Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-18 / 191. szám, szerda
A Pofa be! nem éri el a kusturicai mélységeket és magasságokat, de nem is ez lehetett a rendező, Francis Veber szándéka - szórakoztatni, nevettetni akart Kikapcsolódást nyújt, csak úgy, egyszerűen Nem vágytam semmi különösre. Az esős vasárnap délután csak egy jó nagyot lazítani, felhőtlenül szórakozni óhajtottam, nem töprengeni az élet ilyen- olyanságán. Mindig vidám barátnőm sugallatára elmentem hát a Pofa be! című francia-olasz filmre. GRENDELÁGOTA Bízvást bíztam abban, hogy végigröhögöm az előadást, nem jutnak eszembe sem hétköznapi, sem ünnepnapi, sőt még vasárnapi gondjaim sem, és még azt sem veszem észre, hogy körülöttem sza- naszéjjel szórják a pattogatott kukoricát, összevissza csöpögtetik a kólát, a multiplexek, sőt ma már a kispiszkos mozik természetes velejáróját. (Bezzeg az én időmben! Mármint régvolt gyerekkorom idejében, ragacsos savanyúcukrot rágcsáltak, annak a zacskóját, a csomagolást csörgették, zörgették, nehogy hallani lehessen, mit suttognak egymás fülébe a hősszerelmesek. Furcsa, hogy a csörgés-zörgés még akkor is zavart, amikor Chaplin, Stan és Pan némafilmjeit néztük.) És valóban lön kellemes szórakozás. Ha nem fájtak volna a rekeszizmaim, lehet, hogy újra jegyet váltok. Úgy éreztem magam, mint amikor a strandon lazán locsipocsizik, könnyedén úszkál az ember, napfürdőzik egyet, aztán nem is annyira az úgynevezett sportolástól, hanem a naptól és a zsivajtól kellemesen elfárad. Gérard Depardieu és Jean Reno Persze, ez a film nem éri el mondjuk a kusturicai mélységeket és magasságokat, de nem is ez lehetett a rendező, Francis Veber szándéka. Szórakoztatni, nevettetni akar, hogy a könnyünk is kicsorduljon, hogy megszabaduljunk a temérdek egészségromboló méregtől, amely egy idő múlva kikezdi az idegeket. Jobban járunk, mint például a francia nézők, akik valószínűleg nem hallják a szöveg felét, mert röhög az egész mozi. Mi, itt olvassuk a feliratot, és ha- hotázunk. Már azon, ahogyan megjelenik Quentin Montanagris- ból (Gérard Depardieu, akinek ezek után megbocsátjuk, hogy tájékozatlansága révén belekeveredett egy autópálya-átadó ünnepségbe, melyről nálunk anno nemcsak a választópolgárok, hanem a csecsemők is tudták, választási- kampány-fogás), dauerolt frizurájával, naivan bugyuta mosolyával, mert ki akar rabolni egy pénzváltót. Vesztére azonban egy japán turistacsoport minden eurót megvett, s neki a japán jen nem pénz, ő a francia euróhoz ragaszkodik. Át is ballag a pénzváltósok tanácsára a szemközti hitelbankba, ott azonban már várja a rendőrség. Egy kis üldözés, anélkül nincs mozgókép mostanában, egy előre megjósolható geg (nekiszalad a pattogatott kukoricával betóduló mozinézőknek, ki is borít néhány liternyit, de ez az egyetlen kiszá(Képarchívum) mítható, ezért nem vidám, inkább nevetséges jelenet), miután azonban bebörtönzik, szellemes, alaposan kidolgozott helyzetek, párbeszédek sorjáznak. Pontosabban, nem is párbeszédek, elsősorban Quentin monológjai és kérdései záporoznak, amelyekkel mindenkit őrületbe kerget - kivéve a nézőket. Végül a sors Rubyval (Jean Reno) zárja össze egy cellába, aki Quentinnel ellentétben némasági fogadalmat tesz, gondosan titkolja, hogyan is került a számlájára húszmillió. Quentin mindenkiénél humánusabb szíve megesik rajta, s úgy dönt, barátok lesznek, és segít neki a szökésben. Elintézi magának, hogy ő is a börtön pszichiátriai osztályára kerüljön, onnan szervezi a szökést, amely ugyancsak nem mindennapi módon zajlik - egy alkoholista segedelmével. A történet tehát egyszerű, nem is kíván különösebb színészi alakítást, s ha alaposan belegondolunk, erkölcsi kérdéseket sem feszeget, mint a rendező korábbi alkotásai. Ha alaposan megfontoljuk, milyen dolog is az, hogy két gazembernek - egy vérbeli profinak meg egy szerencsétlen kétbalkezesnek, aki soha életében nem dolgozott, úgy élt meg a lopásból, hogy mindig elkapták, a börtönben megvolt a koszt, kvártély - szurkol a néző! Egy vérbeli filmkritikus bizonyára számtalan fogyatékosságot fölfedezne, ha nem ragadnák magukkal a komikus jelenetek, azok felépítése és megvalósítása. Ám nagyobb a valószínűsége, hogy a nevetés sodorja magával, és elfeledteti vele az esetleges hibákat, hiányosságokat. Végül is egy komédiának nemcsak az a küldetése, hogy moralizáljon, hogy világrengető sorskérdéseket vessen fel, hanem az is lehet, hogy kikapcsolódást nyújtson, csak úgy, egyszerűen. Ráadásul abban a korban, amikor az egyik amerikai film a másikat éri, jó egy kis francia szöveget hallgatni francia színészek szájából. Még ha nem értjük is, jó egy kicsit ellazulni az európai humoron. Két különböző vérmérsékletű zsaru narkómaffiát üldöz - a történet sablonos, mint amilyen annak idején volt, szőke csajokkal és borzalmas gegekkel A Starsky és Hutch újabb történetét megnézés után el is lehet felejteni KOSSÁR LAJOS A retrostílusnak megvan a maga egyedi vonzereje. Stilizáltan, abszt- rahálva nyújtja elénk egy letűnt kor jellegzetességeit. A retro egy enyhébb paródia, mely az éppen ábrázolt időszak stílusát veszi célba. Most a hetvenes évek retrója a divat, egy olyan koré, melyre a mai tizenévesek szülei mosolyogva emlékeznek. Pedig akkoriban nem nagyon mosolyogtak. A hetvenes évek Közép-Európá- ban a normalizációt jelentették. Nyugaton beindult a „művilág” divatja: ez a nejloningek, a borzasztó frizurák és az első magányos diszkótáncosok kora volt. Csehszlovákiában Zeman őrnagy kalandjain idegeskedték át a tévénézők a szombat estéket, a gyerekek zacskós limonádét ittak, a fiatal lányok Jugoszláviából csempészett színes, nyugati árukat hirdető műanyag reklámtáskákkal „demonstráltak” az utcán. A két nézhető tévéadó, a magyar és az osztrák pedig olyan filmsorozatokat vetített, melyeket bizonyos szlovák adók csak most tűztek műsorra. Kamaszfejjel én is a Charlie angyalain, az Angyalon (Simon Templar - Roger Moore alakította), a Starsky és Hutchon, valamint Randall és Hopkinson izgultam. Mert akkoriban Csehszlovákiában az amerikai filmeken lehetett izgulni, mivelhogy ott egészen más volt a társadalmi helyzet. Nyugat élte a maga, majdhogynem béna életstílusát. Terjedőben volt a maffia, divat lett a kábítószercsempészés, egyre gyakrabban emlegették a világbékét, és mindenki a diszkóban találta meg a kikapcsolódást. Ezt a világot próbálják retrostí- lusban ismét feléleszteni az amerikai filmproducerek. Természetesen ők is számolnak azzal, hogy a hetvenes évek hőseit feléleszteni sok esetben több mint veszélyes. A most felnövő generációk semmilyen kapcsolatban sincsenek ezzel a korral. Ezért a felújított régi filmek vagy teljesen újnak hatnak, vagy esetenként érthetetlennek találtatnak. Egy retrofilm ugyanis nem olyan, mint egy vicc, amely minden újszülöttnek új. A Starsky és Hutch sem teljesen retrofilm, inkább modernesített változat, még akkor is, ha a film végén megjelennek az eredeti sorozat főszereplői is, David Soul és Paul Michael. Ezzel az új változattal kapcsolatban inkább egy laza stílusú paródiáról beszélhetünk, amelyben két befutott és ismert komikus, Benn Stiller (Starsky) és Owen Wilson (Hutch) Todd Phillips rendező irányításával megpróbálnak a hetvenes évek stílusában bohóckodni. Ez sokszor nem nagyon sikerül nekik, de a hiányosságokért azért nem csak ők a felelősek. A film legnagyobb baja, hogy nincs izgalomkeltő vonalvezetése. A történet sablonos, mint amilyen annak idején volt. Két különböző vérmérsékletű zsaru narkómaffiát üldöz. Kész. A többi is sablon; a szőke és barna csajok, a borzalmas frizurák és a még borzalmasabb gégék. De hogy mégis csak paródia legyen a dologból, a filmben utalnak más kultuszfilmekre is, mint pl. a Szombat esti lázra vagy a Szelíd motorosokra. Ám ez mind kevés ahhoz, hogy az ember olyan érzéssel hagyja el a mozitermet, hogy látott egy jó filmet. Ezt a filmet meg lehet nézni - nosztalgiából, de azonnal el is lehet felejteni. Érdekes, hogy vannak hasonló retrofilmek, amelyeket azért nem lehet olyan hamar elfelejteni. Példa az Angyal mintájára készült Saint (Szent) Val Kilmerrel a főszerepben. Sőt még a Charlie angyalai első része is élvezetes volt (a kettesről inkább jobb nem tudni!). Starskyra és Hutchra minden bizonnyal inkább a hetvenes évekbeli sorozatból fogok emlékezni, nem pedig Todd Phillips retrofilmjéből. Sajna. Két befutott és ismert komikus, Benn Stiller (Starsky) és Owen Wilson (Hutch) megpróbálnak a hetvenes évek stílusában bohóckodni (Képarchívum)
