Új Szó, 2004. augusztus (57. évfolyam, 177-202. szám)
2004-08-13 / 187. szám, péntek
14 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. AUGUSZTUS 13. Masztyika IZLET HAJTMAN BÉLA Gyermekkorom ízvilága - újságírók asztala 1989 nyarát írjuk, az Ifjú Szivek művészeti együttesének énekkara Pozsonyban ül a buszban, még utoljára mindenki kinyitja útlevelét, nem véletlenül az anyjáét vagy a szomszédjáét hozta-e el? Névsorolvasás, létszámellenőrzés, felberreg a jó öreg Karosa motorja, s mikorra a kipufogó füst is oszlóban van, az útitársak nem csak az útleveleik meglétéről, hanem az elindulás tényéről is megbizonyosodnak. Az úti cél, Bulgária, pontosabban a bolgár tengerparti városokba kapott meghívást nyári turné céljából a Szivek énekkara, köztünk, tenorok között szólva: „sakálvokál”-ja. Első kényszermegállónk a komáromi határátkelőhelyhez kötődött: egyik szépreményű, kanári hangú, rőt szakállú tenoristánk útlevélképe nem talált megértésre az úti okmányokat vizsgáló vámtiszt részéről. Énekes pacsirtánknak meg kellett válnia ékétől, állát borító sűrű szőrzetétől annak érdekében, hogy a fénykép azonosítható legyen az élőképpel. Még szerencse, hogy nem fordítva volt: a szakállnövesztés ugyebár hosszabb időt vesz igénybe, mint a borotválkozás. Ollóval egy segítőkész szopránista, borotvahabbal meg a hozzávalókkal egy basszista szolgált, megfelelő nagyságú tükörre meg a sofőrnek jött mentő ödete: ott a visszapillantó. Végül nemcsak hasonlított borotvaszesz illatú társunk a fényképére, hanem a vámos megnyugvására is vált: „Igen, ő az!” Mindannyian átléphettük a határt. Ha Bulgária, akkor a jellegzetes bulgartabacos BT és Clea cigarettamárkákon kívül mi jut eszünkbe? Hát a szopszkij szálát, vagyis a zöldségsaláta reszelt sajttal megszórva. Amikor ezt első ízben ettem, sajnos egy dologra nem számítottam: a főszereplőt, a paradicsomot, mosatlanul tálalták és kínálták fel. így eredeti, nyugtatgattak a bolgár különlegességről áradozó társaim. Kértem hozzá még egy-két kanálnyi sajtreszeléket, hogy befedjem a piszokfoltos paradicsomszeleteket, így csak a sajtot láttam evés közben. Az íz a lényeg, nem a látvány, biztattam magam. Utána ittam rá egy nagy pohár szokot (szörpöt). A színe olyan volt, mint a zöldalmaaromával kiegészített, újabban kezet bársonyossá tevő aloé verás mosogatószer, a Jár. Ennek a bolgár limónak szerencsére nem volt zöldalma íze, mert akkor gyanút fogtam volna. Várnai vendégszereplésünk előtt az éttermeket járva feltűnt, hogy kedvenceimből, a halakból van a legkevesebb az éüapokon és a tányérokon. Sőt, volt, ahol egyáltalán nem szerepelt a menüben. A tengerben annál inkább, mivel sok horgász épp a tengerpart irányába bicegett. Csibe bezzeg minden formában és mennyiségben volt, leginkább grillezett állapotában. Híresztelés szintjén aztán tudomásunkra jutott, hogy a kikötővárosban és környékén kitört a baromfivész. A híres bolgár üdülőhelyről, a Napos partról elnevezett konyakot táskaszámra vásárolták a turisták. Egyszer egy kimerítő fellépésünk után egy kamarakórusnyi férfitársaság tagjaként én is alkalmazkodván a társasághoz beültem egy takaros kikötői vendéglőbe. Torkot öblögetendő és fertőtlenítendő röviditallal akartuk kezdeni a gyógykúrát. A konyakban senki sem bízott, a sárgás színű rákiját, a törökök pálinkáját már ismertük az előző napról, valami helyit, igazi bolgár szeszpárlatot kerestünk. A pincérfiú látva tanácstalanságunkat a hűtőbokszból előhúzott egy Mactika (masztyika) címkéjű üveget. A többségnek, a zömnek megnyerte a tetszését, mivel, nem játszott semmiféle színárnyalatban, tiszta, fehér szesz volt. Döntöttünk. Öntettünk. Először az orrunkra bíztuk az ismerkedést. Kellemes illata volt. Engem mint édesszájút a különböző színű mázzal bevont hosszúkás, zizegő cukorkák ízére emlékeztetett. Nem tévedtem. Ez az ánizs illata, kiáltott fel az egyik kórustag. A kórus éltes oszlopos tagjai nemcsak azon az estén, más napokon is, ha tehették, kóruspróba gyanánt, beéneklés előtt és után, a csüg- gedtebbek közben is a baktériumölő masztyikával fertőtlenítették és védték gyomrukat a bolgár specialitásokon hemzsegő betolakodók ellen. Egy-egy gyűszűnyi masztyika után jöhetett a „szopszkij szálát” és a szók is a maga koszával és természetellenes színével együtt. A buszban hazafelé tartva jókedvünkben nemcsak a népdal, hanem a bolgár ánizspálinkát tartalmazó masztyikásüveg is szájról szájra járt. Csak szegény sofőr bácsit kellett kihagynunk az összes körből. Népdalból viszont, hazaérkezvén pedig az üres üvegekből jutott neki elég. L. JUHASZ ILONA AJANLJA Puha mézeskalács Hozzávalók: 400g sima liszt, 170 g porcukor, 50 g vaj, 2 tojás, 3 evőkanál méz, 1-2 evőkanál rum, 1 kávéskanál szódabikarbóna, 1 lapos evőkanálnyi fűszerkeverék (ánizs, fahéj, szegfűszeg, ilyen keveréket már lehet kapni az üzletekben, tanácsos azonban még ráadásnak egy kis fahéjat hozzáadni). Elkészítése: A felsorolt hozzávalókat alaposan összedolgozzuk, majd egy óráig pihentetjük. A gyúródeszkát jól lisztezzük meg, hogy a tészta nyújtás közben ne ragadjon le. Legajánlatosabb fél centiméter vastagságúra nyújtani, mert sütés közben megdagad. Tetejét tojással kenjük be, hogy szép fényes legyen. Sütés után tojáshabbal díszíthetjük, de tetszés szerint mandulával, dióval, mogyoróval, vagy akár napraforgómaggal is. Ha nem Krúdynak születik valaki GRENDELAGOTA Nemrég - alig egy-két éve - fel- idéződött bennem a tejleves íze, illata. Ma már valószínűleg képtelen lennék bekanalazni, ha alaposan belegondolok, nem lehetett benne semmi más, mint forralt tej - lúd- bőrzik a hátam, ha csak felvillan az agyamban, hogy forralt tejet kellene innom, hát még ennem leves formában -, meg tészta, de gyerekkoromban Medvén még ez is csemege volt. Mint minden, ami a sparhelten főtt, a rédliben sült. Olyan tyúklevest soha sehol nem ettem, mint ott, de nem csak a sárgán gyöngyöző, a kiskertben szedett zöldséggel készült leves volt fenséges, hiába, a kútvíz, a hatórás gyöngyöző főzés nem pótolható sem kuktával, sem kék csibével, klóros csapvízzel meg különösen nem. Minden. Csak hát ízekről, illatokról írni elég faramuci. Amit ízlelőbimbóinkkal és orrunkkal érzékelünk a legpontosabban, azt nem lehet visszaadni - kivéve, ha Krúdy Gyulának születik valaki, és úgy tudja érzékeltetni a velő ínycsiklandó, magakellető rezgését, hogy máris ott ülök a konyhában, a vasárnapi asztal mellett, anyám pirítja a kenyeret, apám keni rá a frissen főtt csontból kikalapált velőt, és körbe adjuk, hogy mindenkinek jusson egy falat. (Én azonban nem vagyok író.) Csak a búcsúi ebédet imádtam jobban, én mit sem érzékeltem a készülődésből, a kacsatömésből, a hajnali ébresztőből, hogy déli tizenkettőre ott gőzölögjön minden az asztalon, a legkisebbeknek külön a hokedlin, amelyen rendes körülmények között a vizeskanna állt, de mindig olyan sokan voltunk, hogy nem fértünk el egy asztalnál. Autónk nem volt, néha apám barátja fuvarozott bennünket, egész napos kirándulás rántott hússal, a sofőrnek enni, pihenni is kell, a régi Populär húsz küométeres sebességgel száguldott, ha már a harminc felé közeledett a sebességmérő mutatója, Manci néni előbb szelíden, majd egyre emeltebb hangon intette Ferkót, jaj, ne siess, nézelődni akarok. Általában azonban a hetvenöt kilométert fél napig vonatoz- tuk, buszoztuk végig, elindultunk a csallóközi fapadossal reggel fél nyolc tájékán, a bátyám tiszte volt a helyfoglalás, le is ült mindig az első adandó helyre, aztán kilökdösték, meg is kapta néhányszor, milyen élhetetlen. Déli harangszóra toppantunk be. Nem voltunk váratlan vendégek (sőt nem is voltunk vendégek, de ez egy másik történet), mert a kakas érkezésünk előtt kukorékolt, s azt tartották, ha délben kukorékol a kakas, vendég jön. Jöttünk is boldogan, mennék én most is, boldogan, de már csak a temetőbe lehet, a vályogfalú háznak is hűlt helye, meg a kacsaúsztató Mó- ric-Dunának is, amelyen a körmöm alá ment a hideg, azt gondoltam, nem fog fázni a kezem, nem fogok én korcsolyázni, csak a fiúk húznak a szánkón, minek a kesztyű, estére nem bírtam megmozdítani az ujjaimat, arcomra fagyott a könnyem, ott álltam a lakatra zárt ajtó előtt, dehogy mentem volna a szomszédba, tessék hazajönni, meggyógyítani, hideg-langyos-meleg vízbe áztatni, simogatni elgémberedett kézfejemet, édes-savanykás teát szűrni a rózsás bögrébe. Nem abba, amelynek az elején egy nagy rózsa volt, azt nem használtuk, dédnagy- anyám ivott belőle, nagy becsben tartottuk, a stelázsi közepén volt a helye, megfelelt az egyszerűbb, rózsákkal körbefuttatott vagy az ibo- lyás, mindegy, csak valami meleg jusson a gyomromba. A téglával előmelegített dunyha alatt sírtam magam álomba. A legszebb a nyár volt. Mindenki otthon vakációzott, az összes szomszéd, sok-sok gyerekkel. Akkor mintha nem is csíptek volna a szúnyogok, holott hatalmas felhőként rajzottak a focipálya fölött, tapadtak izzadt testünkre, de a mécseseknél semmi sem volt fontosabb. Nem állom, bőgte nemegyszer Sági Ferkó, ha úgy látta, „henc” volt, tizenegyesjárt volna érte. Akkor üld, vigyorogtunk össze, számoltuk a szögleteket, három szöglet egy gólt Körül kell ülni az asztalt, ahogy apáink, anyáink tették... ért. Jócskán besötétedett, mire hazavánszorogtunk, de nem kellett korán kelni, mi, lusta városiak kilenc felé kászálódtunk ki az ágyból, akkorra már rég kinn kapirgáltak a csibék, híztak szép sárga-kövérre kukoricától, búzától, lett is belőlük mennyei leves, paprikás, rántott. Semmi halliszt, semmi táp. Úgy nőttek föl, ahogy kell, reggel búza, őrölt kukorica egy kis zsenge salátával vegyítve, némi kapirgálás az udvaron. A tojás sárgája ettől olyan volt, hogy van Gogh sem kevert szebb sárgát, néhanapján az volt a csemegénk, kristálycukorral habosra keverve, ha nagyon jók voltunk, kakaót is kaptunk bele. A nyalánkságok, a tojás sárgája, meg a cukros málna - medveiesen himper - a szép virágos bögrében kavaródtak, s ha senki sem látta, belopóztunk a kamrába, megdézsmáltuk a tejport, melyet amerikaiak küldtek zöld konzervben. De a legfelségesebb eledel a kacsazsíros kenyér volt, paradicsommal, paprikával. Sárga volt, ikrás, ott állt az üvegben a szobában az ajtó mögötti asztalon, az alján ott díszelgett a darált máj is, hogy mindenkinek jusson. Mellette a hatalmas hófehér kenyér. Ezen is ellettünk volna egész nyáron. Hosszú ideig a pékhez jártunk kenyérért, megbízhatóságom és felcseperedésem első jele az volt, hogy egyedül küldtek a főutcába a pékhez, magam cipelhettem haza, a friss, ropogós gyürke volt ajutalom. Áz első fiútól kapott puszi ízét is Medvén éreztem meg. Lustán hevertünk a fiúkkal a fák alatt, teheneket őriztek, egyszer csak Győzi fölém hajolt, voltam vagy ötéves, milyen helyes vagy te, legyél a szeretőm, és azon mód arcon csókolt. Nem tudtam, mi a dolga egy ötéves szeretőnek, de ha egy focicsapatba választottak bennünket, szó nélkül beálltam. Ez volt Medve, a kicsi, határ menti falu, ahol a tisztesség ízét is éreztem. Apám tíz évig ott taní- tóskodott, a háború után lettek pozsonyi lakosok, de ha végigmentünk a falun, mi voltunk a tanító úr gyerekei, ő meg nem tudott végigmenni úgy, hogy ne hívták volna be egy kis szalonnára, jó borra, főtt kukoricára. Igen szigorú volt, de jó és igazságos, mondták volt tanítványai, közülük is Jóska bácsi tisztelte a legjobban, mert addig-addig győzködte a papát, hogy a Jóska gyerekből ne szabó legény legyen, több az esze annál, amíg megengedték, hogy fölkészítse a tanítóképzőbe. Anyai ágon rokonaim - kivéve a medvei nagynénit meg a balázsfai nagybácsit - mind Győrben éltek. Olyan gezemicelevest, amilyent ott ettem egy másik nagynéném- nél, senki sem főzött. Egyszer, már önálló háziasszony koromban megkérdeztem, miből készül. Mindent beleteszek, amit a konyhában meg a kamrában találok, van abban répa, paprika, paradicsom, jó sok fokhagyma, hagyma, krumpli, nevetett Ilonka néni, csak úgy, gondulom-formán, nincs ennek receptje. Győrben ingott meg először bennem, hogy ismerem önmagam. A hit. Sok nyarat töltöttem anyai rokonaimnál, kézről kézre adtak, vittek tovább nyaralni, ha ők is mentek, kivételes helyzetben voltam. Mari unokanővéremnek szombaton reggel is hatkor szólt a vekker, meg anyu, ébresztő, Ilonka néni addigra már térült-fordult, hozta a tele kosarat a piacról, zöldséget, ezt-azt, ami egy rendes magyar konyhába kell, az összekötött lábú csirkék a vécében vártak számukra sanyarú, számunkra nyálcsordító sorsukra, Mari tiszte volt a takarítás, a lányszoba ajtaját becsukták, hogy a vendég - mármint én - nyugodtan pihenhessen. (Később sem lehetett úgy megállni náluk, hogy ne csapjanak lakodalmat. Hasznosabb volt éhgyomorral beállítani még váratlanul is, bár ez nemigen fordult elő, mert a házi füstölt sonkától a szalonnán át mindent elénk tálaltak, ami csak a hűtőben meg a kamrában megtalálható volt. Márpedig ott aztán minden volt, ami a kertben megtermett, s amit egy disznóöléstől elvárhat az ember.) Hétvégén a kert volt a fő program, összejött a család, gyomláltak, kapáltak, tettek-vettek, házikót építetek jó hűvös pincével. Az ételt otthonról hozták, Ilonka néni kora hajnalban megfőzte a töltött paprikát, ott csak melegítették. Délben, amikor már érezhető volt az illata, korgó gyomorral, csörgő nyállal szaglásztam, de hiába. Nekem meg Marinak mást adtak. Nem tudom már, mit, de nem a finom, pirosédeskés töltött paprikát. Valaki kijelentette, hogy én nem szeretem. Jót akartak, tudom, én meg rájuk hagytam. Ha nem szeretem, hát nem szeretem. A paprikás krumpli is kiváló, hát még ha kolbászkarikák is barnállanak benne. Otthon mindenevők voltunk. Nem hiszem, hogy azért, mert ez volt a parancs - a káposztás tészta alól például föl voltam mentve -, egyszerűen azért, mert amit anyánk elénk tett, isteni volt. Lett légyen krumplis tészta - bár a családi legenda szerint ezt anyai nagyanyám gyúrta-főzte a legfinomabban -, paprikás csirke (lányom a mai napig állítja, olyat senki sem főz, mint anyám, ő szerényen szabadkozik, nem tesz bele semmi különöset, szerintem a lelkét is belefőzi, különösen, ha dédunokákat vár ebédre, vacsorára). Egyet nem értettem soha, miért éppen a nagymosás napján eszünk tésztát, amivel annyi a macera, de ez költői kérdés volt csupán, anyám csak a vállát vono- gatta, talán szokásból; Volt az életemnek olyan időszaka, amikor azt játszottuk, a konyhában eltöltött idő pocsékolás, nem kell körülülni az asztalt, elég fél lábon bekapni valamit a konyhaszekrény pultjánál, az életnek fontosabb dolgai vannak, meg kell váltani a világot. Nem kell. Körül kell ülni az asztalt, ahogy apáink, anyáink tették, hetente legalább egyszer, de ha lehet, többször is, beszélgetve falatozni, hogy tudjuk, kihez, kikhez tartozunk. IZVILAG Szerkeszti: Cs. Liszka Györgyi Levélcím: ízvilág, Námestie SNP 30, 814 64 Bratislava 1 e-mail cím: csaladivilag@ujszo.com , tel.: 02/59 233 446, fax: 02/59 233 469
