Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-03 / 178. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 3. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 FIGYELŐ ZDF A német Kitelepítettek Szövetségének (BdV) elnöke bírálta a szövetségi kancellár varsói kijelentését, amellyel lemondott a kárpódási követelések támogatásáról. Erika Stein- bach a ZDF televízió tegnap reggeli hírműsorában leszögezte: Gerhard Schröder mint kormányfő a lengyelek megnyugtatása érdekében más módszerhez folyamodhatott volna. Például bejelenthette volna: kormánya törvényt fog kidolgozni, hogy rendezze a ki- telepítettekkel kapcsolatos dolgokat, vállalva az ezzel kapcsolatos „gazdasági felelősséget”. A BdV elnökének utóbbi félmondata megfigyelők szerint azt célozza, hogy Varsó helyett a berlini kormány kártalanítsa lengyelországi ingadanjaik elvesztéséért az onnan elűzött vagy elmenekült több millió németet, illetve az utódokat. A német sajtó szerint mintegy egymillió ingatlanról van szó. Steinbach, aki egyúttal a konzervatív CDU képviselője a német parlament alsóházában, hangsúlyozta: a BdV nem pereskedik, tagjai többségének nem az anyagi jóvátétel, hanem az együttérzés a fontos. A tévéinterjúban a 61 éves politikus ismételten elhatárolta magát a porosz vagyonkezelő kft.- től, amely mintegy ezer német kitelepített nevében készül kártérítési pert indítani az Emberi Jogok Európai Bíróságán. KAVKAZCENTER.COM Aszlan Maszhadov volt csecsen elnök állítása szerint ő hagyta jóvá a június 22-i, 90 emberéletet követelt ingusföldi támadást — olvasható a csecsen szakadárok internetes oldalán. „Én hagytam jóvá az akciót, s a katonai bizottság készítette elő” - idézi Maszhadov szavait a weboldal. A volt csecsen elnök elmondta, hogy mintegy ezer csecsen harcos tört be három településre, és az akció befejezése után a csapatok néhány sebesülttel visszavonultak. „Megvannak az eszközeink a hasonló hadműveletek végrehajtására Csecsenföldön, Ingusföldön és Oroszországban” - tette hozzá. Maszhadov július 18-án a Reuters brit hír- ügynökségnek még úgy nyilatkozott, hogy nem az ő hívei hajtották végre a támadást Ingusföldön. Sámil Bászájev radikális csecsen hadúr azonban július 27-én magára vállalta a terrortámadások megszervezését azon a videofelvételen, amelyet szintén a kavkazcenter.com tett közzé. A felvételt - amelyet a támadás idején készítettek az ingusföldi belügyminisztérium fegyverraktárában - maga Bászájev kommentálja, kifejtve, hogy csecsen és ingus „mudzsahedek” 570 harcos részvételével indítottak közös akciót egész Ingusföld területén. (Az orosz észak-kaukázusi katonai körzet katonai hírszerzése cáfolja, hogy a felvétel hiteles lenne.) Csecsen felkelők az elmúlt évek legnagyobb, összehangolt támadását hajtották végre június 22- én a szomszédos Ingusföld rendfenntartó intézményei ellen, Nazranyban, Szlepcovszk- ban és Karabulakban az ingusföldi belügyi erőkkel vívott tűzharcukban 90 ember vesztette életét. A magyar történeti publicisztika Bibó Istvánt, a cseh pedig Masarykot követi Tudomány, nem bíróság A cseh história vitatott személyiségeiről közölt sorozatot nemrég a prágai Li- dové noviny. A vállalkozás hasonlítható a Duna tévé népszerű sorozatához, amelyben a magyar közelmúlt olyan szereplőiről igyekeztek árnyalt képet nyújtani, akikről a közvélemény olykor homlok- egyenest ellenkező véleményt alakított ki. E. FEHÉR PÁL A cseh névsor a középkortól napjainkig terjed, a magyar lista lényegében az elvesztett első világháború utáni politikacsinálás felelőseit tartalmazza. Ez azonban nem lényeges különbség. Talán fontosabb a közös elv a két történeti publicisztika művelői között, mert egyetértenek abban: a történelem tudomány és nem bíróság. Nem ítélethozatalra vállalkoznak azok, akik az adott vezető politikusok portréit megrajzolják, hanem feltárják azokat a közállapotokat, azokat a személyes motívumokat, amelyek végül meghatározták azt a pályát, amelyet az illető személyiségek befutottak. És feltárják azt is, hogy ma miért ellentmondásos az adott történelmi szereplőkről formált, a köztudatban élő kép, amely olykor még köszönő viszonyban sincsen a tudomány által eddig feltárt adatokkal. És mindkét oldalon a közvélemény a történelemnek olyan hatáslehetőséget tulajdonít, amelyek befolyásolhatják a jelen politikai harcait. Gondoljunk csak arra: milyen heves politikai vitát váltott ki a közelmúltban a magyar társadalomban, hogy állítható-e köztéri szobor gróf Teleki Pálnak, és ne feledjük el azt sem, hogy a dr. Edvard Benes érdemeiről néhány hónapja elfogadott cseh törvény korántsem csillapította azokat a heves eszmecseréket, amelyek a néhai csehszlovák elnökről zajlanak. A példák tetszés szerint szaporíthatok. Én csupán arra szeretnék utalni, hogy a történeti publicisztikának milyen fontos feladatai vannak, még abban az esetben is, ha a történelemtudomány már bizonyos vitatott kérdéseket többé-kevésbé megnyugtatóan tisztázott, hiszen ezeket az eredményeket mégiscsak közvetíteni kell vagy kellene a tágabb nyilvánosság felé. És akár tetszik, akár nem, a politika és a történelem összekapcsolódása állandó folyamat, még abban az esetben is, ha a tudomány művelői - teljesen megalapozottan - számtalanszor figyelmeztettek ennek a veszélyeire. Nem kell különösebb jóstehetség ahhoz, hogy Gerhard Schröder kancellárnak a varsói felkelés hatvanadik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken tartott beszéde, az ott megfogalmazott állásfoglalása - mely szerint a berlini kormány elutasítja azoknak a német szervezeteknek a kárpótlási igényeit, amelyeket a második világháború után telepítettek ki a mai Lengyelország területéről - természetesen villámgyorsan és szükségszerűen vonatkozási alap lesz abban a régi szu- détanémet-cseh vitában, amely a Benes-dekrétumokról szól. Ugyanakkor érdemes felfigyelni arra, hogy mennyire különbözik egymástól a cseh, illetve a magyar történeti publicisztika látásmódja a múlt vitatott személyiségeit illetően. (És talán fölösleges hangsúlyozni, hogy ez a látásmódbeli eltérés visszahat a közgondolkozásra.) A magyar megközelítés rendszerint azt vizsgálja, milyen külső okok miatt szenvedett kudarcot minden olyan törekvés, amely a magyar állam feltételezett vagy óhajtott különleges kelet-közép-európai vagy Du- na-medencei szerepvállalásának lehetőségeit próbálta érvényesíteni. A Horthy-rendszer hivatalos ideológiájában ez a trianoni revízió realizálására vonatkozott, Rákosi Mátyás esetében pedig, aki oly nagyon szorgalmazta a konstruált pereket Gottwaldnál éppen úgy, mint Gheorghiu-Dejnél, az volt a cél, hogy ő legyen Sztálin legjobb közép-európai képviselője, és ezért teljesítette túl a „Tito mint láncos kutya” rémpropagandát is. A magyar történeti publicisztikában voltaképpen Bibó Istvántól eredeztethető a „zsákutcás magyar történelemről” szóló gondolat. (Csupán emlékeztetőül idézném Bibót: „A magyar nemzeti közösségben újból és újból olyan módon vetődnek fel a döntő és az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal szemben vakká lett.”) A cseh látás a vitatott személyiségek esetében (akik között szerepel a Prágai Tavasz okán szlovák Dubcek és a meghatározhatatlan nemzetiségű német-római császár, illetve cseh és magyar király, Zsigmond, merthogy - adott szavát megszegve - máglyára küldte Húsz Jánost) - úgy tetszik - Masaryk elveit követi: milyen erkölcsi tanulságokkal szolgálhat a történelmi kudarc, milyen közösségi traumát okozhat az elvek feladása. Benes például abból a vitathatatlan tényből, hogy a nyugati demokráciák 1938-ban, Münchenben cserbenhagyták a csehszlovák demokráciát, azt a következtetést vonta le, hogy a demokrácia szabályai „felfüg- geszthetők” - a demokratikus állam védelmében. Sokan azt állítják, hogy Benes sorsdöntő tévedése a háború alatt a Szovjetunióval kötött szövetség volt. Ez tévedés. Churchill és Roosevelt is megkötötte ezt a szövetséget, de sohasem adták fel azokat a demokratikus társadalmi eszményeket, amelyekért a fasizmus elleni háborút vállalták. Benes és a londoni emigráció abban sem tévedett, hogy a kívülről szított nemzetiségi konfliktusok vezettek Münchenhez és annak minden következményéhez. Viszont Churchill és az utána következő munkáspárti kormány abból, hogy az indiai függetlenségi mozgalom rokonszenvezett a fasiszta Japánnal, azt 9 következtetést vonta le, hogy India kapja meg a nemzetközösségi tagállami státust. Ha Benesék a dekrétumok jogfosztásai helyett a nagyobb demokrácia, a többlet nemzetiségi jogok megadásának elvét alkalmazzák - természetesen nem lemondva a háborús bűnösök felelősségre vonásáról -, akkor jártak volna a masaryki úton. Benes viszont a sztálini módszereket választotta, ezzel önmaga végzetét is beteljesítve. Vitatott személyek? Tulajdonképpen a múltunkkal akarunk kibékülni. És a történelmet persze politikusok személyesítik meg. Vitatott személyek? Valójában a múltunkkal akarunk kibékülni. KOMMENTÁR A minimálbér csapdája PÁKOZDI GERTRÚD Nem meglepő a hír, hogy elmaradt az érdekegyeztető tanács múlt péntekre összehívott rendkívüli ülése. Elmaradt már olyankor is, amikor az érdekegyeztetésben illetékes miniszterek zöme nem éppen rendes nyári szabadságát töltötte valahol a tengerparton. Az sem különösen szokatlan, hogy a felek ezúttal megszegték a vonatkozó jogszabályt, melynek értelmében július végéig meg kellett állapodniuk a minimálbér emelésének mértékében. Politikusról, kormánytagról sem első ízben derül ki, hogy a „közért” folytatott munkája során nem a törvény betűjéhez igazodott - mégsem történt különösebb baja. Itt ugyanis a törvénysértés is megideologi- zálható. Mint ahogy az is, hogy miért nem emelhető a minimálbér a szociális ügyi minisztérium által javasoltnál nagyobb mértékben. A tárca ezúttal 480 koronával 6500 koronára emelné azt a javadalmat, amelynél kevesebbért hivatalosan senki sem alkalmazható. A szakszervezetek több mint félezerrel többet javasolnak, de van politikus, aki még ennél is bőkezűbb lenne. Érv van bőven, a nagyobb mértékű emelésért kardosko- dók részéről éppúgy, mint az ezt ellenzőkéről. Míg a bőkezűbbek a Szlovákiára nem éppen hízelgő nemzetközi statisztikai összehasonlításokra hivatkoznak, a szűkmarkúbbak a hazai gazdaság állapotával érvelnek. Nem egészen megalapozatlanul állítják, hogy főképp a leszakadt gazdasági térségekben meghonosodott alacsony átlagbér sok munkáltatót sodorna elviselhetetlen helyzetbe, hiszen kétségtelenül tovább növekednének a kis- és középvállalkozók járulékterhei. Ennek következtében pedig valószínűleg újabb alkalmazottaknak kötnének útilaput a talpára, sok esetben feketemunkára kényszerítve őket. Kétségtelen, hogy a gazdaságnak elsőrendű érdeke a feketemunka visszaszorítása, de ennek nem kizárólagos módja a minimálbér féken tartása. Hatékonyabb megoldást jelentene a vállalkozók közteherviselésének csökkentése, mert míg az alkalmazottak összességének szinte a töredékét képezik a minimálbérért munkát vállalók, jóval többen vannak a minimálbérhez közeli fizetésért dolgozók, miközben jóval az átlagbér fölött keresők száma meglehetősen csekély. Ivan Miklós pénzügyminiszter a múlt héten örömmel jelentette be, hogy a vártnál jobban alakulnak a gazdasági mutatók. Az infláció mérsékeltebb a becsültnél, a reálkereset pedig a várt csökkenés helyett emelkedik. A „ha törik, ha szakad optimista” akár azzal is érvelhetne, hogy ne panaszkodjék a minimálbért kereső se, hiszen a reálkereset növekedésének köszönhetően több sört ihat a nyári hőségben, mint tavaly ilyenkor. A gazdasági helyzet kedvező irányvétele remélhetőleg előbb-utóbb rádöbbenti a gazdasági fejlesztés feltételeit alakító politikusokat, hogy nem elég, ha választási kampány idején szónokolnak a vállalkozói járulékterhek csökkentéséről, hanem tesznek is érte valamit. Akkor talán a minimálbérről folytatott érdekegyeztetésen is könnyebben megtalálnák az ésszerű kompromisszumot. JEGYZET Palimadarak és szipózók JUHÁSZ DÓSA JÁNOS Jó napot, tanító bácsi, szólal meg valaki mögöttem, nem venné meg ezt a trikót? Nem nehéz ráismernem a hang gazdájára, messziről bűzlik az oldószerszag. Fiúk, már megint szipóztatok. Ugyan már, tanító bácsi, amióta a csendőrök elkaptak itt, a kultúrház melletti félkész épületben, s véresre vertek, azóta nem szipózunk. Adjon már húsz koronát, mert ma még nem ettünk semmit. Négyen vannak, annak idején a kisegítő iskolában tanítottam őket. Vegye meg azt a trikót, egy ötvenesért magának adjuk. A trikó valószínűleg lopott, hisz újszaga van. Tovább alkudozunk. Érdeklődöm, hogy mi újság a Fekete városban. Most semmi különös, mondják. Közös zuhanyozó készül, s az jó lesz. Kérdésemre, hogy miből élnek, mosolyognak. Kijárunk koldulni Bécsbe. Vagy adnak, vagy mi adunk. Ez utóbbi arra értendő, hogy nem válogatnak, s ha kell, eljátsszák a strici szerepét is. Komm her, egy kacsintás, és már mennek is. Minden jöhet, ami belefér. Van persze, amikor újságot árulnak, s van köztük, aki egy ócska harmonikán melódiázgat. Tavasszal és ősszel jobban megy, ilyenkor kevésbé. A helyiek elutaznak nyaralni, a külföldiek pedig nem a koldusokra költik a pénzüket. Mivel még nincsenek huszonöt évesek, itthon egy koronát sem kapnak az államtól. Kisegítővel a hátuk mögött pedig kinek kellenének. No, adja már azt a húszast, minek jár annyit itt a szánk magával. Ha ad egy ötvenest, viheti a trikót. Jenőt hiányolom a társaságból. Az, most bánatos, mondják szinte egyszerre. Nemrég összeállt egy csajjal, akit a napokban eladtak Magyarországra. így aztán egész nap iszik és szipózik. Az információt meg szokták fizetni, így én sem maradtam adósuk. Tíz perc múlva rohannak ki az élelmiszerboltból. Amit visznek, az többet ér, mint amennyit én fizettem nekik. Van köztük egy üveg márkás pezsgő és cukorka is. S biztos akad újabb palimadár, aki megveszi tőlük.
