Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-02 / 228. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ LIDOVÉ NOVINY Kábítószerrel próbálta igaz­mondásra bírni a letartóztatot­takat az egykori csehszlovák kommunista Állambiztonsági Hivatal (StB). 1948-ban vegyi laboratóriumot hoztak létre olyan anyagok kifejlesztésére, amelyeknek igazmondásra kel­lett volna bírniuk a kihallgatott személyeket. A szereket né­hány esetben rabokon is kipró­bálták. Tomás Bursík, a Kom­munizmus Bűntetteit Vizsgáló és Dokumentáló Hivatal mun­katársa most írásos bizonyíté­kokra bukkant, amelyek meg­erősítik az eddigi feltételezése­ket. Bursík elmondta: a fenn­maradt iratok szerint legalább hatféle szerről van szó, ame­lyeket azonban nem használ­tak tömeges méretekben. Független képviselő (Peter Gossányi karikatúrája) HÉTVÉG(R)E Szegény ország - béna terroristák Kevés a pénz a jövő évi költségvetésre, mindenki­nek meg kell húznia a de­rékszíját, s ha valaki több pénzt szeretne, próbálja meg elvenni mástól. Szá­momra ennyi derült ki az idei költségvetés egyelőre még csak koalíciós tanács­beli vitájából. NAGY ANDRÁS Ivan Miklós szokásához híven jelezte, aki plusztámogatást akar, az keresse is meg a költségvetés­ben. Az ilyen mondat hallatán az emberben felmerül a kérdés, ak­kor egyáltalán miért van szükség pénzügyminiszterre? Mikulás Dzurinda erre már csak úgy tu­dott rákontrázni, hogy reggelen­ként saját zsebeit és pénztárcáját is kiürítette, a biztonság kedvéért csak két húszast hagyva benne (A kormányhivatal menzáján nyil­ván ennyibe kerül a teljes ebéd). Aztán szegény kormányfőnk ráfá­zott erre, mert amikor a városban meglátta a rákellenes harcra pénzt gyűjtő gyerekeket, eszébe jutott, hogy rendes politikusnak adakoznia illik. Pénze nem lévén egyik fogdmegjéhez fordult az­zal, hogy dobja már meg valami papírpénzzel, fizetésnapon azon­nal visszaadja, vagy felajánl érte pár gastro-jegyet. Kíváncsi va­gyok, a kislányok elfogadnának-e mondjuk egy „tartozom neked ezer koronával, aláírás: a kor­mányfő” - jegyet. A belügyminisztérium és a rendőrségi állomány tovább fé­nyezi saját mellényét, s büszkén jelezték, a Héja akció első két napja alatt 11 ezer esetben szab­tak ki bírságot, több mint hétmil­lió koronát. Ezzel kapcsolatban számomra csak annyi a kérdés, hogy a rendőrök ennek hányszo­rosát tették zsebre. Ez csak azért jutott eszembe, mert az STV egyik háttérműsorának munkatársai pont a héten vették fel rejtett ka­merával, hogy milyen könnyű megvesztegetni a pozsonyi városi rendőröket. Az egészben a legfel- háborítóbb az volt, hogy amikor a városi rendőrkapitánynak meg­mutatták az anyagot, először az­zal védekezett, túl erős a szak- szervezet, ő egy ilyen kis szabály- sértésért nem rúghat ki senkit az állományból. Közben egyesek úgy érzik, hoz­zánk is be kell gyűrűznie a terro­rizmusnak, legalábbis valamifajta enyhe, fojtogató harci gáz formá­jában, amit már kétszer sikerült elhelyezni a pozsonyligetfalui posta épületében. Az egészben a tragédia az, hogy az ország Irakba és Afganisztánba vegyi komman­dót küld, hogy a legdurvább harci gázok ellen védjék meg az ottani lakosokat, itt meg lassan egy hét alatt sem sikerült kideríteni, hogy akkor most valami egyszerű, ott­hon is előállítható bűzbombáról, vagy komoly tudást követelő ve­gyi anyagról van-e szó. Azt meg valószínűleg senki sem tudja iga­zán megmagyarázni, hogy miért pont ez a posta. Ha legalább vala­mi nagyobb és fontosabb. Az USA- ban a Fehér Házba, a Kongresszus és a Szenátus épületének szellőzőrendszerébe csempészték be annak idején fehér port. Ná­lunk valószínűleg az állítólagos terroristák is csak ennyire képe­sek. Az, hogy Vladimír Meciar a kas­sai kórházban rátámadt egy új­ságírónőre, aki le akarta őt fotóz­ni, talán már szóra sem érdemes. Ennek ellenére azért érdemes el­gondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha mégsem Ivan Gasparo- vic, hanem mondjuk ez az ember kerül a államfői székbe. HETI GAZPA(G)SÁG Szép új világgal kecsegtet a jövő SIDÓ H. ZOLTÁN A kenyheci teherautó-alkat­részgyár szoros üzleti kapcsolat­ban áll az osztrák Voestalpine szlovákiai acélműjével és a dél­koreai Samsung galántai fej­lesztőközpontjával, miközben e cégek vezetői a T-Mobile révén rendszeres telefonkapcsolatban állnak, s ha személyesen is talál­kozni akarnak, akkor a Pozsony- Kassa távolságot az Austrian Airli­nes légitársaság járatain teszik meg. Ez nem sci-fi, csupán felvá­zoltuk, miképpen nézhet ki a jövő, ha mindaz megvalósul, ami ezen a héten lehetőség vagy konk­rét terv formájában felmerült. A szép új világ víziója helyett azon­ban vigyázó szemünket vessük a némileg komorabb és nagyobb valóságtartalmú közeljövőre: mi­után literenként 39 koronáért te­letankoltuk a gépkocsinkat, a vo­lán mögé ülünk, s a városban ke­ringve kilónként 200 korona alat­ti sertéshúst keresünk - mérsékelt sikerrel. Igen, e sötét forgató- könyv magvait is az e heti esemé­nyek vetették el. Ami még elkese­rítőbb: nagyobb a valószínűsége annak, hogy az általunk nem be­folyásolható benzinár a későbbi­ekben csökken, mint hogy a döntően hazai bázisra támaszko­dó húsfeldolgozók termékeinek ára esne. A dél-koreai Samsung elektro­nikai óriáscég a hét elején beje­lentette, galántai telephelyét egy európai logisztikai, továbbá kuta­tó-fejlesztő központtal bővíti. Ha ez megvalósul, 2007-ben a jelen­legi 2200 fős alkalmazotti lét­szám túllépheti a 3000 főt. A szin­tén dél-koreai Hansung Elektro­mos pedig a közeljövőben Érsek­újvárod: nyitja meg gyártórészle­gét, ahol a mintegy 20 millió ko­ronás beruházás eredményeként 50 alkalmazottal villamosipari cikkeket fognak gyártani. Kon­koly József, a Kassa közeli Keny- hec polgármestere pedig bejelen­tette: a község ipari parkja iránt legutóbb két nagyberuházó ér­deklődött: az egyik teherautó-al­katrészgyártásban, a másik pedig gépgyártásban érdekelt. Ha ezek a tervek megvalósulnának, akkor 650 millió dollár ráfordítással to­vábbi legalább 1000 munkahelyet teremtenének a térségben. Az iménti példák az utóbbi napokból származnak, s jól tükrözik azt a tényt, hogy végré már nemcsak Pozsony és vonzáskörzete, hanem az ország egyéb régiói is érdekes­sé váltak a külföldi beruházók számára. A Szlovák Nemzeti Bank statisztikája is ezt mutatja: míg 2002-ben a Szlovákiában letele­pedett külföldi működőtőke 91,5 százaléka a Pozsonyi kerületet vá­lasztotta, addig tavaly a kerület aránya 84 százalékra süllyedt, az idei első félévben pedig a beáram­lott 15 milliárd korona alig 77 százaléka kötött ki a főváros tér­ségében. Bár a 77 százalékos ré­szesedés is soknak számít, azon­ban a statisztika némileg csalóka. A külföldi társaság ugyanis bár­mely országrészbe telepítheti cé­gét, ám ha a fővárosban rendezi be adminisztratív központját, ak­kor úgymond Pozsony nevéhez ír­ják a teljes beruházást. A jelensé­get figyelve kiderül: a beruházók a kerületi székhelyek mellett a ki­sebb városok, sőt falvak előnyeire is rájöttek. Martin Barto, a Szlo­vák Takarékpénztár vezető elemzője a következőkkel magya­rázza a vidék előtérbe kerülését: Pozsonytól távolodva egyre ol­csóbb az ingatlan és a munkaerő, emellett jóval könnyebb képzett alkalmazottakat találni. Az új ke­letű vonzerő árnyoldala, hogy döntően példátlan olcsóságunk­nak köszönhető. Például az oszt­rák Neusiedler papíripari társaság rózsahegyi gyárában átszámítva jóval kisebb fizetést ad, mint szol­noki gyárában. Ugyanez érvényes a Volkswagen pozsonyi és Mladá Boleslav-i gyárára. Mindez annak ellenére történik, hogy mind a Volkswagen, mind a Neusiedler a szlovákiai átlagbér fölött fizeti al­kalmazottait. Vagyis a mostaná­ban sorra érkező külföldi cégek ugyan leszorítják a munkanélkü­liek arányát, ám a hazai bérszint növekedéséhez már kevésbé já­rulnak hozzá. Búvópatakként újra felbukkant a sorra megbukott pénzügyi szol­gáltatók ügyfeleinek kárpótlása. Parlamenti képviselők egy cso­portja, benne az MKP egy képvi­selőjével, megpróbál némi fájda­lomdíjat kicsikarni a több száze­zer kliensnek. A pénzügyminisz­térium már többször jelezte, erről szó sem lehet, hiszen így az egész lakossággal fizettetnék meg a bor­sos számlát. Mivel halva született ötletről van szó, továbbá a lakos­ság - nem érintett - 95 százaléka ellenzi, így kár is lenne rá szót vesztegetni. Mindössze azért em­lítjük, mert a politikusok a jó pon­tok begyűjtésének ábrándjával felesleges álreményeket ébreszte­nek a károsultakban és feltépik a lassan hegedő sebeket. TÁRCA A másik történelem KÖVESDl KÁROLY Vannak különös nyarak. Hogyan is írta Ady? „Különös, különös nyár éjszaka volt.” Néhány éve a Balatonon nyaralva, a déli part­ról áthajózva felmentünk Tihanyba, megnéztük az apátságot. Benne azokat az emlékszobákat is, melyekben IV. Károly, az utol­só Habsburg-házi uralkodó és felesége, Zita királyné töltötték végső magyarországi napjaikat 1921 októberében, mielőtt elha- józtatták őket Madeira szigetére. Nem tagadom, nem érzek sok affinitást koronás fők iránt - a tekintélyelvűség utolsó morzsáit pedig valószínűleg a régi rendszer végképp kilúgozta belőlünk - de itt nem lehetett megrendültség nélkül állni. Míg lent, az augusztus végi gyönyörű verőfényben kis, gyufaska­tulyáknak vagy szappanosdobozoknak látszó hajók barázdálták a tó fenséges vizét, s a távolság ellenére is látni lehetett a nagy halak loccsanásait, itt, fent megállt az idő. Mintha néhány perc alatt pergett volna le előttünk egy rövid történelmi némafilm, egy kataklizmákkal terhes század kezdetének kockáival, elején a családi tragédiákkal, Rudolf trónörökös öngyilkosságával, Fe­renc Ferdinánd megölésével, IV. Károly elűzésével és korai halá­lával, a film végén a mi külön tragédiánkkal, Trianonnal. Ott ka­varognak benne Horthy, Szamuely, Tisza, a vörös gróf, a fehér­terror, a kivérzett, szétdarabolt ország tragédiája, s a mi jövőnk. Amely immár nyolc évtizedes múlt, de amely csak nem akar vé­get érni. Visszapereg az osztrák nép árulása, amely elűzte kirá­lyát, s akit Magyarországról is száműzött az antant. Aki önként mondott le, mert nem akart vérontást. Levelezések, konspiráci­ók, Jászi Oszkár gondolatai a monarchia végnapjairól, Horthy naplója, titkos, elfeledett egyezkedések ködös emlékei, végükön a véggel. Hazafelé autózva délután hallottuk az előző éjszakai hírt, hogy meghalt Diana hercegnő, az angol trónörökös tragikus sorsú felesége. Hogy őszinte legyek, nem éreztem akkora meg­rendülést, mint fent, az apátságban. Pedig a hír friss volt, megrá­zó és letaglózóan váratlan. Mint a tragédiák és azok emléke, me­lyek rányomták bélyegüket arra a különös nyárvégre, melyben a szárszói múzeumban látottak is ott kavarogtak. Nem tudom, boldog-e, akit boldoggá avarnak. Nem valószínű, hiszen rég halott. Azt sem, boldogok-e az utódok. Talán éreznek némi elégtételt. Mint a kis Ottó herceg, akit Károly magyarorszá­gi távozásakor úgy szöktettek testvéreivel szülei után, hogy le kellett kaparni a gépkocsi oldaláról azt a bizonyos címert. Régi fotográfiákon látható édesanyja ölében. Mint ahogy azt sem tu­dom, pusztán egyházi ügy-e, ha valakit boldoggá vagy szentté avatnak. Valószínűleg nem. Ezt tükrözi a bécsi sajtó egy részének ízléstelen támadása is. A másik történelem ellen, amelyet már úgyis elvettek tőlünk. Amit például az angolok nem hagytak, pe­dig nem hiszem, hogy ostobábbak vagy szervilisebbek lennének tőlünk, közép-európai kis népeknél. JEGYZET Megszámolták a romákat EŐRYANDRÁS Határtalan örömmel tölt el, hogy hosszas huza-, de főképp -vona után a romaügyi kor- . mánybiztos hivatala rászánta magát, és hitelesnek tekint­hető felmérést készíttetett a szlovákiai romák számát il­letően. A nem kevés pénzbe kerülő projektet megtámogat­ta a Világbank és egy kanadai székhelyű nemzetközi fejlesz­tési ügynökség is. Számomra ebből az derül ki, azért nekik sem teljesen mindegy, mennyi­en is vannak roma polgártársa­ink. Sok minden kiderül a fel­mérésből, és sok minden nem. Kiderül például az, hogy a ro­mák száma meghaladja a há­romszázhúszezret, és hogy többségük már a nem roma la­kossággal együtt él. Valamint az is, hogy a romák lakta tele­pek, városrészek - ha úgy tet­szik: gettók - többségében hi­ányzik a vezetékes ivóvíz, a csatornahálózat, nincsenek be­kötőutak, stb. Általánosságban érvényes, minél távolabb talál­ható a telep a községtől vagy várostól, annál rosszabbak az életkörülmények. Semmi új a Nap alatt - mond­hatnám, hiszen emlékemben még elevenen él annak a nyolctagú családnak a képe, amely a TőketerebeShez köz­vedenül csatlakozó roma telep egyik panelházának tövébe vájt, pléh- és furnérlemez-da- rabokkal fedett gödörben lakik immár harmadik éve. A leg­jobb helyet az azóta már anyu­kává avanzsált, ottjártamkor még csak „gömbölyödő”, ti­zennégy éves kamaszlány kap­ta - nekijárt ki az a privilégi­um, hogy a meleg vizes és fűtéscsöveken alhatott. A helyi hivatal roma ügyekért felelős dolgozója - aki hivatalát csakis úgy kaphatta meg, hogy fel­menői között felmutatott leg­alább egy romát - akkor két városi rendőr kíséretében sasszézott végig a telepen, és láthatóan gyűlölte a hülye új­ságírókat, akik miatt ki kellett szállnia a szolgálati kocsiból. Orgovánová asszony óriási nagy problémának nevezte a roma kérdést, melynek miben­létét azt hiszem, ebben az or­szágban eddig senki sem tudta- vagy nem merte, nem akarta- definiálni. Nem is csoda, hi­szen az ő feladata, hogy a kor­mány érdekeit tolmácsolja a romák felé, és nem fordítva. A felméréstől azt várja, hogy a minisztériumok tüzetesen át­vizsgálva pontosítsák, hol is kell leggyorsabban segíteniük. Várok egy évet, aztán rákér­dezek a tárcavezetőknél, lát­ták-e az anyagot. Ha nemle­ges választ kapok, mélyen el­gondolkodom majd afölött, milyen „problémának” nevez­zem el a többségi társadalom hozzáállását.

Next

/
Oldalképek
Tartalom