Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)

2004-08-13 / 187. szám, péntek

ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 13. 18 Riport A közönség idén kulturáltan szórakozott és fogyasztott, sokkal jólfésültebb volt, mint tavaly. Kevesebb volt a rendbontás, a biztonságiak kedélyes informátornak tűntek Szubjektív kalóznapló a rejtelmes Szigetről Idén mintha kevesebb port mostam volna ki a fü­lemből. Most vagy az van, hogy kevesebbet ugráltam a küzdőtéren, vagy a napi kétszeri zuhanyozás hatá­sa mutatkozott meg ilyen áldásosán. Mert locsolóko­csikkal csupán kétszer ta­lálkoztam az idei Sziget Fesztiválon. Persze az is le­het, hogy aludtam még, amikor bevetésen voltak. JUHÁSZ KATALIN Azzal illene kezdenem, amivel a magyarországi lapok többsége kezd, hogy tudniillik látogatottsá­gi csúcs dőlt az idei Sziget Feszti­válon. Hiába, más időket élünk, mint 1993-ban, tombol a rekordok kora, és micsoda gyönyörűség ma­napság azt olvasni, hogy míg 1993-ban összesen 43 ezren vol­tak a hajógyári szigeten, ma már egy esős napon vannak ennyien, és idén összesen csaknem 370 ez­ren voltunk. Ha nem tévedek, ilyen esetekben már nem nullszal­dós a vállalkozás, vígan kattog a pénztárgép. De vajon ki az, aki saj­nálná a bevételt a szervezőktől? Álljon ki megverekedni velem! Hi­szen ezek a lelkes, ügyes és ravasz szervezők nem félnek ízlést for­málni a szórakoztatás mellett, nem félnek meghívni olyan előadókat, akik a maguk műfajá­ban világsztárok, ám a magyaror­szági közönség csak a Szigeten jegyzi meg a nevüket. Akkor vi­szont többnyire egy életre. Ezért van, hogy a továbbiakban már nyugodtan meghívhatóak önálló koncertre a Petőfi Csarnokba, vagy akár egy stadionba is. Tizenkét év alatt azt is sikerült elérniük, hogy lenyugodjanak végre a polgári kedélyek, hogy a kerület polgármestere ne csapjon országos ribilliót a zajszint miatt, a kereskedelmi tévések kevesebb mohikánfrizurás, kőrészeg vagy locsolókocsi előtt ugrándozó fia­talt mutogassanak, ehelyett kezd­jenek el foglalkozni a programkí­nálattal, fedezzék fel maguknak, mondjuk, a dzsessz-színpadot, a színházi sátrat vagy a világzenei nagyszínpadot. Azaz a konzumkultúrára beren­dezkedett média megtörni látszik, legalábbis a Sziget Fesztivállal kapcsolatban. Ez a látogatók összetételén is meglátszik. Nyü­zsögnek a harmincasok-negyvene- sek, és egyre több a szemünk láttá­ra megfiatalodó ötvenes őshippi, humán értelmiségi, pesti sznob. Ez utóbbiak főleg a világzenére vevők, elzarándokolnak megte­kinteni azokat az előadókat, akikről az ÉS-ben vagy a Magyar Narancsban olvastak. A külföldi fi­atalok többsége már ismerősként üdvözölte az Afro'Celt Sound Sys- tem-et (róluk még esik szó), az Oi Va Voi zenekart (róluk is) vagy az Orchestra Baobab-ot, akikről, megkockáztatom, már itt a Felvi­déken is hallottak páran. A legna­gyobb elragadtatással talán Ra- chid Taha zenéjét fogadta a world music-közönség, szerény saccolá- som szerint legalább harmincez­ren tolongtak a helyszínen. Az al­gériai rai zene merész forradalma- sítója két hónappal ezelőtt adott koncertet a Millenárison, pár éve pedig a Nagyszínpadon ejtette ámulatba a felkészületleneket, köztük engem is. Most experimen- tálisabb volt, mint valaha, a régeb­bi számok is új techno-svungot kaptak, amikor pedig a Rock the Cashbah című Clash-klasszikusra zendített rá, egy harmincas osz­tályfőnök a szemem láttára ugrott a kocsmaasztal tetejére, hogy lás­son is, ne csak halljon. Ha az illető három nappal azután ott lett vol­na a folkszínpadnál, valószínűleg vad pogózásba kezd, amikor a szerb rezesek Milan Nikolic veze­tésével a Kis Éji Zenére zendítettek latén. Pedig, megkockáztatom, az a két mohikán egy esős őszi napon valószínűleg nem váltott volna je­gyet a Marcibányi téren egy baszk táncházba... A kultúra ugyanis sokszínű, izgalmas, és egyáltalán nem olyan, amilyennek a tévé­nézők és rádióhallgatók hiszik. Belegondoltam, mit szólna vajon a saját édesanyám ahhoz a zené­hez, amit két pánsíp, egy te­kerőlant, egy beazonosíthatatlan afrikai hangszer, egy ír duda, egy hegedű, egy koboz és egy gitár produkál, nem is beszélve a tam­tam dobokról, melyeket egy hindu félisten szólaltat meg. Nos, ez volt az Afro Celt Sound System, Simon Emerson kreálmánya, aki szerint a kelták Afrikából érkeztek Íror­szágba. Hát mit mondjak, a zené­ben tényleg nincs lehetetlen... Nem létező kalapomat a brit Oi Va Voi zenekar előtt is megeme­lem. Jiddis, balkáni, latin és kö­zép-európai zene találkozása ez a digitális technika vívmányaival, valamint a rockzene lendületével és karcosságával. Ekkora stíluska- valkád hallatán meg sem lepődtem, amikor egyszer csak színpadra lépett Németh Juci az Animából, és elénekelte A csitári hegyek alatt (Under the Csitári Mountains) című magyar népdalt a bohókás britek közreműködésé­Néhány éve a Margit hídtól már hajóval is meg lehet közelíteni a Szigetet rá, amolyan Boban Markovic-os felfogásban. Talán éppen ez a nyitottság a legjobb a Sziget Fesztiválban. Hogy olyan dolgokkal is találkozik a konzumidióta, amelyek létezé­séről addig fogalma sem volt, hi­szen honnét is lehetett volna. Azok a tizenéves punkok például, akik a baszk táncházban teljes ex­tázisbán ropták a körülírhatatlan, ám rendkívül sodró ritmusú, len­dületes zenére, valószínűleg ke­resni fogják a baszk népzenei CD- ket a boltokban, és nem csak az ETA ugrik majd be nekik a szó hal­vei. CD-jüket, amely tavaly máso­dik lett az összesített world music- listán, csak azért nem hallgatom naphosszat idehaza, mert nem átalltak ötezer forintot kérni érte a színpadhoz közeli lemezboltban. Savanyú ábrázatomat látván az egyik eladó megsúgta, hogy ha pár hónap múlva felkeresem azt a bizonyos budapesti boltot, sokkal olcsóbban hozzájutok a korong­hoz, ezek itt ugyanis „szigeti árak”. Ha már így akaratlanul elérkez­tünk a szigeti árakhoz, megragad­nám az alkalmat, hogy idézzem (A szerző felvételei) Az ambient sátor sziesztázó törzsvendégei Marcus Dannert Düsseldorfból, aki tizenkilenc éves, másodszor vett részt a fesztiválon, és meg­kért, hogy feltétlenül írjam meg, milyen remekül érezte magát. „Úgy éltem itt, mint egy király. Egy kétnapos németországi feszti­válon töbhet költők, mint itt egy hét alatt, ráadásul itt nívósabb a zenei kínálat, és kedvenceimet, a Die Arzte zenekart is láthatom. Arany Ászok sör, amelyet egész biztos csak és kizárólag erre az al­kalomra fejlesztettek ki. Mert köt­ve hiszem, hogy másutt is elfogy belőle egymillió hordó, 250 forin­tos korsóáron. Dicséret illeti vi­szont a 499 forintos egytálételeket prezentáló kifőzdéket, ezeket kez­dettől fogva szívesen látogattam, mert adagjaik gálánsak, ízeik elfo­gadhatóak, választékuk pedig ki­Az In-Kal biztonsági szolgálat emberei a helyzet magaslatán - egyébként pedig a nagyszínpad tövében Mindeközben nem kell garasos­kodnom, ehetek-ihatok, amit csak akarok” - mondta mosolyogva a felnyírt hajú német srác. Nos, en­nek nagyon örülök, mégsem áll­hatom meg, hogy ne kritizáljam kissé a szigeti vendéglátó-ipari egységek árait. Például a 950 fo­rintos koktélokat, a 600 forintos féldeciket, amelyek ráadásul csak négy centiliteresek, a 350 forintos hot dogot, amelyhez a világ legíz­telenebb virslijét használják, és az ezerforintos gyros-tálat, amellyel, bizony, egy női gyomor sem telik meg. És itt van ez a bizonyos fogástalan. Egy mélytányérnyi só­lettel például ketten laktunk jól, a lecsós virslit pedig jobban csinál­ják, mint én, pedig eddig azt hit­tem, legalább ebben a műfajban legyőzhetetlen vagyok. Akik felfe­dezték a Magic Mirror sátor mel­lett tanyát verő Főzelékfaló nevű helyet, azok 280 forintért ehettek fenomenális főzelékeket. A Milli tejbár szintén kitett magáért, sztrapacskájuk 350 forintért egé­szen tűrhető volt, nem beszélve a fokhagymás-tejszínes öntetről, amelyet pennére öntöttek, és amelynek receptjét az utolsó na­pon sikerült kiimádkoznom a főszakácsból. A nem zenei élvezeteknél ma­radva: aki eddig nem próbálta ki a hajójáratot, jövőre semmiképp se hagyja ki. Jó néhány éve el lehet jutni a Szigetről sétahajóval a Margit hídig, de eddig valahogy hidegen hagyott ez a dolog, afféle turistáknak szóló mű-attrakciónak tartottam. Nos, be kell vallanom, hogy elragadtak előítéleteim. Az élmény bőven megér háromszáz forintot, ráadásul épp ott és akkor nevezték ki Budapest Plázsnak az Árpád hídtól a Jászai Mari térig terjedő placcot, vélhetően az autó­sok legnagyobb ürömére. Nem várt bonuszként így hétfőn igazi tengerparti műhomokban sziesz- tázhattam egy óra hosszáig, amíg meg nem érkezett a „visszahajó”. Esküszöm, jobb volt, mint ked­venc ejtőző sátram, az ambient sá­tor, amelyet direkte lazításra talál­tak ki a szervezők. A másik ilyen nem várt élmény a Luminárium volt. Erről egy kü­lön kis dolgozatot tervezek, mert a dolog igen feltöltötte bágyadt lelkemet, és nem mellékesen le­számoltam egy negatív prekon­cepcióval is, miszerint az egész egy szemfényvesztés. Nos, jövőre ide se sajnáljátok a másfél órás sorban állást, kedves szigetlakok. Ez egy 1200 négyzetméteres fel­fújható szobor, labirintusszerű, összenőtt alagutak és tágas kupo­lák hálózata. Több mint 50 méter hosszú, a prospektus szerint 5000 munkaórára volt szükség, hogy 6000 darabból összeil­lesszék. A tervező célja az volt, hogy olyan, semmi máshoz nem hasonlítható tereket hozzon lét­re, ahol az emberek nem csak megnézik a műalkotást, hanem A zsonglőrök bemutatója nagy közönséget vonzott . JjMPÍsp .... ' Egy utcai mutatványos szédítő produkciója A Beckham-dobálással üdítőt lehetett nyerni

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom