Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-18 / 191. szám, szerda
2004. augusztus 18., szerda 1. évfolyam • 25. szám Július 30. és augusztus 8. között rendezték meg a harmincadik Honismereti Kerékpártúrát. Nem a szenzáció a cél, hanem hogy jól érezzék magukat az emberek Jubilál a kerékpáros honismereti mozgalom Martos/Süttő/Dunamocs/ Ipolyság. A Honismereti Kerékpártúra résztvevőinek átlagéletkora egyre csökken, maga a túra viszont már tisztes kort ért meg, idén harmincéves lett. FORGÁCS MIKLÓS A jubileumi túrának is résztvevője Merva László, aki 1975-ben az első akciót szervezte. „Mint minden jó dolog, ez is kényszerből született. A biciklit pártoltuk, a honismeretet kerestük, hiszen prágai egyetemistaként alig tudtunk valamit az otthoniakról. Az egyetemre Szlovákia szinte minden magyarlakta vidékéről jártak fiatalok, és amikor szüléinkről, szülőhelyünkről kezdtünk beszélgetni, kiderült, mennyire mást gondolunk arról a világról, amit otthon hagytunk. Megbeszéltük: fokozatosan felkeressük mindenki szülőfaluját, mindenki maga mutathatja be azt a helyet, amelyet a legjobban ismer. A hetvenes években kezdtek egymásra nézni a klubok, s úgy gondoltuk, nekünk is kell egy nyári ifjúsági tábor. A párt azonban „politikai-higiéniai okokból” nem engedélyezte. Mi Pozsonyeperjesen mégis találkoztunk, és spontán alakult a program. Elkerekeztünk valamerre, aztán megint egymásra néztünk, na, most merre menjünk?” Köteles László, az MKP parlamenti képviselője elárulja: „Mivel akkoriban a táborokat úgy tudták megfogni, hogy nem tudják biztoA túrázók a legnagyobb dombokat is igyekeztek nyeregben ülve maguk alá gyűrni (Köteles László felvétele) sítani a kellő higiéniai feltételeket, Szabó Rezső kitalálta, két napnál hosszabb ideig ne legyünk egy táborhelyen, s ez a mai napig is tulajdonképpen így van.” Idén 160 ember találkozott a martosi gyülekezőhelyen, hogy két keréken barangolja be a Vág, a Duna, a Garam és az Ipoly mentét. Egy napra hozzávetőleg 60 kilométer megtétele a terv, de - amint azt Köteles László elmondta - mind távban, mind pedig a tempót illetően mindig a leggyengébb láncszemhez igazodnak a szervezők, hiszen a csapatban hatéves és nyugdíjas is nyomja a pedált. „Soha nem a rekord vagy a szenzáció volt a cél, hanem hogy eljöjjenek és jól érezzék magukat az emberek. Itt barátságok szövődnek, generációk nőnek fel. Ilyen formában tágul szőkébb szülőföldünk. Mi a vidékek apró értékeire is kíváncsiak vagyunk. Fontos a folyamatosság, aki rendszeresen eljár a túrára, már többször ellátogathatott egy-egy tájra, s láthatta, mi változott öt-tíz év alatt. Az értelmiségi részvevőknek ez azért is jó, mert saját tapasztalataikra hagyatkozva viszonyulhatnak egyes helyekhez; ha majd tehetnek valamit egy-egy faluért, biztosan visszaemlékeznek a helybeliek önzetlen segítségére, a vendéglátásra és a sok szépségre, ami a különböző vidékeket jellemzi.” A túra történetére visszatérve Köteles úgy gondolja, „volt egy kezdeti hőskorszak, azután - bár betiltva soha nem volt - név szerint tudtuk, kik a besúgók. Mégis igyekeztünk olyan területeket és személyeket meglátogatni, melyek érzékenyen érintették a hatalmat. Kisebb megrendülés volt 1989-ben, de a kilencvenes években ismét magára talált a kerékpártúra.” Kállay Jolán, aki egyike a hűséges visszajáróknak, elmondta, „vannak, akik túrától túráig számolják az időt, és június végén már alig várják, hogy találkozzanak azokkal, akiket csak évente Idén a résztvevők szinte kétharmada Magyarországról jött egyszer látnak”. Szerinte a biciklizés mellett az esti beszélgetések, a tábortűz melletti közös éneklések is fontosak, amikor a legfiatalabbak együtt énekelnek a hétpró- bás kerekezőkkel.” Idén a résztvevők szinte kétharmada Magyarországról jött, a többiek Szlovákia minden zugából - Nagykapostól Besztercebányán át Pozsonyig -, s voltak Erdélyből, „Vannak, akik túráig számolják az időt,” Kárpátaljáról és Ausztriából is. A bő egy hét jellegét a honismeret, a néprajz, a környezetvédelem, a társadalmi és politikai történések sajátos keveréke adja meg. „Az a jó a honismeretnek ebben a plebejus módjában, hogy meg kell dolgozni a tudásért és az élményekért. Nagyon fontos az alkalmazkodókészség és a tolerancia. Lényeges a fegyelmezettség és a szolidaritás. Jellemző, ha kerékpárjavításnál vagy sátorverésnél valakinek segítség kell, kéretlenül is jelentkezik két-három ember” - véli Köteles. Orosz Örs 19 évesen már túravezető. „Ez úgy alakult, hogy tizenéves koromtól részt veszek a túrákon, s most - mivel szőkébb pátriám, Dunamocs és környéke is a programba tartozik - vállaltam, hogy bejárom az utakat, megkeresem a vendéglátókat.” Demeter György, akit Tengerésznek is hívnak, elmondta ő Kuntapolcáról 292 kilométert ka- rikázott Martosig, s csak ezután következett a túra 4-500 kilométere. Volt olyan részvevő, aki Berlinből biciklizett Budapestig, majd onnan érkezett a táborhelyre. Régi társa a biciklizőknek Kókusz, a túrakutya. A kerék alatt Magyarország és Szlovákia egy tájjá olvadt össze. Merva Ferenc - mikor Ipolyság és Balassagyarmat között kalandoztak - úgy érezte, „volt egy pillanat, mikor már nem tudtam, melyik országban járunk, magyarországi Dejtár semennyivel sem távolibb hely, mint Ipolybalog”. Láttak számtalan tájházat, emléktáblát, templomot és múzeumot. Belekóstoltak polgári és népi kultúrába, kastélyok és márványfeldolgozó üzemek hangulatába. Merengve hallgatták Balassi Bálint és Csontos Vilmos verseit, de parázs politikai vita is kialakult, amikor Szarka László történész az elmúlt 15 év nyereségeiről és veszteségeiről beszélt. Zuhogó esőben is állhatatosan kerekeztek, és a legnagyobb dombokat is igyekeztek nyeregben ülve maguk alá gyűrni. Természeti szépségeket csodáltak és híres szülötteket idéztek, barátkoztak egymással és a tájjal. A végén Dinnyés Józseffel együtt énekelték a honismereti kerékpártúra indulójává lett Juhász Ferenc verset: „emeld fel fejedet büszke nép...” JEGYZET Berti, hol vagy? LECZO ZOLTÁN Több mint tíz évvel ezelőtt, egy szép napon rájöttem arra, hogy nekem semmi szükségem sincs egyetemi diplomára, szakképesítésre meg pláne. Ügyes gyerek vagyok, szép is, a lehetőségeim pedig korlátlanok. Miután így „megvilágosodtam”, viharos gyorsasággal otthagytam a Pozsonyi Komensky Egyetem történelemlatin szakát, hazautaztam Királyhelmecre, és nekiláttam, hogy megvalósítsam önmagamat. Ezután hét hónapig munkanélküli voltam, majd nagy keservesen sikerült elhelyezkednem a helyi kórházban. Mivel történelem-latin szakos, félig képzett egyetemistára itt is olyan nagy szükség volt, mint egy falat kenyérre, nem kell azon csodálkozni, hogy rövidesen a kórház portásfülkéjében találtam magam, ahol a segédportási funkció szép és kihívásoktól sem mentes kívánalmainak kellett megfelelnem. Berti, a főnököm - Isten nyugoztalja - már az első nap fölajánlotta, hogy bevezet a szakma rejtelmeibe. Mondta: „Na, öcsém! Van itt egy zöld gomb, azzal nyitod a sorompót. Érted?” Mondtam, értem. „Ez a másik, a piros. Ezzel meg lecsukod. Érted?” Mondtam, még ezt is értem. Bertin meg látszott, hogy nagyon elégedett azzal, hogy ilyen értelmes beosztottal hozta össze a jó sorsa. Aztán jött a mentőautó, én meg automatikusan nyúltam a zöld gomb felé, hogy felnyissam a sorompót. Ám a főnököm istentelen üvöltéssel csapott a kezemre: „Megőrültél?! Most léptél be, oszt mán nyúlkálsz?! Te még nem nyomogatsz, örülj, hogy figyelhetsz!” Ez a régi történet azért jutott most, majd tíz év távlatából az eszembe, mert elnézve egyes szlovákiai politikusok tevékenységét, az embernek óhatatlanul egyre gyakrabban támad az az érzése, hogy mindannyian jobban járnánk, ha a tisztelt házban is hoznának valamilyen határozatot, mely kimondaná, hogy az első egy-két ciklusban a hozzá nem értők nem csinálhatnák a törvényeket, csak figyelmesen nézhetnék azokat, akik ebben már egy kicsit jártasabbak. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, hogy nem sokat veszített volna a világ, ha nemrégiben nem nyílt volna lehetősége az egyik honanyának arra, hogy az adófizetők pénzén egy álló hónapig azzal kísérletezzen, hogy vajon meg tud-e élni az itteni létminimum összegéből. Az se nagyon hiányzott volna nekem, ha nem jelentek volna meg pro és kontra nyilatkozatok azután, hogy egy másik „mélygondolkodó” azt vetette fel, hogy itt lenne az ideje megváltoztatni az ország himnuszának szövegét, mert most már az uniós csatlakozás után olyan jól élünk, hogy semmi okunk sincs a kesergésre. A munkanélküliek ezreinek élete is egyszerűbb lenne, ha nem nyomogatták volna a képviselők össze-visz- sza a gombjaikat azon a szavazáson, amikor úgy döntöttek, hogy az állástalanoknak hetente kelljen bejárniuk a munkaügyi hivatalokba, hogy újra és újra elmondhassák, sajnos még most sincs munkájuk, hiába telt el egy egész hét a legutóbbi jelentkezésük óta. A legújabb, fáradságos munkával kidolgozott törvénytervezet nélkül is el lettünk volna néhányan, amellyel a válások feltételeit szigorítanák az illetékesek a jövőben. Rossz belegondolni abba, hogy erről a tanulmányról, ha csak valamilyen csoda nem történik, komoly emberek heteken át fognak vitatkozni, az adófizetők pénzén. Nem tudom, tudják-e, de a tervezetben olyan passzusok is találhatók, miszerint: „A házastársak kötelesek együtt élni, és hűségeseknek kell lenniük.” Meg, hogy „... a válásba bele kell egyeznie mindkét félnek, ez alól csak azok kivételek, akik legalább három éve külön élnek...” stb., stb. Bocsássák meg nekem, de ezek után úgy vélem, hogy talán nagyobb rend lenne az országban, és egy-két milliónyi közpénz is jobb helyre kerülne, ha az egykori főnököm, a Berti feltámadna haló poraiból, és alig koszos fehér köpenyében berontana időnkén a parlamentbe, hogy rácsapjon azon képviselők kezére, akik komolytalanul, kellő szakmai alázat nélkül végzik munkájukat, és aztán össze-vissza nyomogatják azokat a bizonyos gombokat. Rájuk is olyan szigorúan nézne, mint egykor rám, abban a kórházi portásfülkében, és egyesekhez így szólna rumocskától rekedtes hangján: „Te még ne csináld! Te csak figyelj!” Mondják meg, de őszintén, hát nem előbbre tartanánk? r
