Új Szó, 2004. szeptember (57. évfolyam, 203-226. szám)
2004-09-17 / 215. szám, péntek
12 Gondolat Ház-tűz-néző - Bandor Éva és Benkő Géza (Dömötör Ede felvétele) idei előadás rendezőjének, Schlan- ger Andrásnak eddigi munkásságát ismerve remélhető volt, hogy ezúttal igényes és a puszta szórakoztatáson túlmutató produkció jön majd létre Jókai A gazdag szegényekjének színreviteléből. A bemutató után azonban többen tanácstalanul néztünk egymásra, s kérdezgettük: mi akart ez lenni?! A dologban az a legaggasztóbb, hogy a színház büszkén hirdette: Jókai nyomán új, eredeti művet hozott létre Darvas Ferenc zenéjével és Várady Szabolcs dalszövegeivel. Kétségtelen, hogy a magyar (nem csak zenés) színházi életben „nagy neveknek” számító szerzők számos színházi siker részesei voltak, több sikeres és színvonalas adaptáció létrehozásában működtek közre, de jelen művük műiden várakozást és képzeletet alulmúlt. Szinte hihetetlen, hogy a színház igényes művészeti vezetése és dramaturgja, valamint Schlanger András rendező nevét adta olyan színvonalú dalszövegekhez, mint a „mi cigányok muzsikálunk, de hát közben felkopik az állunk” vagy „ez nem az én kalapom, nekem nincsen üyenem”. Az „adaptáció” minőségére jellemzőnek érzem az olyan „apróságokat” is, mint Kaporék történetét, vagy azt, hogy ki mit hoz majd a lakodalomba, elmondják és el is éneklik,, fölidézve a nézőben Karinthy zseniális Ady-paródiájának kérdését: „Hát maga megbolondult, hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” A rendező ezúttal mintha a saját munkáját is ehhez a színvonalhoz züllesztette volna. Olyan alapvető kérdések maradnak tisztázatlanul, hogy a naturalista díszleteket milyen gondolati konstrukció alapján ironizálja (?) helyenként villogó (nemzeti színű!) fényekkel, miért engedi, hogy Molnár Xénia (immár sokadszor és teljesen indokolatlanul) a palóc tájszólást használja olcsó humorforrásként, hogy ha már naturalista módon valódi vizet (tekintélyes mennyiséget) öntenek le a kifeszített sátortetőről, akkor miért nem esik a színpadon eső, amikor szó van róla stb. Próbálja az ember megfejteni Jókai megjelenését is az előadás végén, de csupán belema- gyarázásokhoz juthat, mert hiányzik az egységes gondolati építmény, melynek logikus „csattanója” lenne ez a befejezés. S akkor még nem szóltam az Örömódáról mint zárómotívumról, ami az uniós csatlakozás idején igencsak aktuálisnak tűnő (bele) magyarázatokat kínál, és a felületes szemlélő számára frappáns poénnak tűnhet, pedig csak egy stílusában tisztázatlan, dramaturgiailag bicegő (vagy inkább csak kúszó-mászó), gondolatilag követhetetlen konstrukció kül- sőséges lezárása. Pedig, ha csak Kapor trichinellás sonka fölötti hezitálásának Dráfi Mátyás által színészi- leg zseniálisan megoldott pillanatára gondolok, elszomorodom a társulatban rejlő értékek ki nem használása láttán. Ennyi volna a 2003/2004-es évad történéseinek rövid összefoglalása. Reményeim szerint ebből kirajzolódhat egy olyan összkép, mely bemutatja a szakmailag kiemelkedően sikeres, de viharokkal terhes és igazgatóváltással végződő előző évad utáni történéseket. Mint azt a bevezetőben is említettem, Tóth Tibor helyzete, elsősorban kinevezésének késői időpontja, valamint a társulaton belüli feszültségek miatt ebben az évadban nagyon nehéz volt. Sajnos, mégis azt kell mondanom, hogy talán a kelleténél is több kompromisszumot kötöttek, s így az adott körülmények között nem túl magas elvárásoknak sem sikerült megfelelni. Hangsúlyozom, hogy ez a megállapításom a szakmai elvárásokra vonatkozik, mert tartok tőle, hogy a nagyközönség kevésbé igényes része (félő, hogy ez igen széles réteget jelent) módfelett elégedett lehet. Le kell szögeznem, hogy a magamfajta kívülálló, bármennyire is közelállónak érzi magát a színházhoz, az adott viharos körülményekre való tekintettel nem lehet sem képes, sem pedig illetékes eldönteni, mennyi kompromisszumot kellett föltétlenül fölvállalni a helyzet konszolidálása érdekében. Azt azért mégis megkockáztatom: a négy zenés produkció vállalása túlment a „feltédenül szükségesben, s az a fajta igénytelenség, ami pl. a Hamupipőke díszletében vagy A gazdag szegények dramaturgiájában megnyilvánült, már semmilyen külső körülménnyel nem magyarázható, s mtő jel a jövőre nézve. Intő jel azért is, mert a következő évad műsorterve is igencsak „közönségbarátnak” tűnik. Közönség alatt itt azt a bizonyos széles, de nem színházesztétikai igényességéről híres réteget értve. A szórakoztatás természetesen a színház (egyik) fő feladata. A fontos az lenne, hogy ez magas színvonalon, s a belső tartalmakat, szellemi izgalmakat keresőkről sem elfeledkezve valósuljon meg. Bármennyire nem szereti ezt a közönség egy része, a színháznak igenis erkölcsi kötelessége a nézők nevelése, ízlésük formálása is. Annak negatív hatását, hogy a szocializmusban ez nem volt különösebben kívánatos (az igényes, gondolkodó ember nehezebben „kollektivizálható” erőszakos ideológiákkal), ma is szenvedjük, színház és közönség egyaránt. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy írni, olvasni, sőt beszélni is meg kell tanulnia az embernek, s a színház is egyfajta kommunikáció, amit tanulni kell. így válhat nagyobbá a csupán szórakozni vágyó élménye is, így döbbenhet rá, hogy a szakmai igényesség a szórakoztató produkciók esetében is azért alapkövetelmény, mert így a kapott élmény erőteljesebb, hatásosabb, maradandóbb. A Komáromi Jókai Színház ma kiváló művészi erőkből álló, nagyra hivatott társulat, az egyetemes magyar (s egyúttal az össz-szlovákiai) színházművészet jelentős értéke, ahol a koncepciózus munka az előző évadban kiemelkedő művészi sikerekhez vezetett. Az egyenes vonalú fejlődést sajnálatos konfliktusok zavarták meg, melyek szerencsére megoldódni látszanak, anélkül, hogy - mint attól egy ideig tartam lehetett - a társulat meggyengüléséhez vezettek volna. Talán van igazság abban, hogy az igényes művészszínházi profil formálódása közben kissé háttérbe szorult a könnyedebb ÚJ SZÓ 2004. SZEPTEMBER 17. (de nem igénytelen!) szórakoztatás. Az új vezetésnek, mely a helyzetet fölismerve nyilvánvalóan változtatni kívánt ezen (sajnos, a könnyedség nem mindig járt e- gyütt az igényességgel), következetesen kell folytatnia az előzőekben megkezdett irányt, vállalni a művészi értékek képviseletét, megtalálni a gondolati tartalmakat sem nélkülöző, értékes szórakoztatás útját, s a szellemi izgalmakra, katartikus művészi értékekre vágyó kisebbség igényei kielégítésének módját is. Erre az igazgató Tóth Tibor és a dramaturg Varga Emese mellett áz új művészeti vezető, Verebes István személyét is garanciának érzem. A közönségigény kiszolgálásának kényszere sohasem lehet a színvonaltalanság magyarázata, hiába csinálnának viszont remekművet Kassán, ha az üres ház előtt futna Pillanatfelvétel Thália kassai szekeréről Pillantás a hídról - Kövesdi Szabó Mária, Pólós Árpád, Cibula Péter A kassai Thália Színházzal kapcsolatban ezúttal nem közvetlenül az anyagi gondokról lesz szó, amelyeket talán már lapunk legkitartóbb olvasói is unnak. A mínuszokba könnyen bele lehet fáradni. És amikor ezen mínuszok a művészi színvonalra is hatással vannak, bizony, nagy a baj. JUHÁSZ KATALIN Az összefüggések persze megcá- folhatóak, elég, ha csak a Vidnyán- szky Attíla vezette beregszászi társulatot említem, akik szó szerint a semmiből, díszlet, jelmez és havi fizetés nélkül hoztak létre összma- gyar mércével mérve is fontos előadásokat. Velük azonban inkább ne hasonlítsuk össze a kassai Tháliát, hiszen egyrészt mégiscsak egy uniós országban élünk, ahol az államnak kötelessége (lenne) biztosítani a működési feltételeket az adófizetők egy jókora részét szolgáló színház számára, másrészt nagyon szurkolok ennek a társulatnak, ezért hajlamos vagyok a „kicsit savanyú, de a miénk” elvet vallani. Egy-egy agresszív bírálat megfogalmazása előtt például belegondolok, mi lenne, ha én keresnék havi hathétezer koronát, vajon mennyire igyekeznék maximumon teljesíteni. A kassai művészek ugyanis megalázó fizetésért dolgoznak, nem csoda hát, hogy haknizgatnak, büfét működtetnek, egyszóval igyekeznek boldogulni, ahogy lehet. Ez elsősorban a fenntartó megye, azaz tulajdonképpen az állam szégyene, a fenntartó viszont nem igazán szégyenkezik, azt vallja, örüljenek a magyarok, hogy egyáltalán van színházuk Kassán. Nos, hogy a kelet-szlovákiai magyar közönség milyen mértékben örül a Tháliának, arról a későbbiekben még lesz szó. Amit az elitkultúrát igénylő, „válogatós” néző manapság észrevesz, az az, hogy Kassán nincs karakteres profilú, erős társulat, amely egy meghatározott irányvonalat, egy azonnal felismerhető játékmódot és színpadi stílust követne. Ehhez ugyanis elengedheteden a szisztematikus műhelymunka, ami csak egy állandó főrendező vezetésével valósítható meg. Beke Sándor személyében tavaly januártól akadt ugyan vállalakozó erre a nehéz feladatra, ám mivel az egri színház volt igazgatója kész helyzetbe csöppent, az elmúlt évadot még az útkeresés, illetve az egyhelyben topogás jellemezte. A társulaton belül válto- zadanul nagy a jövés-menés, lassan galambdúchoz hasonlatos a Thália Színház, ahová leszállnak, tollászkodnak kicsit, majd ismét felröppennek a fiatal színészek. A társulat magja egyre kisebb és egyre ingadozóbb színvonalon teljesít. Ha úgy tetszik, a modem, huszonegyedik századi színházi kifejezésmódok egyelőre nem értek el Kassára. Az idősebb korosztály még a diktatúrában kezdett, amikor a színháznak egészen más küldetése volt, mint manapság. A szereplők klasszikus hősök bőrébe bújva a deszkákon mondták ki a kimondhatadant, a közönség pedig főleg eme bizarr szövetség miatt, a titkos nyelv miatt, a szabadság pár órás érzéséért járt színházba. A rendszerváltás után tizenöt évvel már nem elég, ha a színész Hamletként odacsap a hatalomnak, és mindezt magyarul teszi. A kereskedelmi televíziók, a DVD és az Internet korában bizony meg kell harcolni a közönségért. Azért a közönségért, amelynek ízlését pont a kereskedelmi tévék teszik lassan tönkre. Ebből egyesek arra következtetnek, hogy elegendő tíz centivel a szappanoperák szintje fölött teljesíteni, és máris mindenki elégedett. Aki mégsem, az nem jár színházba, vagy (a másik oldalon) távozik a társulatból. Másfelől az is igaz, hogy a Thália a régió egyetlen magyar kőszínházaként nem engedheti meg magának a lüa ködös alternatív előadásokat, a merész kísérletezést, a kizárólag a szakma kegyeit kereső kezdeményezéseket. A Thália helyzetét saját valós közegében lehet csak vizsgálni, felesleges összehasonlítani a magyarországi színházakkal, egyrészt a társadalmi háttér különbözősége és a művészi munka feltételei, másrészt az anyagi lehetőségek miatt. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a Vígszínház egy-egy látványosabb előadásának díszlete annyiba kerül, amennyiből a Thália egy éven át működni kénytelen. Beke Sándor, az új főrendező és művészeti vezető azonban rendszeresen hangoztatja, hogy a csóróság nem mehet az előadások művészi színvonalának rovására. Az idei évadban meglátjuk, mennyire sikerül fellelkesítenie ezzel a szöveggel az egyre apatikusabb társulatot. Mert jelenleg úgy tűnik, aki csak tud, menekül Kassáról. Jelentősebb mennyiségű „friss vér” legutóbb két ével ezelőtt érkezett Erdélyből, négy vendégmunkás személyében, akik közül egy fő azóta már távozott a társulatból, a többiek pedig azt vallják, hogy még itt is jobb, mint odahaza. A nagyérdeművel az a helyzet, hogy rendkívül sokféle emberből tevődik össze. Megszokásból vagy magyarságtudatból irta már egyre kevesebben vásárolnak bérletet, hiszen az elektronikus médiák korában élünk és napi húsz órában kell hajtanunk a megélhetésért. Aki mégis színházba megy, elsősorban szórakozni akar, méghozzá a tévéből megszokott szinten. Emiatt senkit sincs jogunk hibáztatni. Viszont ügyes húzásokkal, arányérzékkel és apró kunsztokkal a közönség nevelhető, rá- és visszaszoktatható az igényes kultúrára. Ez viszont munkás vállalkozás, s csak tudatosan ki- fundált stratégiával valósítható meg. Ne feledjük el, hogy a Thália utazó társulat, esetükben a hegy megy Mohamedhez, a „hegynek” pedig a legegyszerűbb falusi néző igényeit is figyelembe kell vennie. Nyilván e célt szolgálta a Thália tavalyi első bemutatója, Kisfaludy Károly Csalódások című vígjátéka. Az előadást Mikó István, az „akkoriban” házi rendezőnek számító magyarországi sztárszínész alkalmazta színpadra. Elfeledett szerző elfeledett darabjáról van szó, amelynek apropóját az adta, hogy ősbemutatója Kassán volt 1829 decemberében. A nézőt nagy feladat elé állítja a veretes nyelvezet, de ha a közönség szórakozni akar, és ha maga Mikó István játssza a főszerepet, a dolog nem sülhet el rosszul. A főbb szerepekben Kiss Szilviát, Kövesdi Szabó Máriát, Germán Líviát, Bocsárszky Attilát, Pólós Árpádot, Maneses Istvánt, valamint a Kisváros-sorozatból ismert Győri Pétert láthattuk. A történet dramaturgiája elég átlátszó volt, az „evidens” félreértéseken alapuló cselekmény következő fordulatán már előre lehetett mulatni, a karakterek szintén ismerősek voltak, rögtön beazonosíthattuk a tiszta, ártatlan vidéki kisasszonyt, a hozzá passzoló ifjú hadnagyot, a fess világfit, a tahó földesurat, a nagyvilági dámát, a túlbuzgó szolgát. Azt is tudtuk, milyen színészi eszközökhöz szoktak nyúlni azok, akikre ilyen darabokban szerepet osztanak. Ha nem lett volna az ízes, nyelvújítás előtti szöveg, bizony, kisebb lett volna a szakmai siker. De talán pont az igényes beszéd miatt maradt kevesebb energia a figurák megformálására, a jelenetek továbbgördítésére, ezért sokszor úgy tűnt, leckét mondanak fel a színészek. Néha ez volt az érzésem Cibula Péter cirkuszi környezetben játszódó mesejátékának nézésekor is, amelyben viszont a fizikai igénybevétel miatt került háttérbe a verbalitás. A szereplők ugyanis komoly artistamutatványokat prezentáltak. A szerző-rendező afféle multifunkciós ember, hiszen szerződése szerint színészként tevékenykedik a Tháliában, ám nem először próbálkozott írással, egykori munkahelyén, az iglói színházban több meséjét és meseadaptációját bemutatták már. A körülmények szerencsés összejátszása miatt a szintén cirkuszi tematikájú előadásban „kiszemelt” és még az előző művészeti vezető, Darina Poldaufová által Kassára csábított három erdélyi színész, Szabadi Emőke, Maneses István és az egyik mellékszerepben felbukkanó Flórián R. Szabolcs tündökölhetett ebben a darabban. Megkockáztatom, hogy a nagyobbacskák, sőt a felnőtt kísérők sem unatkoznak az előadás alatt. Kár, hogy Kulcsár Lívia, a főszerepre kiszemelt konzervatorista azóta nem bukkant fel a Thália előadásaiban. A tavalyi évad harmadik előadásának az volt a legnagyobb hozadé- ka, hogy egyéves pangás után a társulat végre valóban használatba vette az addig jobbára irodaházként működő, nagy dirrel-dúrral felújított és átadott Márai Stúdiószínházat. Egy igazi fehérhollóműfaj, a szlovákiai magyar politikai kabaré prezentálására tettek kísérletet a társulat tagjai Beke Sándor vezényletével. Gál Sándor .műve, A pokol kapujában igényes szöveg, ha olvastam volna előtte, bizonyára azt mondtam volna, hogy lehetetlen színpadra alkalmazni. Beke képességeit dicséri, hogy a feladattal szinte maradéktalanul sikerült megbirkóznia. Úgy is mondhatnám, megtette, ami tőle tellett. A (cseh) szlovákiai magyarságra is hatással lévő politikai döntések és döntéshozók szerepeltetése nehéz néznivaló az összefüggések ismerete nélkül beülő átlagnéző számára, a fiatalokról nem is beszélve. Benes, Masaryk, Stefánik, Hlinka, Hitler és Sztálin hol valós, hol kitalált szövegeket mondanak, párbeszédet folytatnak, fiktív szereplőként megjelenik Svejk, a derék katona. Aki nem ismeri behatóan a huszadik század első felének történelmét, a különböző paktumok, döntések és stratégiák hátterét, bizony, kapkodhatta a fejét. A látvány viszont mindenért kárpótolt: a szereplők a lokálasztalok körül ülő nézők között sétáltak, a színpadot szúnyogháló-szerű vászon takarta, amelyet nemcsak térelválasztóként, hanem vetítővászonként is használtak. A mögötte helyet foglaló Sexit zenekar aktív részese volt a produkciónak, hol Monti Csárdására zendítettek rá, hol egy-egy kávéházi melódiára. Sztálin (Pólós Árpád) táncra perdül a kóristalányokkal (Germán Lívia, Szabadi Emőke, Tóth Éva, Kollárik Lucia), azaz a gégék, poénok sok esetben non-verbálisak, egy-egy ismerős kabarégesztussal például egy csapásra emészthető lesz mindaz, amit egyébként háromszor- négyszer is el kellene olvasni.
