Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)

2004-09-03 / 204. szám, péntek

/ ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 3.________________________________________________________________________________________________________________________________________GONDOLAT ~ HIRDETÉS 13 Ez a szöveggyűjtemény egy konkrét, jelenleg is tevékenykedő, kétségkívül nem elhanyagolható befolyással bíró politikus bizonyítványa - mi több, diagnózisa lehet Lélekben lázadó kamasz maradt „Amikor tizenkét éves vol­tam, némi késéssel ugyan, de felvettek a pionírszer­vezetbe. A nagy októberi szocialista forradalom év­fordulóján rendezett nyil­vános városi ünnepélyen, éppen akkor, amikor a Szovjetunió himnuszát ját­szotta a vasutasok fúvós­zenekara, a díszemelvény­hez léptem, amelynek szé­lére támasztva a lábamat, pionírnyakkendőmmel megtöröltem a cipőmet - aztán kereket oldottam.” (Duray Miklós: Hazától a nemzetig. Méry Ratio, 2004, 722 oldal, 390 Sk) BARAK LÁSZLÓ Az idézett szövegrészlet egyál­talán nem Ján Slota naplójából való. Holott tulajdonképpen ép­pen olyan igénytelen szellemi ál­lapotot tükröz, ugyanúgy süt be­lőle a meglehetősen groteszk és sajnálatra méltó infantilizmus, ahogyan az egyik legnemzetibb hevületű szlovákból, a zsolnai polgármester úrból szokott volt, leginkább azon ihletett állapotok közepette, amidőn többet iszik a kelleténél. Az idézet főhőse, a rendíthetetlen pionírgyerek, ma­ga Duray Miklós akarna lenni, ön­maga által megfogalmazva. A leg­kevésbé sem lenne gond egyéb­ként ezzel a sztorival, ha egy kocs­mai kvaterka közben hangzik el, valahol a hetedik-nyolcadik félde­ci konzumálásának magasságá­ban vagy éppen vidéki majálison szédít vele egy szende honleányt Duray mester. Ha már a hölgyeknél tartunk, ide kívánkozik, hogy az idézett szövegre egy hölgy, nevezetesen egy Gyurkovics Róza nevű, lelt rá, Duray Miklós eddigi írásos életművében alámerülve. A hölgy persze a legkevésbé sem mond­ható szendének, hiszen tapasz­talt újságíró ő, szakmájára pedig egyáltalán nem jellemző, hogy szendék vagy naivak lennének művelői. Gyurkovics Róza volt, aki sajtó alá rendezésre méltónak találta a Duray Miklós által ki­ötölt, saját alternatív pionírmúlt­ját heroizáló irományt is abba a vaskos kötetbe, amely Hazától a nemzetig címmel látott napvilá­got ez év tavaszán a somorjai Méry Ratio könyvkiadónál. Gyur­kovics sajtó alá rendezési munká­lataiból egyébként jellemzően azt lehet a legnagyobb biztonsággal megállapítani, hogy mérhetetle­nül tiszteli, mi több, valószínűleg istenítheti munkája tárgyát, va­gyis Duray Miklóst. A több mint 700 oldalas, külalakját tekintve kétségkívül reprezentatívnak szánt kiadványba általa besorolt temérdek, tulajdonképpen jelen­téktelennek minősíthető szöveg legalábbis erről tanúskodik. Ha ugyanis Gyurkovics Róza asszony éleslátását nem tompítja meg a szövegek elkövetője iránti kriti- kátlan imádat, nyilván jóval kar­csúbbra sikeredik ez a szöveg- gyűjtemény. (Hacsak nem az volt az ukáz, hogy egy Bugár Béla ne­vével fémjelzett, ugyancsak ez évben piacra dobott kötetnél minden áron vastagabb produká- lódjék.) Az impresszum szerint szer­kesztője is volt a kötetnek, Kö- vesdi Károly költő és közíró sze­mélyében. Hogy ő miért nem funkcionált szigorú, igényes szakemberként, amilyennek álta­lában éppen a mindenkori szerző érdekében kell kritikusan viszo­nyulnia az adott kézirathoz, az egyszerűen rejtély. Amint némi töprengésre adhat okot az is, hogy mit talált ebben a kötetben méltónak arra Orbán Viktor mi­niszterelnök úr, a magyarországi jobboldal legkarakteresebb, leg­felkészültebb és kétségkívül leg­eredményesebb politikusa, hogy ő maga celebrálja a könyv buda­pesti bemutatóját... Lett légyen bárhogy, a kötet el­sősorban a fentebb azonosított munkatársak szakavatatlanul végzett munkája miatt sikeredhe­tett csak olyan kaotikusra, talál­tatott olyan könnyűnek, mint amilyen. Látszólag persze van né­mi törekvés bizonyos koncepció­ra, legalábbis erre enged követ­keztetni, hogy például tematikus fejezeteket igyekeztek kialakítani a kötet anyagának összerakásá­nál. Csakhogy: ember legyen a talpán, aki elfogadható magyará­zattal képes szolgálni, mondjuk, arra nézvést, hogy mit keres egy­más mellett a könyv nyitó fejeze­tében közreadott, szemrehányás­októl hemzsegő, sértődöttséget, rátarti gőgöt tükröző, a rendszer- váltás kezdeteit ostorozó nyílt le­vél, amelyet Duray 1990 tavaszán Václav Havelnek címzett, és az az eszmefuttatás (szónoklat?), ame­lyet 2004 márciusában Magya­rországon, Pécsett mondott el a szerző arról, vajon begyógyítja-e a trianoni sebeket az Európai Unió? Különféle évfordulók okán, tárlatnyitókon, pártgyűléseken közreadott, egy kaptafára készült szövegek, hevenyészett laudá- ciók, újságcikkek, mélynek szánt, ám felszínes, de kétségkívül cél- zatos politikai pamfletekként ha­tó interjúk, előadások, könnyed­nek szánt, mégis nehézkesen ko­molykodó elvbaráti vállveregetők meg egy pártprogramvázlat sor­jáznak végestelen-végig az olda­lakon. Nem beszélve a kommu­nizmust, úgymond, az „orwelli világot, éveket” idéző visszaemlé­kezés-foszlányokról, amelyek el- mélyültség tekintetében sajnála­tosan olyan színvonalon rekedtek meg, mint az idézett pionírsztori. A meglehetősen következetlenül összeeszkábált gyűjtemény azon­ban két dologban kétségkívül kö­vetkezetesnek tűnik, mondhatni, szinte fundamentalista. Egyrészt, minden egyes szö­vegben a szenvedő alany, Duray privát és nemzetőri keservei, ül­döztetésének felkérődzése domi­nálnak, kisebb-nagyobb intenzi­tással. Ne feledjük, Durayt a kommunizmus alatt kétszer zár­ták el, azaz tartották vizsgálati fogságban, összesen több mint négyszáz napon át, mert a rend­szer elleni felforgató tevékeny­séggel gyanúsították. Az vesse hát rá az első követ, aki oly erős lelkileg, hogy nyomtalanul múlt volna el benne az ilyen cellaél­mény. E meghurcoltatás Duray Miklósban, a saját és az utókor szerencsétlenségére, folyamato­san agresszív szorongást váltott ki, a kötet tanúsága szerint is. Persze lehetett benne a messia- nisztikus gondolkodásmódon kí­vül is hajlam ilyesmire. A másik, szinte minden szöveg­ben konkrétan jelenlévő - vagy éppen a sorok közül kivilágló - motívum, hogy Duray már-már gyűlöli az 1989-ben megkezdett, majd véghezvitt közép-európai rendszerváltást, annak tudatos vagy ösztönös vezéralakjaival együtt. Ennek az ellenszenvnek markáns bizonyítéka a már emlí­tett, Havelnek címzett nyílt levél, de számos más - a rendszervál­tást követően vagy éppen jóval később megfogalmazott - szöveg­ben is tetten érhető ez az antipá- tia. Aki nem ismeri Duray életút­ját, értetlenül állhat e jelenség előtt, hiszen vitathatatlan, hogy esküdt ellensége volt a kommu­nizmusnak. Bár cáfolhatatlan tény az is, hogy amikor 1990-ben (saját későbbi politikai karrierjét tekintve) pragmatikus előrelátás­sal megalapítja politikai mozgal­mát, az Együttélést, a büntetlenül renoválható politikai előmenetel biztos tudatában özönlik azt el a volt kommunista gyalogok és kö­zépkáderek! Két kritériumnak kell csak megfelelniük: Jó ma­gyarnak vallják magukat, és fétis­ként tiszteljék Duray Miklóst - aki az Egyesült Államokból (aho­vá saját bevallása szerint 1988 augusztusában nemzetközi nyo­másra voltak kénytelenek elen­gedni az addig éjjel-nappal vesz­tére törő gonosz kommunisták) csak 1989 novemberében érke­zett meg Budapestre, majd de­cemberben Csehszlovákiába. Eb­ből következik, hogy esetleg elha­talmasodhatott rajta akkor a sej­tés, hogy bizony lekésett valami­ről! Némi költői túlzással élve, olyan érzés keríthette hatalmába, mint az egyszeri kamaszt, akinek plátói szerelmét, egyszersmind szexuális vágyálmai tárgyát ke­bel- és elvbarátai szeretik el, azok, akikkel együtt szokott volt fantáziálni... Magyarán, az tör­tént, hogy nem Duray Miklós lett, aki megdöntötte itt a kommuniz­must! Holott tulajdonképpen gyerekkorától - pionírkorától! - erre készült... Ezen összefüggé­sek ismeretében már érthetőbb talán, hogy miért ír és szól szinte kizárólag arról a kilencvenes évek elején és jelenleg is, hogy meg kell tagadni, de legalábbis kétségbe kell vonni a rendszer- változás szinte minden egyes mozzanatát. Legeffektívebben nemzeti alapon lehetett ezt meg­tenni. Itt, Közép-Európában ugyanis a magyarok nemzeti tör­ténelménél keresve sem lehet jobb objektumot találni, ha meg akar sértődni, és mindenáron szenvedni - urambocsá! - békét- lenkedni akar az ember. Ez vitat­hatatlan tény. Kívülállóként persze lehet kárör­vendezni a magyarok trianoni vesszőfutásán, megaláztatásán, de egy született magyar, a magyar kul­túrában, nemzeti értékrendben szocializálódott magyar, amíg az eszét tudja, történelmi tragédia­ként tarthatja számon Magyaror­szág múlt századi felszabdaltatását - tegyük hozzá, teljesen legitim vi­selkedés ez. Bizonyos körülmények között viszont társadalmi kábító­szerként használatos e nemzeti szemszögből tényleg tragikusnak mondható történelmi esemény, nemkülönben a szlovák társada­lomban munkáló látens vagy ép­pen nyíltszíni magyarellenesség. A holmi kábítószerdílerként viselke­dő politikusok nagy vehemenciával kínálják is a minden időben könnyedén félrevezethető töme­geknek. Pontosan ezt szolgálhatta, hogy megszülettek - és Duray ál­tal a nyílt színen ki is mondattak - a következő gondolatok: „...a rendszerváltás után éppen a kommunizmus elutasításában za- jongók tábora emelte Szlovákiá­ban piedesztálra a magyarelle- nességet. Ők teremtették meg közéleti támogatottságát, és vit­ték be a törvényhozásba azokat a személyeket, akiknek köszönhe­tő, hogy a magyarok jogállása és jogbiztonsága a rendszerváltás után több mint tíz évvel sem jobb, mint a kommunista rendszerben volt. Rájöttem, hogy a szlovák társadalom jó része politikai tu­dathasadásban szenved, sokkal inkább, mint más általam ismert társadalom. De amíg ez így van, mindaddig nem lesz alkalmas ez a társadalom a demokrácia lénye­gének megértésére. Ennek követ­keztében a demokrácia eszközei­vel vívott politikai küzdelem is eredménytelen lesz.” (Küzdelme­im önmagunkért című fejezet.) Egyébként, van racionalitás eb­ben az eszmefuttatásban. Éppen ezért nem ártana a szlovákság­nak sem, különös tekintettel az értelmiségére, ha megpróbálna kellő empátiával elgondolkodni, vajon miért gondol és érez kény­szert ilyesmi kimondására egy kormánypárti politikus Szlováki­ában, 2001-ben!? Az idézet leg­utolsó mondata viszont, amely a demokrácia eszközeivel megví­vandó politikai küzdelem tulaj­donképpeni antidemokratikus (erőszakos?) alternatíváját su­gallja, nagyon-nagyon enyhén fo­galmazva is, összeegyeztethetet­len egy önmagát nemzeti demok­ratának valló, huszonegyedik századi, európai, közéleti indivi­duummal. A Hazától a nemzetig című szö­veggyűjtemény egy konkrét, je­lenleg is tevékenykedő, kétségkí­vül nem elhanyagolható befo­lyással bíró politikus bizonyítvá­nya - mi több, diagnózisa lehet. A megnevezett szerkesztők legfel­jebb árnyalhatták volna ezt szim­bolikus kórképet, esetleg elken­dőzhették volna a lázadó pionír Durayban máig elevenen élő, ön­maga által teremtett legendáját. Amely legenda a szimpla meg­szállottság szimbóluma is lehet ugyan, vagy ártatlan, gyermeteg lélektani nyomelemként is el­könyvelhető, ám melyik megszál­lott ember nem válhat ön- és köz- veszélyessé, ha bizonyos társa­dalmi körülmények úgy alakul­nak...?! „Oly hosszú volt a huszonhárom év, s oly messze van az én ha­zám", 1968 (A fönti kép és a képaláírás Duray Miklós honlap­ján - www.duray.sk - szerepel.) UP 1891

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom