Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-25 / 197. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 25. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Felpofozták a csókái rendőrállomáson Komáromi Lászlót, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) politikusát, pádéi (Padej) polgármesterét, írta az újvidéki lap. Komáromi nyolc éve polgármestere Pádénak, a VMSZ helyi szervezetének elnöke, s a párt képviselőjelöltje a szeptember 19-én esedékes vajdasági parlamenti választáson. A politikus pénteken felkereste a csókái (Coka) belügyi titkárságot, hogy átvegye a választási részvételhez szükséges lakóhely-igazolást. Várakozás közben az ügyeletes rendőr megkérte, hogy menjen vele, mivel hívatja a parancsnok. A rendőrparancsnok ráripakodott Komáromira, azzal vádolta, hogy rontja az emberek közötti kapcsolatokat. Miután a politikus tiltakozott, a rendőrparancsnok az ügyeletes rendőr és másik két belügyi dolgozó jelenlétében megpofozta, majd kituszkolta a folyosóra, s ott is kiabált vele. Két pofon csattant, a lap által közzétett fényképen jól látszik az ütések nyoma. Komáromi közölte, fogalma sincs, miért támadt rá a rendőrparancsnok, s azt sem tudja, hogy miféle emberi kapcsolatokat ronthatott. Komáromi feljelentést tesz. VEDOMOSZTYI Az orosz demokratikus normák nyomorításához vezethet Vlagyimir Putyin elnök újabb barátkozása fehérorosz kollégájával, Alekszandr Lukasen- kóval a két ország reintegráció- ja során. Putyin nem csak közös hangot talál „Európa utolsó diktátorával” , hanem iparkodik szövetségi államot létrehozni vele. Lukasenko tízéves kormányzása során bizonyította, hogy nem törekszik a piac- gazdaság és a demokrácia meghonosítására - mutatott rá a Vedomosztyi, aggódva, nehogy az orosz törvényeknek a fehérorosz normákhoz való közelítésével történjen a tervezett egységes politikai tér kialakítása. A népszavazásra, a gyűlésekre és a nem kormányzati szervezetekre vonatkozó legutóbbi orosz jogszabályi újítások arról tanúskodnak, hogy csakugyan efelé haladunk - intett a lap. LEVÉLBONTÁS Irigylik tőlünk a bérünket? Az augusztus 20-án megjelent „Több pénzért taníthatnak” című vezércikk olvasása után nem tudtam, hogy örüljek vagy dühöngjek. Örültem, mert több pénz áll a házhoz. Dühöngtem, mert a pedagógusok bére mindig nagybetűs téma az Új Szó oldalain. Szeretnék már látni egy olyan statisztikai kimutatást is, ahol főiskolai vagy egyetemi végzettségű, de más munkakörben dolgozók fizetése és a pedagógusok bére közti arány is látható. Nem is kell hozzá felsőfokú végzettség, hogy lepipáljanak minket. Ezután jönnek azok megjegyzései, akik ennyit is irigyelnek tőlünk. Nekik az a válaszom: Ők is megpróbálhatják. Gilányi Katalin pedagógus Az a bizonyos „magyar kártya” nem új és nem is szlovák szabadalom Hogyan változtak meg a horvátok előítéletei? Több mint nyolcvan esztendeje kimúlt a közös állam, de azok az igazi és festett sebek, amelyeket a monarchia egykori nemzetei és nemzetiségei történeti tudatukban számon tartanak - előítéletekként mérgeznek tovább. E. FEHÉR PÁL Nincs és el sem képzelhető olyan szlovák, szerb, horvát, román politikus, akinek ne jutna eszébe a történelem, ne számolna az előítéletek erejével, ha olyan kérdésekben kerül döntéshozó helyzetbe, amely valamilyen formában összefüggésben lehet a magyarsággal. Nagy valószínűséggel ennek az az alapvető oka, hogy annak idején - legalábbis 1848-tól egészen 1918-ig - a magyar politikusok többsége nem számolt a nemzetiségek reális igényeivel. És a hajdani urak vétkeiért mindmáig fizethetjük a számlát. Ám milyen tételek szerepelnek ezen a számlán? Nagyon, sok esetben senki nem ismeri ezt a számlát: a térség történetében fehér foltnak számít az ezen a tájon élő népek egymásról alkotott képének megrajzolása. Nem csak tudományos kérdés, amikor tudni akarjuk, hogy mit gondoltak a magyarokról a románok és külön az erdélyi románság, vagy milyen kép élt és él a szlovákságban a magyarokról. Mindennek máig erős befolyása, sőt megjósolható, a jövőbe átnyúló hatása van, ugyanakkor pedig ragaszkodnunk kellene a tudományos objektivitáshoz. Különben csak azt kaphatnánk eredményként, amit minden jóérzésű ember kerülni szeretne, hogy előítéletek alapján elemezzünk előítéleteket. Azért elevenítem fel ezt a problémát, mert egy magyarországi horvát történész, a pécsi és a zágrábi egyetemen egyaránt oktató Sokcsevits Dénes Magyar múlt horvát szemmel címmel felettébb izgalmas és tanulságos könyvet tett közzé Budapesten. Nyolcszáz év közös történelemről van szó. Hagyjuk a bonyolult államjogi formulákat, hiszen a horvátok nem úgy voltak a közös állam részesei, mint az erdélyi románok, a vajdasági szerbek vagy a szlovákok. Bizonyos önállósággal rendelkeztek, talán mai fogalmakkal operálva azt is állíthatnánk, hogy autonómiájuk volt, korlátozott és sérülékeny, hol Bécstől, hol (sűrűbben) Budapest által veszélyeztetve. Ám az a küzdelem, amelyet vélt vagy valós érdekeik védelmében folytattak - folyamatosan meg is osztotta a nemzetet, és ugyancsak ellentmondásossá tette a magyarokról alkotott képet. Voltak „illírek”, voltak, akik Bécstől várták a megváltást és voltak úgynevezett „magyarónok”. Nálunk például általánosan elfogadott vélekedés, hogy Josip Jelacic horvát bán és osztrák tábornok (valamint rossz német poéta) a horvátság egészének támogatásával vonult a magyar szabadságharc ellen. Valójában már 1848 őszén a Slavenski Jug című lap felteszi a kérdést: „Hová is ment a mi hadseregünk? Vajon értünk cselekedett?” A kételyre azt a választ adja: „azért keltünk fel, hogy ne nyomjanak el a magyarok, nem engedhetjük meg hát, hogy most a németek nyomjanak el.” A horvát publicista Jelacicot azért bírálta, mert kiszolgálta a bécsi érdekeket és közben ugyanazokat a félelmeket éli meg, amelyet az udvart támogató kortárs szlovák politikusok is átéltek. Persze a szélsőséges hangokat se feledjük... A zágrábi Katolicki list a szabadságharcot a protestánsok aljas támadásaként mutatja be, nem feledve el felemlíteni, hogy a magyaroknál ez régi hagyomány, mint ezt Bocskai vagy Bethlen Gábor „lázadása” bizonyítja. Látható tehát, hogy az a bizonyos „magyar kártya” nem új és nem is szlovák szabadalom... Ritka adottság, jellem, tehetség és szerencse szükségeltetett, hogy bizonyos személyek harmonikusan fel tudják dolgozni a közös horvát-magyar élményt. Ilyen volt - kivételként - a Zrínyi-Zrinski-család és a XX. században meghatározó személyiségként az íróként és politikusként is korszakos jelentőségű Miroslav Krleza, aki - mint ismert - Krlezsa Frigyes néven végezte a pécsi katonai középiskolát. Azért lett kommunista, mert elvetette a klerikofasiszták, mindenek előtt a „poglavnik” Ante Pavelic sovén indulatait és szakított barátjával, Iosip Broz Titoval, mert horvátként tagadta az önálló horvát nyelv létét, rövidlátó politikai haszonelvűség- ből erőltette a „szerbhorvát nyelv” fikcióját. Krleza munkássága nyómán döntően változott meg a horvátoknál, elsősorban az irodalomban, persze, a magyarokról alkotott kép. Sajnos azonban nem állítható, hogy egyik kérdése, amely a Zászlók című regényében olvasható, időszerűtlen lenne. „Hol élnek ma még a Duna mentén olyan bátor, eleven emberek, akik valameny- nyi dunai népnél szét tudnák zúzni a nacionalista hazugságok egész nyomorúságát?” - hangzik a kérdés, de hozzá kell tennem ehhez: Krleza ilyen személyiség volt. Éppen a Zászlók hatalmas történeti tablója erre az egyik bizonyság, hiszen a századforduló Budapestjéről magyarul sem írtak szebb, hitelesebb regényt. És fontos tudnunk, hogy viharos múlt után - egy közvéleménykutatás szerint ma a horvátok - az osztrákok mellett - a magyarokat tartják legjobb barátaiknak és csupán 0,3% azoknak az aránya, akik a magyarokra ellenségként tekintenek. Sokcsevits Dénes könyve olyan ritka teljesítmény, amikor a tudomány akár közvetve befolyásolhatja a közvéleményt, elsöpörhet előítéleteket. Őszintesége és hitelessége okán. És megismétlem: milyen fontos lenne, hogy minden szomszédos nép vonatkozásában készüljön ilyen felmérés. Ma a horvátok az osztrákokat és a magyarokat tartják barátaiknak. KOMMENTÁR Szoci elit és elit szoci MOLNÁR NORBERT Ma eldől, ki lesz Magyarország miniszterelnöke. Az MSZP kongresszusa zárt ajtók mögött két jelölt közül választ. Medgyessy Péter amatőr és rapid módon bukott bele egy piti ügybe, ami azt jelzi, alkalmatlan volt a feladatra. A kérdés most az új miniszter- elnök személyén kívül az, mit hagyott hátra Medgyessy, s mire lesz elég az elkövetkező két év. Kiss Péter és Gyurcsány Ferenc a két jelölt. Leegyszerűsítve: az első az elnökségé, a második önjelöltként a megyék többségéé. Kiss Péter szürke figura, ahogy az egyik magyar kommentáríró fogalmazott, csupán az szól mellette, hogy nem szól ellene semmi. A Medgyessy-féle langyos politika elkötelezettje, sőt kancelláriaminiszterként egyik alakítója. Kiss Péter mögött a rendszerváltás óta kialakult szocialista elit áll, ami az átlag magyar szoci szemében negatív; pontosan ezért lázadtak fel a helyi szervezetek, mert a vezetés őt diktálta lefelé. Márpedig nekik elegük van az elitizmusból. Nem mintha Gyurcsány Ferenc nem tartozna az elithez, de nem a szocikéhoz, azok inkább a kívülről jött riválist látják benne. Gyurcsány a gazdasági elithez tartozik, a gazdagság pedig nem egészen jó antré a volt kommunista blokkban a politikában, akár tisztán jött a vagyon, akár nem. Gyurcsánynak ez a legnagyobb hátránya. Kisst a baloldal még baloldalibb tömörülése támogatja (lévén, Kiss az elnökük), Gyurcsányt a párton belüli rendszerváltást sürgető pragmatikusok, a fiatalok és az elfeledettek. Kiss megrögzött baloldali politikát ígér, Gyurcsány egyfajta szociáldemokráciát. A gazdasági szakemberek szerint az előző két kormány osztogató politikája majdnem a csőd szélére sodorta az országot, ezután egy újabb osztogatás életveszélyes lehet Magyarországra nézve. Főleg az egy év múlva megkezdődő választási kampány fényében: ilyen időszakban Budapesten csodákat ígérő licitbe hajszolják egymást a pártok. A hatalomra kerülők pedig „az első száz nap programja” címszó alatt osztogatnak is, noha nincs miből. Med- gyessyék ezzel elpackázták azt a lehetőséget, hogy az utolsó két évben osszanak, ahogy ezt normális országokban teszik. A kiegészítő ezerforintosok ellenére az MSZP rengeteget veszített népszerűségéből, s jelenleg úgy néz ki, nem is tudja megnyerni a 2006-os választást. Hiába mondják most a szocik, hogy nem két évre, hanem hatra választanak miniszterelnököt. Kiss Péterrel választást nem lehet nyerni, karizmája mint egy jóllakott egéré. Gyurcsány reményteljesebbnek tűnik: ismeretlen, de sikerorientált az imázsa, energikus, nem ígérget fölöslegesen, reformokat helyez kilátásba. Ha az MSZP még hisz abban, hogy komolyan harcba száll az Orbán Viktor uralta Fidesszel, Gyurcsányt választja. Ha nem, Kissel vág neki 2006-nak, hogy 2010-re termeljen ki győztes jelöltet, akit lehet, Gyurcsánynak hívnak majd. (Lábjegyzet: Gyurcsány pár hónapja közzétett megújhodási programjában külön kiemelte a határon túli magyarokkal való törődés fontosságát.) Nedzsefi csapda MALINÁK ISTVÁN Jelképes az amerikai haderő kínos helyzete Nedzsefben: leképezi azt a szituációt, amelybe az USA Irakban belesodorta magát. A nedzsefi szentélyt a Mahdi Hadseregének nevezett csoport pár száz fegyverese tartja megszállva, s onnan froclizzák az amerikai hadvezetést. Tehetik, mert az USA csapdában van. Percek alatt kifüstölhetnék őket onnan, úgy, hogy kő kövön nem marad, de mivel a síiták egyik legszentebb helyéről van szó, ez az USA iraki céljai szempontjából politikai öngyilkosság lenne. Marad hát a macska-egér játék, amelyben az amerikai hadsereg óhatatlanul lejáratja magát. Nedzsefben az amerikaiak nem győzhetnek, ezt csak maga az iraki ideiglenes kormány. Az újságolvasó a retorika változását érzékelheti. A felkelők vezérét, az ifjú Muktada asz- Szadrt kezdetben gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt körözték. Most már tárgyal(na) vele az átmeneti kormány, felajánlotta neki, hogy a Mahdi Hadseregét alakítsa politikai párttá. Szadr álszent módon azt mondja, nem teheti, ez nem az ő hadserege, hanem Mahdié. Mahdi (a síiták nyomtalanul eltűnt utolsó imámja) lényegében a síiták messiása, akinek visszatértét váljak. Szadr azzal butítja a tömegeket, hogy éppen hozzájuk, Irakba fog visszatérni, s az amerikaiak meg akarják ölni. Emögött vallási-politikai célok húzódnak meg. A legtekintélyesebb iraki síita vallási vezető, Szisztáni nagyajatollah Londonban van, ahol megműtötték. Az iraki nagyajatollahok általában mérsékeltebbek. A legradikálisabb iraki síita nagyajatollah, Kazem al-Haeri Iránban él, ő a legfőbb támogatója az eddig jelentéktelen Szadr- nak. Ha Szisztánival valami történne, al-Haeri valószínűleg hazatérne, hogy átvegye a hatalmat. Ebbe az amerikaiak nem árthatják bele magukat, annyit tehetnek, hogy igyekeznek biztosítani a mérsékelt vallási vezetők és az iraki kormány erőfeszítéseit. A feladat nyüvánvalóan meghaladja Amerika erejét, és itt jön a képbe Európa felelőssége. Európának nem érdeke, hogy az USA Irakban kudarcot valljon, mielőbb Amerika - Bush vagy Kerry - segítségére kell sietnie. Európa Amerika nélkül gyenge, a nemzetközi terrorizmus ellen sem tud harcolni. Ezt az is érzékelteti, ahogy az öreg kontinens Washington haderő-átcsoportosítási szándékára reagált. Ennyivel Európa tartozik is az USA-nak, amely a háború utáni évtizedekben biztosította Nyugat-Európa számára a stabilitást. Amerikai stratégák joggal ironizálnak azon, hogy könnyű volt itt, az amerikai védernyő alatt minimumra faragni a védelmi kiadásokat és közben szépen hangzó pacifista értékek mentén politizálgatni - akár Amerika ellenében is. Szöveg nélkül (Elek Tibor rajza)
