Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-02 / 177. szám, hétfő

6 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 2. Lévai Balázs, a Bestseller magazin műsorvezetője szerint a világirodalmi nagyságok nem megközelíthetetlenek Az létezik, ami feltűnik a tévében MOZI ■■■■HHhMHHHHHHPHHHHRHI HVIEZDA: Shrek 2 (am.) 16,18, 20.30 HVIEZDA - KERTMOZI: Holtak hajnala (am.) 20.45 MLADOST: Trója (am.) 17, 20 TAT­RA: Fék nélkül: Michel Vaillant (fr.) 18.30 PÓLUS - METROPO­LIS: Fék nélkül: Michel Vaillant (fr.) 17.20, 19.25, 21.30 Pókem­ber 2 (am.) 14.25,15.20,16,16.45,17.40,18.20,19.05,20,20.40 Shrek 2 (am.) 15, 17, 19, 21 Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 14, 15.35, 16.35, 18.15 Betörő az albérlőm (am.) 15.55, 19.10 Trója (am.) 19.50 Szégyenfolt (am.) 13.50 TATRA: Fék nélkül: Michel Vaillant (ff.) 18,20 CAPITOL: Pókem­ber 2 (am.) 18,20.15 ÚSMEV: Pókember 2 (am.) 16,18.15,20.30 ■■■Hl’ DÉL-SZLOVÁKIA HMM SZENC - AMFITEÁTRUM: Harry Potter és az azkabani fogoly (am.) 21 PATH - KERTMOZI: Maradok! (fr.) 21 PÁRKÁNY - DANUBIUS: Tucatjával olcsóbb (am.) 20 ROZSNYÓ - PANORÁ­MA: Az 50 első randi (am.) 19 ■■■■■■HHHHHHHHHHHHHHHHI PLAZA: Hirtelen 30 (am.) 14.30, 16.30, 18.30, 20.30 Időzavar­ban (am.) 17.45, 20 A legelő hősei (am.) 14.30, 16.30, 18.30 A megtorló (am.-ném.) 14.45,17.15,19.45 Shrek 2 (am.) 14,16,18, 20 Trója (am.) 16.45,20 A tűz óceánja (am.) 14,16.45,19.30 Most nem csak a japán akácok szomorúak Illyés Kinga halálára „A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Bestsellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hallottak róla, de sikerült felkeltenünk az érdeklődést az író könyvei iránt” (A szerző felvétele) A. KIS BÉLA Sajnos, sosem láttam színpadon, nem nyüt lehetőségem arra, hogy élőben hallhassam őt szavalni. A ’80-as években barátaim révén is­mertem meg, amikor előadómű­vészként nem csak külföldön, ha­nem már Erdélyben sem léphetett közönség elé az erdélyi lírának a né­pi hagyományokat erősítő vonula­tából összeállított, Fagyöngy című önálló estjével; amikor már nem le­hetett, nem merték őt meghívni, hogy akár egy Marosvásárhely kör­nyéki falusi kultúrházban, akár egy kis iskolában közvetítse a kimon­dott szó erejével azt, ami nemes. A színpadi élmény helyett vi­szont kaptam néhány - bennem nyomokat hagyó - beszélgetést. Lehetett érezni benne a tüzet, ami a vásárhelyi színészekben a mél­tatlan körülmények dacára is meg­volt. Lelkesedett a román társulat tagjainak emberi és szakmai aláza­táért is, akik télen akár nagykabát­ban is próbáltak (emlékezzünk: a fűtés, a villany, a melegvíz-szolgál­tatás az akkori Romániában luxus­nak számított), hogy minőséget tudjanak nyújtani. Egyik beszélgetésünk során döb­bentem rá, mennyivel rosszabb helyzetben van az előadóművész, mint mondjuk az író. írni a fióknak is lehet, a szólásszabadság bekö- szöntével sokan elő is húztak és ki is adtak a cenzúra miatt elfekvésre ítélt munkákat. Ezzel szemben a hallgatásra kárhoztatott előadó- művész csak abban reménykedhet, hogy mihamarabb véget ér az őrü­let, elmondhatja, amit akar. Hiszen elemi igénye van az őt megérintő lí­rai gondolatok élőszóban való köz­lésére; neki szüksége van a hallga­tóságtól érkező visszajelzésre, a pil­lanat feszültségére, a tapsra. Bár azokban az években Illyés Kinga szenvedett mindennek a hi­ányától, mégis a helytállók sorát gazdagította. Nem telepedett át Magyarországra, mint oly sok pá­lyatársa. Abban az időben, amikor egyik-másik távozó hiánya szinte sütött, maradásával is tartotta a vásárhelyi magyarságban a lelket, miközben neki is szüksége volt a támaszra. Talán az a lakásajtaja elé helyezett kis csokor is annak minősülhetett, amit akkor helyez­tem oda, amikor egyszer nem ta­láltam otthon. Tőle kaptam és őrzöm mindmá­ig a Tessitori Nóra művészete című könyvet, amely az erdélyi magyar előadó-művészet egyik nagy alak­jának állít emléket. A kis herceg hangkazetta nem bizonyult üyen maradandónak: első gyerme­künknek a kedvence volt, mígnem egyszer kisöccse kifejtette a kazet­tából a szalagot... Nagyon remélem, a nyomorú­ság éveit követően sikerült Illyés Kingának kiteljesednie. A rend­szerváltás után csak egyszer talál­koztunk, 1995-ben egy magyaror­szági konferencián. Utolsó emlék­képem róla az, amikor a szarvasi arborétumban sétálva egy szomo­rú japán akácot sikerült azonosí­tanunk. Most nem csak a japán akácok szomorúak, hanem én is és sokan mások. Nem akartam hinni a sze­memnek, amikor tavaly a magyar közszolgálati tele­vízióban felbukkant egy műsor, melyben a kortárs világirodalom legnagyobb alakjait kereste fel ottho­nukban egy riporter. Lévai Balázs elérte nálam, hogy beszerezzek és elolvassak néhány fontos könyvet. És ez nem kis dolog. JUHÁSZ KATALIN Az idei könyvhétre az Európa Ki­adó piacra dobta a Bestseller című műsor „írott változatát”, amelyben a tévés interjúkból kimaradt részek is megtalálhatók. A szerzőt ez al­kalomból faggattuk. Mikor és hogyan alakult ki a műsor koncepciója? Határozott elképzelésekkel indult neki, vagy hagyott valamit a véletlenre is? A történet valahol ott kezdődik, hogy 2000 óta éjszakánként kultu­rális beszélgető műsorokat vezetek az M2 Zárórájában, és régóta vágytam arra, hogy kipróbáljam magam egy önálló műsorban. A Bestseller tulajdonképpen a felesé­gem ötlete volt, ő vetette fel, miért nem próbálom meg ugyanazt, amit a Zárórában csinálok, azaz irodalomról beszélgetni, de külföl­di írókkal. Vagyis próbáljam ráven­ni a kortárs irodalom legjobbjait, hogy álljanak szóba velem, illetve a tévét és a támogatókat, hogy lás­sanak ebben fantáziát. Egy olyan középfajsúlyos műsortípust igye­keztünk kitalálni, amely érdekes és tartalmas, de nem csak az ezer pél­dányos irodalmi szaklapok közön­ségének szól, ám nem is a színes bulvárújságok stílusát másolja. Magyarországon ismert szerzőket mutatunk be, vagy olyanokat, akik félúton vannak az ismertség felé. Gondolom, ezt az elitkultúra és bulvár közti középutat a leg­nehezebb megtalálni... Igen, ez az irodalmárokat is in­tenzíven foglalkoztatja. Sok író pa­naszkodik arra, hogy be van zárva egy szűk szakmai közegbe, hogy az írótársakon, kritikusokon és el­szánt egyetemistákon kívül más nem ismeri a műveit. A könyves­boltokat elárasztották a manapság „plázairodalomnak” nevezett, ala­csony színvonalú szórakoztató könyvek, a míves dolgok pedig csak kevesekhez jutnak el. Nehéz feladat volt olyanok számára is ér­dekessé tenni a Bestsellert, akik egyébként nem néznének meg egy komolyabb irodalmi műsort. Az azonban mindenki figyelmét fel­kelti, ha egzotikus helyszínen for­gatunk érdekes emberekkel, akik­ről magánéleti dolgok is kiderül­nek, így közelebb kerülnek a néző­höz. Persze nem akarok az írók magánéletében vájkálni. Bizalmat kell ébresztenem bennük, látniuk kell, hogy felkészültem belőlük, és érdekel a mondanivalójuk. A szak­mai eszmecsere után általában magukról is elárulnak ezt-azt. Irodalmat képernyőre vinni meglehetősen műfajidegen do­log. Legtöbbször színészek ol­vasnak fel egy könyvből, vagy fák közt sétálgatnak szavalás közben. Egyvalami azonban ön­nek kedvez: az emberek nagy ré­sze főleg a tévéből szívja magá­ba a kultúrát.. Számomra a 21. század eddigi legfontosabb tapasztalata, hogy az információk zömét szinte kizáró­lag a tévéből szerezzük. Lehet, hogy elcsépelt, amit mondok, de manapság az létezik, ami megjele­nik a tévében és az elektronikus médiában. Ezért rendkívül fontos, hogy a nívós kultúra valamilyen formában jelen legyen a képer­nyőn. A műsorkészítők felelőssége óriási, hiszen tulajdonképpen ők döntik el, mit emelnek be a köztu­datba. A mai feszített tempójú mediális világban persze apró csa­lásokhoz kell folyamodni, hogy a néző figyelmét ébren tartsuk. Pél­dául sok pici részre szabdalom a műsort, azaz nem egy folyamatos inteijút lát a néző, hanem két-há- rom perces blokkokat. így talán le tudjuk őt komi 25 percig. A legjobb visszajelzés, amit kaphatok a Best­sellerre, az az, hogy nem ismerték az adott szerzőt, vagy épp csak hal­lottak róla, de sikerült felkelte­nünk az érdeklődést az író könyvei iránt. Nekem ebből nincs anyagi hasznom, mégis ennek örülök a legjobban. Jól láttam, hogy ön a mű mö­gött megbúvó emberre is kíván­csi? A posztmodem irodalmi felfo­gás szerint csak a mű számít, a szerzőről nem kell tudnunk sem­mit, mivel a műnek semmi köze a szerző életéhez. Ez így van, de nem szabad elfeledkezni arról, hogy a nézők és olvasók, még a művelt értelmiségiek többsége is az emberre kíváncsi. Szerencsés kiválasztottnak érzem magam, mert együtt kávézhattam, civil helyzetekben beszélgethettem fon­tos írókkal. Észrevettem, hogy interjúké­szítés közben gyakran „átmegy olvasóba”, azaz nem a riporter kérdezgeti a riportalanyt, ha­nem egy olvasó az írót, akinek a könyveit szereti. Hogyan fogad­ta a közönség ezt a hozzáállást? Ez nagyon önző szempont, de melyik riporteri műfaj nem az? Olyasmiket kérdezek, amik ben­nem fogalmazódtak meg az adott könyv kapcsán. Ezek sokszor nem szakmai, hanem olvasói kérdések, amelyek talán másokban is megfo­galmazódnak. Eddig szinte kizáró­lag pozitív visszajelzéseket kap­tam, sőt az írók is elfogadtak part­nernek, sokan talán meg is köny- nyebbültek, hogy kivételesen nem a hermeneutikáról, a dekonst- rukcióról vagy az aktuális politikai trendekről kell beszélniük. Ha az olvasást szenvedélynek fogjuk fel, ez egy szenvedély-alapú megköze­lítés. Elképzelek magamnak egy hétköznapi nézőt vagy olvasót, és abból az evidenciából indulok ki, hogy a mai emberek nem sokat ol­vasnak, ezért a kevésbé szakmai kérdéseimet is sokszor túl szakma­iaknak érzik. A könyvben tizenkét íróval ol­vashatunk beszélgetést, minden inteijút egy személyes útinapló követ a találkozás és a forgatás körülményeiről. Például: „Ha­rold Pinter fekete szövetnadrág­ban és fekete ingben érkezik, igazi angol úr, kedves, udvarias, szemüvegét a kezében tartja, úgy gesztikulál. Robosztus ener­gia árad belőle. Kávéval, teával kínál.” Ez is ama bizonyos embe­ri lépték miatt került a kötetbe? Igen. Ezek eredetileg a www.litera.hu irodalmi portál szá­mára íródtak, aztán némi tépelő- dés után bekerültek a könyvbe is Mivel az emberek kíváncsiak, re­mélem, ezek a „kis színesek” ár nyalják az írókról alkotott képet közelebb hozzák a világnagyságo kát a magyar olvasóhoz. Legtöb ben meglepően közvetlenek, nyi tottak voltak. Az írók nem megkö zelíthetetlenek, az általunk kivá lasztottak 80 százaléka példáu azonnal igent mondott a felkérés re, akik pedig nem vállalták a be szélgetést azoknak komoly okul volt rá. Új regényen dolgoztak hosszabb időre elutaztak, vagy ép pen képtelenek kamera előtt be szélni, mint például Milan Kun dera, aki meg is írta nekem, hog; szívesen adna inteijút, de betege sen irtózik a kamerától. OTTHONUNK A NYELV Alispánok és megyék 1. - Hogyan nevezzük magyarul a VÚC-ot? SZABÓMIHÁLY GIZELLA Az Új Szó 2004.7.6-i számában Tóth Mihály Kis szittya alispán tan c: jegyzetében bírálta azt a - saj­tónkban valóban terjedő - gya­korlatot, hogy egyes mai önkor­mányzati tisztségviselőket alis- pán-nak neveznek. Az írás azon­ban ennél távolabb mutató: a te­rületi önkormányzatok és szerve­ik magyar megnevezéseit jellem­ző terminológiai zűrzavarra utal. Mielőtt azonban e kérdés bon­colgatására térnék, egy kiegészí­tést szeretnék fűzni Tóth Mihály érveléséhez. Jegyzetében ugyan­is ezt írja: „Pedig csak fel kellett volna ütni a lexikont, és nyomban kiderül, hogy az alispán nem a fő­ispán helyettese, ahogy az alispá- nozóksejtetik. [...] Ugyanis a régi Magyarországon a megyei válasz­tott testület elnökét nevezték alis­pánnak, aki nem a főispán aláren­deltje volt. ” Eredetileg az alispán valóban a főispán (megyésispán) helyettese volt, s az is nevezte ki. A Tóth Mihály is említette funk­ciómegosztás az állam képviselő­jeként fellépő főispán, valamint a vármegyei közigazgatás feje, az alispán között csak a 16. század­tól jelentkezik: e század közepé­től választotta a vármegyei ne­messég az alispánt. Visszatérve témánkhoz: Szlo­vákia uniós csatlakozásával kap­csolatban szükség volt a közép­szintű önkormányzati rendszer kialakítására. A nemzetközi terü­letfejlesztési terminológia szerint a középszintű egységek lehetnek ún. NUTS III vagy NUTS II szintű­ek (az előbbi kisebb, az utóbbi nagyobb területű). Szlovákiában kezdetben nem volt egyértelmű, melyik változatot választják, ezért az alkotmány még a specifi- kálatlan vyssí územny célok fogal­mat használja, a kapcsolódó tör­vény előkészítésekor viszont már a zupa megnevezés bukkant fel. Mivel a törvény előkészítése hosszú ideig tartott, az újságok is sokat cikkeztek róla. A hazai ma­gyar és a magyarországi lapokban kezdetben a vyssí územny célok fordításos megfelelői fordultak elő, pl .felsőbb szintű közigazgatási egység nagyobb területi egység na­gyobb közigazgatási egység; majd egyre inkább a megye megnevezés került előtérbe, és ez maradt meg domináns megnevezésként. Ha megnézzük a jelenlegi magyaror­szági terminológiát, a NUTS Hl szintnek a megye'-k felelnek meg, a NUTS II szint viszont csak elmé­letileg, a területfejlesztésben van jelen: nagyrégiók-tól vagy statisz­tikai régióról beszélnek. A vyssí územny célok kifejezéshez hason­ló, állandósult megnevezés nincs, a szakirodalomból ezek idézhe- tők: mezoszint, középszintű/má- sodfokú önkormányzat, területi közigazgatási egység. A vyssí územny célok kifejezés ma már ritkábban fordul elő. En­nek ellenére szükséges volna lét­rehozni egységes magyar megfe­lelőjét. A szlovák kifejezés szava­it, ill. azok szemantikai jegyeit (valamint a magyarországi ter­minológiát) figyelembe véve azt javaslom, hogy a vyssí územny célok magyar megfelelőjeként a középszintű területi egység kifeje­zést használjuk. Ez is körülírás ugyan, akárcsak a szlovák, de ; yyssí-nál konkrétabb jelentési középszintű melléknév alkalma zásával jobban azonosíthatóbh válik a megnevezés. Egyúttal e kellene gondolkodnunk a VÚ( rövidítés magyar megfelelőjén is szükség van-e rá, mennyire tei jedne el? Hogyan újuk? (Közné\ ről lévén szó, a kisbetűs írásmó volna az indokolt, a helyesírá: szabályzat azonban nem helyte leruti a nagybetűs megoldásoka sem.) Mindezeket a kérdéseket teljes közigazgatási terminológi egységesítése kapcsán kell mej oldanunk. www.gramma.sk

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom