerűen nincs magyar kisebbség, ők abba kötöttek bele, amit találtak. Az izraelitákba. Van erre példa, mondjuk, az angol történelemben (és másutt) is, de en- gemet mint magyar anyanyelvű és nemzetiségű felnőtt szlovák állampolgárt igenis felháborítanak a Bácsfihoz hasonló szédült tyúkok, a sloták és malíkovák, vagy az olyan „számonkérő” mélynemzeti dumák, amiket az én kisebbségi nevemben is löknek. Akár valamelyik parlamentben, akár az utcán. Ez utóbbi pár mondatot felmondtam a fiamnak is, de ő rám se figyelve csak egy OK-t intett a nemzetközi kereskedelmi jogot taglaló tankönyve mögül. A lányom meg azzal reagálta le a „drámát”, hogy a Verebes tényleg jó fej, de azért az ő férfiideálja mégis Willy Smith. És hogy ne gyűlöletbeszéljek, inkább dolgozzam... Igen. „Dolgozni kell. Az életért. Embernek lenni nagy betegség. És sajnos gyógyíthatatlan is...” Lám, valóban megfertőződtem, Rejtő Jenő-idézetek jutnak az eszembe. Aki mellesleg magyar Nobel-díjas zsidó író is lehetett volna, ha nem hurcolják el a nyilasok. Nem érte meg. Az ilyet pedig semmilyen nemzet nevében rémálmodozó ember nem akarhatja ismét. Ugye? fii |l | fis»ß4P ' »»^1 PJÍ B
