Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-14 / 188. szám, szombat

ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 14.

Szombati vendég

9

Közel harminc év után újra Szlovákiában koncertezik az Omega, mely korának meghatározó rockegyüttese volt

Nem poros legenda, hanem befejezetlen történet

Tájainkon talán egyetlen zenekar sem futott be olyan fényes karriert, mint az Omega. A szocialista táborban egyértelműen ők voltak a legnagyobb sztárok, de nagyon hamar felfedezték és megkedvelték őket a vasfüggönyön túl is, és ez a töretlen népszerűség szinte semmit sem kopott a rendszerváltás után.

VRABEC MÁRIA

Koncertjeiken ma is zsúfolásig megtelnek a sportcsarnokok, ötvenes nosztalgiázok és gyermekeik ma már együtt váltanak jegyet, hogy lássák a fiúkat, akik egykor korszakot és stílust teremtettek. Biztosan így lesz ez szeptember 11-én Dunaszerdahelyen is, mert az Ómega-varázs negyvenkét év elteltével ugyanúgy működik. Hogy mitől, arról Kóbor Jánossal beszélgettünk.

Öt-hat évenként szoktatok egy nagyobb bulit csapni. Ez a közönség tudatos kiéheztetése, vagy mindig véletlenül alakul

így?

Az biztos, hogy nem elemeztük ki, hogy épp ennyi idő az ideális szünet. Talán nekünk ennyire van szükségünk, hogy hiányozni kezdjenek a koncertek. Az élet is olyankor hozza a lehetőségeket, amikor bennünk már van fogadókészség. Pályafutásunk huszonötödik évéig folyamatosan koncerteztünk és lemezeket adtunk ki. 1987-ben a Népstadion-beli nagy koncert után ezt tudatosan visszafogtuk, és az

1994-es nagy koncertig volt is egy hosszú szünet, amikor legfeljebb csak gondolkoztunk azon, hogyan is kellene visszatérni. Mi búcsúkoncertet soha nem tartottunk, azt sem mondtuk, hogy befejezzük a zenélést. A véletlenre bíztuk, mi legyen tovább. Valóban felejtheteden volt ez a visszatérés, mert az egész koncert alatt zuhogott az eső. Dör- gött, villámlott, dőlt az emberek nyakába a víz - akkora viharra még a Balatonnál sem emlékszem. Akkor megfogadtuk, hogy legközelebb eső nélkül csinálunk egy nagy koncertet, mi 1998-ra terveztük, de 1999 lett belőle. Az volt talán a leg- monumentálisabb koncert, amit valaha adtunk, és olyan jól sikerült minden, hogy amikor 2001-ben megkerestek az ödettel, lépjen együtt színpadra az Illés, a Metró és az Omega, egy pillanatig sem gondolkoztunk. De a zenekarban akkor már megbeszéltük, hogy ezután a vidékre kellene koncentrálnunk. Ennek eredménye volt, hogy idén tavasszal Magyarország nagyvárosaiban koncerteztünk. Természetesen, ennek a turnénak is lesz budapesti állomása és hol máshol lehetne, mint a Népstadionban. A főpróbát pedig egészen rendhagyó módon külföldön, Dunaszerdahelyen tartjuk.

Kevés zenekar tudott a világon szinte változatlan felállás nélkül négy évtizedig fennmaradni. Ennek az a titka, hogy egyébként is nagyon szoros a kapcsolat a tagok között, vagy épp ellenkezőleg, csak a próbákon, turnékon találkoztok?

Két koncert között inkább békén hagyjuk egymást. Az Omega mindig is egy csapat volt, nem működtek különböző párosok, klikkek. És egy csapatnak kifejezetten jót tesz,

ha a tagjai olykor kipihenik egymást. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek köztünk szoros barátságok, de annyira különböző érdeklődésűek vagyunk, hogy a hétköznapi életben nagyon kevés szál köt ösz- sze bennünket. Mindenki éli az életét, de valamennyien tudjuk, hogy mikor hol találjuk meg, és ha kell, biztos megtaláljuk a többieket.

A világban csak a Rolling Stones hasonlítható hozzátok abban, hogy milyen régóta és mekkora sikerrel zenélnek. Ahogy elnézitek őket, eszetekbe jut, mennyivel több adatott meg nekik csak azért, mert a világ szerencsésebb felén születtek?

Főleg a hetvenes években voltak ilyen gondolataink, amikor már a nemzetközi porondon is értünk el komoly eredményeket, de egy bizonyos pontról egyszerűen nem lehetett továbblépni. De én ebben is különböztem egy kicsit a többi omegástól, mert ezt a zenekarosdit soha nem gondoltam igazán komolyan. Nem tanultam zenét, nem jártam énektanárhoz, különösebben nem is érdekelt ez az egész. Gimnazista voltam, amikor valamelyik nyáron mi is alapítottunk egy osztályzenekart, mint akkor mindenki. A rádióban nem hallhattuk a divatos amerikai rock and rollt, gondoltuk: majd mi eljátsz- szuk magunknak. Ez fokozatosan fejlődött tovább, későbbi tagjaink, Presser Gábor és Mihály Tomi már zenei képzettséggel is rendelkeztek. Észre se vettük, hogyan alakult át az Omega amatőr kedvtelésből profi zenekarrá. Én csak valamikor a hetvenes évek közepén döbbentem rá, hogy ez lett a hivatásom, pedig építészmérnöknek készültem!

Azért valami mégis ezen a pályán marasztalt...

Istenigazából két dolog befolyásolt, a rock and roll megjelenése és Elvis Presley. Amikor Cliff Richard Európában is meghonosította ezt a műfajt, akkor már úgy éreztem, hogy talán Magyarországon is lehetne művelni, és a Beatles után már nem volt megállás. Náluk találkoztam külsőségeiben is azzal, ami zenélés és színpadi lét felé vonzott. Amikor életemben először láttam a Rolling Stonest, akkor azt mondtam, hogy igen ez az, ez kell nekem. A szó legigazibb értelmében úgy néztem rájuk, mint a bálványokra. Ez később is így maradt, bár akkor már tudtam, hogy a világhírnévhez a tehetség és a sok munka mellett szerencse és a csillagok kedvező állása is szükséges. Hiába értünk el mindent, még többet is, mint amiről bármelyik keleteurópai zenekar álmodhatott, azért a csúcshoz még hiányzott egy lépés, amit a Rolling Stones, vagy bármelyik nyugati banda megtehetett. Ők jó időben, jó helyen jót csináltak, mi rossz időben, rossz helyen, sokszor nem is tudtuk, hogy mit csinálunk, mert nem volt kihez viszonyítanunk. És valószínűleg nem voltunk elég vagányak sem ahhoz, hogy éljünk a felkínált lehetőségekkel. Ha 1968- ban nem jöttünk volna vissza az angliai turnéról, biztos, hogy más lett volna az egész, de nekünk ez akkor meg sem fordult a fejünkben. Nem a félelem miatt, hanem hazaszeretetből. Mi csak ott tudtuk elképzelni az életünket, ahol gyerekek voltunk, ahol rokonaink, barátaink vannak és ismerjük a dolgok működését. Több ajánlatot is kaptunk, de mindig lesöpörtük az asztalról, pedig tudtuk, hogy

semmi garancia arra, hogy legközelebb is kiengednek a magyar hatóságok. Még azt sem engedték meg 1971-ben, hogy a tervezettnél pár nappal tovább maradjunk Franciaországban, ahol fel akarták venni lemezre a Gyöngyhajú lányt, meg még néhány számot. A producer azt hitte, hogy ez nagyon egyszerű, de otthon azt mondták illetékes elvtársék, hogy haza kell jönnünk, úgyhogy mi szépen nemet mondtunk a külföldi lemezre és hazajöttünk.

De úgy igazán soha nem bántátok meg. Legalábbis én nem hallottam sem tőled, sem a zenésztársaidtól, mi minden lehetett volna, ha annak idején másként döntőtök.

így, utólag azt mondom, hogy ha már erre adtuk a fejünket, hülyeség volt nem kockáztatni. Legalább a hetvenes évek vége felé, amikor megint nagyon a csúcson voltunk, kint kellett volna maradni - azt a tíz évet a rendszerváltásig már kibírtuk volna. De hiába tudtuk rég, hogy a szocializmus építése nem fog a kommunizmusba torkollni, mert rossz az egész építmény, azt senki sem sejthette, meddig bírja még.

Kelet-európai viszonylatban azonban ti voltatok akkor az irányadó sztárcsapat, amelyik színpadtechnikában, hangzásban, látványban, showelemek- ben egyaránt magasan lekörözte a többieket. Ez nyugaton is elég volt ahhoz, hogy a nagyok egyenrangú partnerként tekintsenek, vagy azért keleti csodabogarak maradtatok számukra?

Nyugat-Németországban nagyon sokat számított az, hogy tudták, mekkora sztárok vagyunk a keletnémeteknél, tehát ők eleve érdeklődéssel fogadtak. A többi országban már meg kellett küzdeni a sikerért és sok helyen még akkor is azt hitték, amikor már befutottunk, hogy hollandok vagy svédek vagyunk. Az meg sem fordult a fejükben, hogy a vasfüggöny mögötti elmaradott világból érkeztünk, mert a színpadi produkciónk nem ezt tükrözte. Sokszor a helyi ismert zenekaroknál is színvonalasabb volt produkciónk, mert volt velük szemben egy hatalmas előnyünk - mi a szocialista táborban akkora megaprodukciókon és olyan méretű színpadokon léptünk fel, amilyenek nyugaton csak a legnagyobbaknak adattak meg. E tekintetben tényleg csak az angol világsztárokkal voltunk összemérhetők, nem azt mondom, hogy a Rolling Stones-szal és a Led Zepelinnel, de a Deep Purple-el és a Status Quo- val igen. A Scorpions-szal pedig már akkor is nyugodtan kiállhatunk egy színpadra, mert csak any- nyi volt közöttünk a különbség, hogy ők Hannoverből indultak, mi pedig Budapestről.

Azért mégis ők vettek át tőletek számot, és nem ti tőlük.

Igen, az élet a maga módján mindig helyrerakja ezeket a dolgokat.

Amikor egy-egy nagy koncert, sikeres turné után hazajöttetek Magyarországra, nem igyekeztek az elvtársak egy kicsit megleckéztetni benneteket, csak hogy emlékeztessenek, hol a helyetek? Ez szokás volt annak idején.

Igen, de bennünket soha nem tudtak igazán hová tenni. Talán boldogabbak is lettek volna, ha kint

maradunk és végre megszabadulnak tőlünk, de ezt, persze, soha nem mondták ki. Néven nevezhető bajuk nem is lehetett velünk, mert a játékszabályokat nagyjából tiszteletben tartottuk, nem akartunk lázítani, politizálni, beértük annyival, hogy finoman piszkálgattuk őket. A számainkban mindig benne volt a szabadság utáni vágyakozás hangulata, valamiféle utalás arra, hogy nem csak ez létezik, ami itt van és ezt a közönségünk meg is értette. Sajnos, néha a sanzonbizottság is, bár általában nehézkés volt a felfogásuk és egyértelmű utalásokat sem vettek észre. Emlékezetes esetünk volt a Gammapolis első sora a „túl hosszú volt a harminchárom év” - nos ezt harminchárom évvel a felszabadulás után, 1978- ban nem hagyhatták. Át kellett írnunk huszonháromra, de ezzel sem nyertek sokat, mert a lemez viszont 1979-ben jelent meg és onnan számítva mínusz huszonhárom az 1956. így született egy hu- szonkilences verzió is a hatalom paranoiája miatt, mert mi a harminchárom év alatt csak a korunkat értettük. Ennél sokkal veszélyesebb sorok, mint a Tűzviharban az „égett rom, riadt nap, vörös csend, itt maradt, ez maradt”, vagy az Ajánlott útvonalban a „szokd meg a viszonyokat, a bal sáv mindig jobban halad” gond nélkül átmentek a rostán, mert a metaforákat - úgy látszik - nemigen értették. A Léna eredeti címébe, az Orosz télbe már rögtön belekötöttek, mondván, hogy orosz tél nincs, csak szovjet tél, de az meg inkább ne legyen, mert ki tudja, kinek mi juthat róla eszébe. Főleg, hogy Léna a nagy orosz télben tűnt el egy hajnalon - még majd azt találják gondolni, hogy ne adj’ isten a KGB vitte el. A címet Lénára változtattuk, de ennek ellenére még a dal nagyon sejtelmes maradt, mert a zenében is oroszos motívumokat dolgoztunk fel. Ez már nem zavarta a cenzorokat, ők arra voltak kiképezve, hogy azt gyomlálják ki, ami a szocializmus bírálataként, vagy a nyugat dicsőítéseként értelmezhető. A mi szövegeinkben bírálat ritkán, vagy inkább nagyon burkolt módon jelent meg, a nyugati társadalmat pedig soha nem dicsőítettük. Megjegyzem, ezt illetően máig sem változott a véleményem, mert én akkor is láttam, hogy ott sem minden fenékig tejfel.

Ahhoz, hogy a legendás tűrt, tiltott, támogatott kategória közül a megtűrtek csoportjába kerüljetek, azonban az is elég volt, hogy a szocialista rendszert sem dicsőítettétek. Nyüván nem véletlenüljelent meg lemezetek hamarabb Angliában, mint Magyarországon.

Erdős Péter, a lemezgyár igazgatója nyíltan vállalta is, hogy nem szerepelünk a terveikben. 1968- ban Londonban vettük fel a Red Start. Amikor annak a mesterszalagját hoztuk haza, úgy döntött, hogy itthon is csinálhatunk lemezt, nehogy már hamarabb fussunk be Angliában mint Magyarországon. Ettől furcsább dolgok is történtek velünk Presserük kiválása után, mert a lemezgyár nagyon sokáig nem tudta eldönteni, melyik zenekar mellé álljon, melyik lesz a szupercsapat. Végül az LGT-ben láttak több fantáziát, bennünket pedig mellékvágányra állítottak. Azt mondták, majd akkor kapunk stúdióidőt, ha újra bizonyítunk. Erre mi dacból, csak azért is felvettük az akkori turnét két riportermagnóra és ezzel beállítottunk a lemezgyárHazaszeretetből jöttünk vissza

ba, hogy ha nincs stúdióidő, hát itt a kész mesterszalag. De még ez sem volt elég, mert azt a választ kaptunk, hogy igen ám, de papír sincs elég, nem tudnak lemezborítót csinálni. Jó, mondtuk, Magyar- ország az alumínium hazája, legyen a lemezborító alumíniumból! Nem hiszem, hogy komolyan vettek, de mi megcsináltuk. Egy termelőszövetkezet melléküzemága vállalta, hogy alufóliából összehajtogatja a borítékot, így akkor már nem lehetett visszakozni, a lemez megjelent.

Ha összehasonlítod a hatvanas évek nagy Ómega-bulijait és a legutóbbi koncerteket, miben látsz különbséget? Mert a közönség éppúgy tombol mint akkor.

De akkor az, hogy valaki rockzenét hallgatott, nemcsak szórakozás volt, hanem sokkal inkább generációs lázadás. Annak idején tizenhattól huszonöt éves korig jártak a koncertjeinkre, most pedig nyugodtan mondhatom, hogy tíztől hatvanig. Érdekes módon épp húszas-harmincas generáció hiányzik, ők talán nem érnek rá, mert karriert építenek. Nem tudnak igazán kikapcsolni, csak a biznisz és az érvényesülés lebeg a szemük előtt, ami nem baj, hiszen ezeket az ambíciókat nálunk sokáig mesterségesen elfojtották, csak ismerni kell a mértéket, mert így nagyon sok minden ki fog maradni az életükből.

Az Illés-Omega-Metró rivalizálás és a rajongótáborok kibékíthetetlen ellenszenve viszont eny- nyi év távlatából már szinte érthetetlen.

Olyan mértékben azonosult a közönség a saját zenekarával, hogy ezt ma, ebben a sokkal nyitottabb világban már meg sem lehet magyarázni. Ez valahogy magától jött, nem mi gerjesztettük, de valahogy ösztönösen érzetük mennyire őszinte és megpróbáltunk megfelelni az elvárásoknak,

(Somogyi Tibor felvétele)

tehát titkoltuk, hogy a háttérben jóban vagyunk a Metró és az Illés tagjaival is.

Ezért kellett titokban tartani azt is, hogy Bródy Jánosnak köze volt a Lénához?

Ez azért nem egészen így igaz. Adamis Anna távozása után mi kerestünk zeneszerzőt, de Bródy egyértelműen kijelentette, hogy a saját nevén nem írhat nekünk dalokat, mert az nem illene az imidzséhez. Annak idején a Léna úgy jelent meg, hogy Ómega-Várszegi és az én véleményem az, hogy ennek már így is kell maradni. Akkoriban annyira csapatmunka volt minden szerzemény, hogy semmi jelentősége annak, ki hozta az alapötletet. Annak meg, hogy most újramagyarázzuk a múltat, értelme nincs, mert minden csak akkor lenne érthető, ha vissza tudnánk hozni annak a kornak a sajátosságait, és mi is ugyanolyanok lennénk, mint harminc évvel ezelőtt. Én különben is jobban szeretek azzal foglalkozni, ami előttem áll - nem nosztalgiázom a múlton, hiszen az Omega nem poros legenda, hanem máig befejezetlen történet.

Ennek a történetnek a következő fejezetét Dunaszerda- helyen íijátok. Jó sokat kellett rá várni, hiszen Szlovákiában közel harminc éve nem volt Omega- koncert.

Magam sem értem, hogyan lehet, hogy ilyen régen nem jártunk arrafelé. Ezért is örültem, hogy sikerült egyeztetnünk az Eló-koncert műsorirodával, ráadásul a budapesti nagy koncert előtti főpróbát tartjuk Szlovákiában. Hatalmas buli lesz, kivetítővel, lézershowval, tűzijátékkal és fedett színpaddal, úgyhogy még az eső sem riaszthat el. Remélem, aki még emlékszik ránk, annak a régi koncerteket idézi, aki pedig a koránál fogva most lát először bennünket, az is megért, átérez valamit azokból a furcsa, felemás, mégis gyönyörű évekből, amikor a szülei voltak fiatalok.