Új Szó, 2004. október (57. évfolyam, 227-252. szám)

2004-10-01 / 227. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2004. OKTÓBER 1. Hogyan kell lejáratni egy legitim politikust, aki a bőrét vitte a vásárra, avagy miként fedi el az eszméket az aktuálpolitika 18 Gondolat ____________________ Du ray, a közellenség Amikor megjelent Duray Miklósnak Hazától a nemze­tig című, a szerző másfél év­tized publicisztikai írásait, tanulmányait, beszédeit tar­talmazó kötete, sejthető volt, hogy a magyar és a szlovákiai magyar közélet egy része nem fogadja kitö­rő örömmel, és támadás in­dul ellene. Két dkk jelent meg a közelmúltban, szinte egyszerre, időzítve, az egyik a hazai sajtóban (Barak László: Lélekben lázadó ka­masz maradt; Új Szó, 2004. 9.3.), a másik Magyarorszá­gon (E. Fehér Pál: Duray történelmet csinál; 168 óra, 2004. 9.2.). KÖVESDI KÁROLY Ami közös vagy hasonló ben­nük: bár ezek a pamfletek sokkal inkább a szerző személyét, mint az általa képviselt értékeket vagy magának a kötetnek az írásait tá­madják (bár E. Fehér tesz egy-két kísérletet valamiféle elemzésre), az indulat a kényelmetlen esz­méknek szól, amelyeknek képvi­seletéért - Duray megfogalmazá­sában - nem jár igazgatótanácsi tagság. A radikális politizálás ugyanis a demokráciáért való küzdelem hosszú távú, kétes eredménnyel kecsegtető, percnyi előnyöket feladó magatartását vállalja fel, amire nagyon kevesen mernek vállalkozni. Centire és kilóra Nem szándékom ügyvédje len­ni Duray Miklósnak, hiszen nem szorul védelemre, és megszokhat­ta az inzultusokat. Nem is azért foglalkozom a témával, mert a kö­tet szerkesztőjeként némileg érin­tett vagyok, és mert Barak László valamiféle keménykezű hozzáál­lást kér számon rajtam, mi több, egy helyütt ukázokat emleget, de egy-két indulatos megállapítását nem lehet szó nélkül hagyni. Hogy milyen „ukáz” alapján lett Duray kötete akkora terjedelmű, amekkora, nincs róla tudomá­som, de az ilyen összehasonlítga- tás hasonló a kisgyerekek viselke­déséhez, akik az iskolai vécében egymás bögyörőjét méricskélik. Barak sem gondolhatta komolyan (hiszen költő és könyvkiadó), hogy a könyvek súlyát kilóra vagy centire mérik. Talán nem ide illő példa, de szemléletes: egy Pilinsz- ky-kétsoros lehet akkora súlyú, mint egy Arany János-ballada. Duraynak ráadásul - más politi­kusokkal ellentétben - nem ez az első kötete, és nem alkalmi neki­buzdulásról van szó, még kevésbé kampányszerű irományról. Más­részt ez nem szépirodalom, ahol más esztétikai és szerkesztési el­vek kívántainak meg. A politikusi szövegek dokumentumértékük miatt másként esnek a latba. De erről talán fölösleges is értekezni. Hanem a jelenség az érdekes, amelynek a gyökerei messze nyúl­nak. Aki nem amnéziás, emlékez­het Hajdú elvtársnak 1983-ban az ÉS-ben megjelent hírhedt táma­dására, amely, azon túl, hogy Durayt igyekezett diszkreditálni, azt eredményezte, hogy a könyvé­hez előszót író Csoóri Sándort a kommunista főkorifeusok - ha jól emlékszem, egy évre - eltiltották a publikálástól. Csupán néhány megjegyzésem lenne Barak László cikkéhez, amelynek hangvétele, kis eufe­mizmussal élve, zavaró. A „pionír­múlt heroizálásának” kapcsán: az önéletrajzi írásban szereplő sztori valóban megmosolyogtató, a gyermeki naivitás tükörképével egészíti ki a politikus portréját. De nem több ennél, fölösleges túl­dramatizálni. Abban az időben mindenki volt pionír, csak nem mindenki törölte a cipőjét a piros kendőbe. Valaki a zászlókat és transzparenseket dobálta el a má­jus elsejei felvonulás után. De fel­vonulni kellett, mert kötelező volt, még a kisdiákok számára is. Hogy hogyan került egymás mellé és adta meg alaphangját a kötetnek a Havel elnöknek cím­zett levél és az uniós tagság kap­csán írt fejtegetés? Barak László valószínűleg emlékszik (hogyne emlékeznék, hiszen együtt jár­tunk a Hradzsinban), hogy rövid­del elnökké választása után Václav Havellel hiába próbáltuk a sajtó számára kimondatni: elítéli a kassai kormányprogra­mot. Akkor annak a kije­lentésnek felbecsülhetet­len politikai súlya lett vol­na. Havel erre nem volt hajlandó. Amiképp a bősi témában is hamar kifordí­totta a kabátot; reálpolitikusként a szlovák érdekek hamar elfedték e fájó, annak előtte általa is elítélt témákat a humanista, ellenzéki politikus alapállásában. Ezt kérte rajta számon Duray (közös ellen­zéki múltjuk révén joggal tehet­te!), és nem a rendszerváltás kez­deteit ostorozta. Egy korszak kez­dete volt ez, melyet idén tavasszal az Európai Unióhoz való csatlako­zásunk zárt le. Azt hiszem, ez így világos: a két írás mintegy keretét és alaphangját alkotja a másfél évtized alatt írt, publikált és el­mondott gondolatoknak. Barak írásából nem derül ki, melyek a „következetlenül össze- eszkábált gyűjtemény” „felszí­nes”, „nehézkesen komolykodó” és „hevenyészett” írásai. Talán ha kifejtette volna, megtudnánk. Duray közismerten világosan fo­galmaz. Az inkriminált számon­kérés, hogy a magyarellenes figu­rákat kik hozták be a szlovákiai politikába, szintén érthető; gon­doljunk Vladimír Meciar szemé­lyére, akit annak idején a VPN ka­rolt fel. Nem állítja senki, hogy tu­datosan, inkább naivitásból, ami azonban a politikában megbosz- szulja magát. „A demokrácia esz­közeivel vívott politikai küzdelem is eredménytelen lesz”-féle meg­állapítás sem valamiféle diktatóri­kus allűröknek vagy kívánalmak­nak a sugalmazása, hanem puszta ténymegállapítás. Napjaink aktua­litásaként rímel rá például az anti- diszkriminációs törvény elutasítá­sa a demokrata eszméket képvise­lő KDH, illetve annak igazságügy­minisztere részéről. (Holott ennek a törvénynek a megszületését ép­pen a demokrácia hiányával alig­ha vádolható Európai Unió szor­galmazta.) Hogy a kisebbségi al­kotmánytörvényt vagy az autonó­miát ne is említsük, melyeknek a merev elutasítására a „nincs meg a politikai akarat” varázsszót szo­kás előhuzigálni a kalapból. Az ilyen megátalkodott antidemok­ratikus politikai éretlenséggel szemben - amit Duray számon kér és diagnózisként emleget - valóban nehéz demokratikus esz­közökkel küzdeni. Az unalomig hangoztatott Duray-Slota párhuzamról csupán annyit, hogy valószínűleg Barak is tudja, mi a különbség a naciona­lista és a radikális politikus kö­zött. A maga korában Kossuth és Széchenyi is radikális volt, mint szélsőséges magatartású politiku­sokat mégsem szokás elítélni őket. Ók is ugyanattól a métely­től, a nemzet felemelésétől és sza­badságvágyától voltak „fertőzöt­tek”, amitől ma - sajnos - kevés politikusunk. Nyilas vagy újfasiszta? Míg Barak László dolgozata el­fogult sértések kötetlen halmaza, E. Fehér Pál szövege veszélyesebb vélelmeket próbál igazságokká avatni: kontextusából kiragadott szövegrészekkel igyekszik bizo­nyítani, hogy Duray Miklós szá­mára szimpatikus a fasizmus esz­méje. E. ■ Fehér szerint Duray olyan „történelmet csinál”, amelyben jól megfér a fasizmus eszméje, s amelyben nincs helye a baloldaliságnak. Hogy miért kéri számon E. Fehér Durayn a balol- daliságot, rejtély, hiszen jól tudja, hogy Duray a régi rendszer, a kommunizmus ellensége volt, ideológiájával nem értett egyet. Ha másért nem, legalábbis azért, mert a pártállam évtizedeiben az „internacionalista türelem” leple alatt alig titkoltan - és a magyar MSZMP vezetésének szervilis és bamba asszisztálása mellett - folyt a szlovákiai (és romániai, ukrajnai stb.) magyarság asszimi- lálása. Amikor Duray a szlovákiai magyarság védelmében írta dol­gozatait, és képviselte a jogvédő bizottság munkáját, sokan felhör­dültek: jó, jó, bátor ember, mert védi a kisebbségi jogokat, de azért a rendszert nem kéne támadnia. Akik így gondolták, nem ismerték vagy nem akarták ismerni Duray jellemét és eszmevilágát. E. Fehér Pál érdekes módon ismét felemeli intő ujját, és igazságot próbálva osztogatni, ezt a régi, áporodottá vált levest próbálja felmelegíteni. Ugyanakkor E. Fehér van any- nyira intelligens, hogy tudnia ille­nék: a fasizmus és a kommuniz­mus között - minden rokonságuk ellenére - azért volt egy árnyalat- beli különbség. Az első azért volt képes tömegeket mozgatni, mert az ember legaljasabb ösztöneire épített, a kiszolgáltatott, gazdasá­gilag a porba kényszerített Né­metország nyomorban élő töme­geinek kínált hagymázas, hamis megoldást. Erre gondolt Duray, amikor a fasizmust úgy jellemez­te, hogy az a nemzeti fejlődés egy bizonyos fokán (ami természete­sen nem azonos az adott társada­lom fejlettségi szintjével) alakult ki. Ugyanakkor a kommunizmus az állati sorban, a huszadik szá­zad eleji feudalizmusban élő orosz muzsikok tömegét ragadta magával, ám ellentétben eszmei testvérével, ezek a tömegek ki­szolgáltatottjai és áldozatai lettek a szép eszméknek. Ne feledjük az ukrán parasztok tízmillióit, akiket Sztálin (a saját birodalmának pol­gárait) éhen halasztott, a gula- gokat, melyekben saját népét tize­delte a diktátor. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy bármelyik modell elfogadható, de a tények, azok tények. Durayt egy platform­ra hozni az újfasiszta eszmékkel egyébként beleillik abba a forga­tókönyvbe, amely napjaink Szá- lasi-kultusza kapcsán folyik Ma­gyarországon (amit néhány tucat­nyi elborult elméjű ember képvi­sel), és amelyet a kormányzó szo­cialisták nem tudnak - vagy nem akarnak-kezelni. Tudják ellenben az E. Fehér ál­tal emlegetett, „a szomszédok tudtával és akár hallgatólagos, akár szerződésekben rögzített egyetértésben” mívelni a baloldali kapcsolattartást a határon túli le­gitim képviselőkkel: a MÁERT-ból annak egyik megalapítóját, a legi­timitást nem nélkülöző Durayt a szocialisták úgy golyózták ki, hogy hatalomra kerülésük után Duraynak egyszerűen nem küld­tek meghívót. Ma pedig ott tar­tunk, hogy az állandó értekezlet helyett a szocialisták létrehozták a Magyar Képviselők Tanácsát. Nem tudom, mennyivel szalonké­pesebb ez a magatartás, mint a szerző által emlegetett jobboldali, urambátyámos gyakorlat. E. Fehér cikke egyébként a pe­joratív felhangú általánosítások tárháza (unalmas és zagyva míto­szok, maiasztok, hókuszpókusz stb.), egy kalapba hajigálva pél­dául a Duray egyik cikkében em­legetett magyar államalapítás kö­zös élményét azzal a státustör­vénnyel, melynek eredeti célja E. Fehér állításában megalkotóik szerint az volt, hogy ,jóvátegye a pánszlávok bűnét”, Trianont. A magyarigazolvány pedig E. Fehér megfogalmazásában „nem ked­vezményeket vagy segítséget nyújt, hanem jogi kereteket te­remt a Duray Miklós által indítvá­nyozott eredeti státustörvény számára, ez a »nemzet határokon átívelő egyesítése«, ezzel Ma­gyarország »védőállam« lenne.” A sérelmezett magyarigazol­vány eredetileg valóban kedvez­ményeket szeretett volna nyújta­ni, hogy a tudatában megrendült határon túli magyarság végleg ne hagyja el az anyanyelvét, hogy „megérje” magyarnak lenni. Hogy mi maradt a törvényből, az éppen E. Fehér eszmetársainak, a bal-liberális kormánynak a műve, akik azt teljesen szétcincálták. S hogy a magyarságon elkövetett bűnöket és sérelmeket miként tudná jóvátenni Magyarország, rejtély, hiszen azt azoknak kelle­ne megtenniük, akiknek a műve volt. Magyarország csak enyhít­heti a határokon túl élő magyar­ság gondjait. Úgy látszik azon­ban, hogy E. Fehérék szemében még ez is főbenjáró bűn a bűnös nemzet részéről, s anélkül segít­ség nem nyújtható a nemzet kinnlevőségének, míg azt a szom­szédok, jóvá nem hagyják”, vagy törvényileg, vagy hallgatólago­san. Ebben a tekintetben a szocia­listák leggyakoribb érve a szom­szédok „érzékenysége”, feledve a magyarság érzékenységét. Miért az utálat? Végül a rendszerváltás genezi­séhez vagy inkább pszichoanalízi­séhez egy aprócska adalék: van egy ismerősöm, aki számára azért kényelmetlen Duray, mert a párt­államban véleményt írattak vele Durayról, s nem tudván kibújni a kényelmetlen feladat alól, megír­ta azt. Hogy ebből az ellenzéki Duraynak származott-e konkrét baja, nem tudom, de az illetőnek azóta is lelki traumát okozhat Durayval szembenéznie. Többen vannak így ezzel, főleg az egykori csehszlovákiai magyar besúgók népes táborának ma is hangosko­dó és a történelmet átfogalmaz- gatni próbáló tagjai. E. Fehér múltját ismerjük (az Aczél György nevével fémjelzett Kádár-rend­szer normalizációs „kultúrpoliti­kájának” egyik oszlopos tagja volt). Méltatlan dolog azonban, hogy a rendszerváltásban tevőle­gesen résztvevő Barak László egy gyékényre térdepel vele, mi több, megkérdőjelezi Duray szerepét a rendszerváltásban. „Az történt, hogy nem Duray Miklós lett, aki megdöntötte itt a kommuniz­must!” - írja Barak, mintha azt ál­lítaná, hogy a Kádár-rezsim elsöp­rése legalábbis Orbán Viktor be­szédével, és nem a lakitelki sátor­ban kezdődött volna, vagy mintha nem lett volna szükség Gorbacsov biztosítékára ahhoz, hogy meg­nyíljanak a sorompók a keletné­metek előtt. Tartok tőle, Barak Laci, hogy Duray Miklósnak némileg több köze volt a pártállam bukásához, mint bármelyikünknek, akik a té­ren ráztuk a kulcsokat ’89 novem­berében; akár a szürke tömegben, akár szónokként a pódiumon. Mert ő már akkor ropogtatta a pártállam csonthéját, amikor mi még csak reménysugarat vártunk. Amit Duray azóta sem hány senki szemére. Sem a kiállás hiányát nem kéri számon, sem a feljelent­getők és jelentésírók nevét nem kürtöli világgá. Mert ellentétben másokkal, talán képes élni a meg­bocsátás keresztényi türelmével. Ám megkérdőjelezni a szerepét annak az embernek, aki egyedüli­ként írta alá a Charta ’77-et, és aki szintén egyedüliként járta meg a Husák-rendszer börtönét, a tudat- hasadás határait súrolja. Méltat­lan dolog hozzád is, Barak Laci. Ami elgondolkodtató, a Duray- ellenesség kontinuitása. A jelen­ség arról árulkodik, hogy egyesek vagy nem tudatosítják, vagy leke­zelik a tényt, hogy a magyarság ma körülbelül abban a helyzet­ben van, mint a török megszállás idején volt (földrajzi szempont­ból rosszabb helyzetben, mert hétfelé osztva él). Automatikus­nak veszik, hogy az uniós tagság minden sebre gyógyírt kínál; megállítja a nyolc évtizede zajló asszimilációt, tőkét hoz a gazda­ságilag tudatosan leépített vidé­kekre, mi több, helyre teszi az emberek sérült (tudatosan elfer­dített) tudatát. Vagy ami ennél is rosszabb: a tabuizált témák (au­tonómia, kisebbségi alkotmány­törvény, elfuserált közigazgatás) emlegetése a kormányon lévő magyar kisebbségi politikusok térvesztésével járna, hiszen a na­pi politikai kupeckedés helyett a felvállalt elvi politizálás kemény jellemet, sok lemondást és a vá­lasztópolgárok iránti több aláza­tot kíván. Ezért kell legalábbis marginalizálni minden véle­ményt, amely nemzetstratégiát kér számon vagy jogvédelmünk érdekében elhangzik. Ezért sze­retnék egyesek, ha Duray Miklós távozna a politikai pályáról, és el­vonulna remetének valami távoli barlangba. Amin, ha megtenné, talán már nem is csodálkoznék, hiszen gyengébb idegzetű ember már rég belefáradt volna a sziszi­fuszi küzdelembe. Azért, barátaim, ugye, ismerős a mondás - szabad fogalmazás­ban -, amely szerint: „Nem osz­tom ugyan a nézeteit, de mindent elkövetek azért, hogy elmondhas­sa a véleményét”? Többeknek lelki traumát okozhat Durayval szembenézni. GONDOLAT Szerkesztők: Hizsnyai Zoltán (tel. 02/59233449), Mislay Edit, Tallósi Béla. Munkatársak: Brogyányi Judit (Budapest), Gál Jenő (Prága), Gáifalvi Zsolt (Bukarest), Kőszeghy Elemér (Ungvár), Sinkovits Péter (Újvidék). Levélcím: Gondolat, Petit Press Rt., Prievozská 14/A, P. O. Box 49, 820 06 Bratislava 26 \ i / mm i f t r» / .? t m /tí it Szabó Ottó: A nép, ez a kegyetlen rosszindulatú fickó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom