Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-21 / 194. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 21. __________________________________________________Szombati vendég 9 Kom is Mihály: „Azokhoz a fiatalokhoz akartam szólni, akik színházi pályára készülnek, és rendkívül furdalja az oldalukat a kíváncsiság, hogy mi zajlik a kulisszák mögött” Sokkal elevenebb és igaz színházat szeretne Könnyű maszkban, szellemesen írta meg könyvét a színházról és annak összes napszámosáról Kornis Mihály. Ahogy ő maga is jelzi: „... kicsit se tudományos, könnyű csevegésre vállalkozom csupán, pletykálko- dom a színház helyszíneiről, szereplőiről, fontosabb fogalmairól, szlengjéről és a humoráról.” SZABÓ G. LÁSZLÓ Színházi dolgok. Ez a címe ennek a lebilincselően izgalmas, eredeti „színházi kalauznak”, amely úgy vezeti végig olvasóját a világot jelentő deszkákon, hogy közben ő maga is úgy érzi: részese egy megismételhetetlen előadásnak, vagy éppen ott ül észrevétlenül a kulisz- szák mögött, hallva-látva mindazt, ami egyébként a kiválasztottak nagyon is megszolgált jussa. Kornis Mihály (1949) színházrendezői szakon szerzett diplomát 1973-ban. Rendezőként Kaposváron, dramaturgként a szolnoki Szigligeti Színházban dolgozott, művészeti tanácsadóként pedig a Katona József Színházban és a Vígszínházban. Első novellái Végre élsz címmel 1980-ban jelentek meg, Napkönyv című regényét a németek is kiadták, írt tévéjátékokat és filmforgatókönyveket. Színdarabjai közül a Halleluja, a Kohzma és a Körmagyar a legjelentősebbek. Színházi dolgok című kötete a háromszázhetven oldalnyi szócikk ellenére sem lexikon vagy enciklopédia, de még csak paradoxon almanachnak sem nevezhető. Inkább szótár. Vagy „súgó”. Ha úgy tetszik: sajátos súgópéldány. Súgni szeretne a jelen kárvallottjainak és a jövő színészeinek, hogy ne adják fel, a színháznak igenis értelme van, csak annak nincs, ami most zajlik. Tizenhárom év kitartó gyűjtése a könyv. Olvasni felhődén élvezet. írni is az lehetett. Az elején játék, a közepén boldogság, a végén komoly munka volt megcsinálni. Vannak szócikkek, amelyeket háromszor átírtam. A korábban megjelent szövegek derűsek és kellemesek voltak, de az idő vasfogát nem mindegyik bírta volna ki, azokat tehát meg kellett vasalni, szegelni, rendbe kellett tenni, úgyhogy a végére nagyon elfáradtam. 1990-ben kezdtem írni a szócikkeket az akkor induló Színházi Életbe. Aztán sok újságon keresztül vándorolt a sorozat. Ebből is látszik: a színház nagyon ingatag pénzügyi alapokon áll. Sok függ a szerencsétől és a véletlentől. A P betűig a leadások szorítottak, onnantól viszont végig kellett írnom a könyvet. De azt is nagyon élveztem, hogy vitt az első lendület. Az évek során ugyanis változott a viszonyom ehhez a szöveghez. A Színházi Élet megszűnése után a Pesti Est színházi programmagazinja, a Súgó következett, amelyet nemcsak a nézők - a színházban dolgozó emberek is olvasnak. S mivel ingyenes az újság, egy idő után rádöbbentem, ezt a szöveget olvassák magasan a legtöbben az országban. Vidéki színészekkel találkozva arra is rájöttem: tőlem nemcsak elmés mondásokat, adomákat, szellemes rögtönzéseket várnak, hanem pontos válaszokat is bizonyos kérdésekre. Tehát halál komolyan kellett vermem a kíváncsiságukat, szakmai felvetéseiket. Nem játszhattam azt, hogy én csak egy elegáns kívülálló vagyok, hiszen húsz éve a színháznak élek. Ezért ez a könyv egy végrendelet. Testamentum. A magam részéről puszilom a színházat, de most nem kérek belőle. Mintha influenzám lenne tőle. Idegesít. Úgy vagyok vele, mint a szerencsejátékos az ügetővei. Túlságosan ismerem a lovakat és a körülöttük zajló eseményeket. Nem tudom, hogy képes le- szek-e megoldani, de életem hátralevő részében nem szeretnék a színházból élni. Színdarabot esetleg írok, színházban viszont nem szívesen dolgoznék. Hol kedvesen, hol csipkelődve, de mindig finoman és ha lehet, megmosolyogtatóan ír a színházi történésekről. Engem ez a könyv, akárhol nyitom is ki, mindig feltölt, és azt is szeretem benne, hogy nem haragszik, ha leteszem. Szeretném, ha mindenki így olvasná. Bevallom, eleinte féltem, hogy a színházi megszállottak nem fogják élvezni. Én ezt a könyvet elsősorban a fiataloknak írtam. Tizenkét évesen én is állandóan a színházi könyveket bújtam. Imádom a régi teátrumi anekdotákat. Bárdy Ödön bácsi könyvéből, a Thalia mosolyából rengeteget megtudtam a színházról. Ilyesmit akartam írni én is. Ez volt a célom. Azokhoz a fiatalokhoz akartam szólni, akik színészeknek vagy rendezőnek készülnek, és rendkívül furdalja az oldalukat a kíváncsiság, hogy mi zajlik a kulisszák mögött. Nem akarom ugyanis, hogy megtapossa őket a színház, mint engem, aki úgy kerültem bele, hogy semmit sem tudtam a magyar színházi valóságról. Sejtéseim ugyan voltak róla, de nem voltam eléggé felvértezve. A színházrendezés például a lehető legbonyolultabb mesterség a földön. Engem erre sem figyelmeztetett senki. A naiv, ártatlan lelket a színház mindig megtipoija. Ez Shakespeare idejében sem volt másképp. Akkoriban azonban sokkal elevenebb és igazabb volt a színház társadalmi közege, mint ma. Kaposváron csupán három évig volt rendezői státuszban, s ezt a tevékenységet nem is folytatta később. Miért alakult így a pályája? Három darabot rendeztem Kaposváron. A Tartuffe volt a diplomarendezésem. Egy haldokló rendezővel Giraudeaux Trójában nem lesz háború című darabját állítottam színpadra, aztán - Magyarországon először - Jevgenyij Svarc Hókirálynőjének teljes változatát. Amikor már Szolnokra is hívtak rendezni, mintegy negyedéves gondolkodás után levelet írtam a pártközpontnak, a minisztériumnak és a színművészeti főiskolának, hogy akár hajlandó vagyok visszafizetni a tandíjat, csak arra az egyre ne kötelezzenek, hogy színdarabot rendezzek, mert semmi kedvem. Akkoriban még azzal takaróztam, hogy nem akarok az állam komornyikja lenni, hiszen a rendező amúgy sem alkotó, hanem reprodukáló művész. A színész legalább kimegy a színpadra, és napról napra vizsgázik. A rendező meg a színészekkel veszekszik, amíg lehetősége van rá. Aztán rendszerint mindenki őt szidja, mint a szövetségi kapitányt a válogatott meccsek után, hogy biztos miatta bukott meg a csapat. És hát ugye, nagyon hamar felmértem, hogy majdnem minden színházi előadás vereség. A színházban sokkal ritkábban győznek, mint a futballpályán, az már nagyon jó csapatnak számít, amelyik egy évadban egyszer rendesen és alaposan eltángál egy másik csapatot. Még ritkább az olyan csapat, amelyik három komoly mérkőzést képes játszani egy évben. Ilyen a moszkvai Művész Színház vagy a párizsi Comedie Francaise. A Kozmával, a Körmagyarral és a Hallelujával ön is nagy mécseseket nyert. Boldog vagyok, hogy elmondhatom: az én darabjaim még nem buktak meg. A Körmagyar a Vígszínház talán legsikeresebb bemutatója volt az utóbbi húsz évben. A Kozmának is hatalmas sikere volt. Törőcsik Mari és Molnár Piroska, Pap Vera és Eszenyi Enikő óriásit alakítottak benne. Ezzel együtt arra is büszke lehetek, hogy én vagyok az az író, aki nem rohan a színház után, hanem inkább menekül előle. Ritka eset. Pedig azért lett író, mert nem akart rendező lennL Mintha érezte volna, hogy az írásban több öröme lesz. A kötet előszavában azt is elmondom, hogy a színház az a hely, ahol életemben a legtöbb támogatást kaptam. Olyan - merőben színházi! - barátok állnak mellettem, mint Zsámbéki Gábor, Marton László, Eszenyi Enikő, Kútvölgyi Erzsébet, Máté Gábor és Mácsai Pál, akikre a színházi életemben, amíg élek, számíthatok. Talán még akkor is, ha nem élek. De már soha többé nem akarom betenni a lábam egyetlen színházba sem. Már a színházi társalgóban sem érzem jól magam. Ötvenöt év fölött amúgy sem kell már színházzal foglalkozni. Ennyi idős korában Shakespeare is abbahagyta ezt a történetet. Számomra a színház - a darabjaim révén - olyan feladat, amelyet úgy gondolom, megoldottam. Itt az idő, hogy búcsút vegyünk egymástól. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy úgy látom: a színház korunkban nincs az élet figyelmének a középpontjában. Nem találja, legalábbis a magyar társadalomban azt a helyet, ahol érintkezhetne az élő valósággal. Egy dolog folyik a színházban, és egy egészen másik az életben. És nem azért, mert nincs elég tehetséges ember a színházban, mert magam is rengeteg tehetséggel találkoztam. És nem is a politika miatt. Az már nem szól bele a színház életébe. Megítélésem szerint a legtöbb esetben meghökkentően jelentéktelenné és hamissá vált a színház. Lehet, hogy tévedek, de az a rettenetes gyanúm, hogy a színházban már nem lehet lényegeset csinálni. Legalábbis az én nemzedékembelinek. Minden lényegeset megcsináltak már? Nem azért. Nincs közösség. Pontosabban nincs társadalmilag hiteles közössége azoknak az embereknek, akik a színházat, a maguk nézői részvételével megalkotják. A néző elsősorban szórakozni kíván a színházban, ami nagyon helyes, de rajtam ne szórakozzanak. Én az életemet szeretném elmondani. A titkot. Ahogy Karinthy mondta: „a piciny csodát”. És ha nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek. De ha színházról beszélek, úgy érzem, azt már nem mindenkinek mondom. A színház társadalmi figyelmének a helyét a média egyes területei vették át, legelső helyen a televízió. Az pedig képtelen kielégíteni a nívós igényeket. Az álszínháznál, a virtuális színháznál viszont nem ismerek rosszabbat. Nem mondhatom el senkinek, megírom hát mindenkinek? Sajnos ez sem érvényes. A könyv sincs ma az élet középpontjában. A könyvkiadás ma ugyanolyan válságban van, mint a színház. Nemrég jelent meg válogatott esszégyűjteményem, a Pestis előtt. Nekem nagyon fontos, hogy jelen legyek a köztudatban, de mostanában egyre világosabb, hogy igazából azokra az írótársaimra figyelnek, akik évente kiadnak egy könyvet. Lehetséges, hogy aztán majd eljön az a pillanat, amikor azt fogom mondani: én csak két- vagy ötévente adok ki valamit. Taktikázni fogok. Most olyan cseppfolyós állapotban van az ország, hogy ami az elmúlt egy évben, ebben az évben és a következőben történik, az a következő tíz évet biztosan meghatározza. Tehát úgy érzem, most nagyon erősen jelen kell lenni. A színház csak a garantált mellékes lehet. Mellékes, mert aki színházat csinál, arra nem igazán figyelnek. Ennek pedig egyetlen oka van. Nem tudok olyan budapesti vagy vidéki sikert mondani, amely teljes erőből megrázta volna az országot. A Színházi dolgokkal tehát azt üzenem a színházi barátaimnak, hogy szeretem őket, átérzem a helyzetüket, én a magam részéről tudni vélem, hol a baj, és úgy látom, ez nem az ő te- hetségtelenségük. A színházzal az a gond, hogy jelenleg nem kedvez neki a társadalmi fejlődés. Lehet, hogy ez is el fog múlni, csak azt nem tudom, két év, húsz év vagy kétszáz év fejlődése szükséges hozzá. Shakespeare és Goethe között kétszáz év telt el. A színházi életet nézve ebből semmi sem következik. De mi van, ha mégis? Ki kellene találni az új színházat. Ezért találta ki az „önkéntelen színházat”, önmagunk reprezentációját? Az önkéntelen színház gondolata már A félelem dicsérete című kötetemben is benne volt 1989-ben. Szerepel benne egy írás, a Miért nem akarok Csárdáskirály lenni? Abban mondom, hogy közös bűneinket szeretném színpadon látni. Amíg nem látom a színpadon közös bűneinket, amiért végül is a színház megszületett, addig a fontos dolgok másutt történnek. „Mindig is színész voltam...” - úja a Színházi dolgokban. - írónak is színész vagyok... Magánzó színész.” Szerintem ez érezhető is, nem? Ehhez kell a „könnyű maszk”? A könnyű maszk azt jelenti, hogy én egy színházi bácsika vagyok, egy kedves őrült, egy filozopter. Tehát nem író és nem színházi szakember. Tudja, mi az első szócikk a könyvben? Az acsarkodás. „A sikertelen színházi ember passziója” - magyarázza. Gyorsan a dolgok közepébe vág. És az utolsó szócikk? Arra nem emlékszem. A züllés. Ez nem a véletlen műve. Abszolút tudatos választás a részemről. Gondolkoztam, mivel fejezzem be. Erről nagyon sok helyen írok: a színház nagyon veszélyes kísértéseknek kitett terep. Azt akartam elérni, hogy aki csak a könyv elejébe és végébe olvas bele, az feltétlenül találkozzon ezekkel a problémákkal. Ha nem találkozik velük, semmit sem tud meg a színházról. Az újabb kiadásba új szócikkek kerülnek? Remélem. Innen is üzenem a távoli jövőnek, hogy amikor már nem élek, és valakinek kedve lesz majd folytatni, amit elkezdtem, folyamatosan kiegészíteni, javítani, akkor vegye úgy, hogy én ehhez hozzájárultam. Csak a jogörökösömmel ne felejtsenek el megegyezni. Új mű, új darab? Élők és halottak. Már több rendező visszaadta azzal, hogy nem tud vele mit kezdeni. Jelenleg a Vígszínház olvassa. Én akárhol olvasom is fel, a Katona József Színház Kamrájában vagy a Spinoza Házban, mindenütt nagy sikerem van vele. De nem dühít a dolog. Azt szoktam mondani: nemcsak az a fontos, hogy az ember mikor szólal meg, hanem az is, hogy hol, kiknek és milyen módon, mennyire önmagaként. Az Élők és halottak pedig én vagyok, változtatni épp ezért nem fogok rajta Kornis Mihály
