Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-31 / 176. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 31. Szombati vendég 9 Az erdélyi helyzet rokonítható a felvidékivel, hiszen a megkötött kompromisszumok mindkét nemzetrész esetében a nemzeti önfeladáshoz közelítenek „Autonómiák és autonómiatörekvések” Somogyi Tibor felvételei Amióta trianoni, majd párizsi döntéshozók Erdély és Felvidék közé művileg beiktatták Magyarországot, sokan sokféleképpen kommentálták ezt a történelmi lépést és az anyaországtól elszakadt magyarság sorsát. Csapó I. József, Nagyváradon élő nyugalmazott szenátor, a mező- gazdasági tudományok doktora a hivatalos álláspontoktól némiképp eltérően ítéli meg az erdélyi magyarság helyzetét. Az alábbiakban vele beszélgetünk. SOÓKY LÁSZLÓ Szenátor úr, a felvidéki magyarság nagyon hiányos ismeretekkel rendelkezik azokról a közéleti és politikai mozgásokról, amelyek a romániai rendszerváltozás után meghatározták az itt élő magyar nemzetrész sorsát. Kérem, világítsa meg azokat az összefüggéseket, amelyek az évek folyamán a most tapasztalható feszült helyzethez vezettek. 1989 december végén született egy olyan javaslat, hogy az erdélyi magyarság közakaratéból közképviselet és érdekvédelmi szervezet jöjjön létre. 1990 januárjában egymástól függetlenül a legtöbb megyében szerveződések jöttek létre, majd az alakuló kongresszuson megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség /RMDSZ/, amely kitűzött feladata szerint közképviseletet és érdekvédelmet gyakorolt az erdélyi magyarság felhatalmazása által. A rendszerváltozást követő első néhány hónap alatt a szövetségnek több mint 500 ezer tagja lett, ami elsősorban azt jelezte, hogy a magyar nemzeti önazonosságot magukénak vallók szükségét érezték annak, hogy legyen egy erdélyi magyar közképviselet. A tömeges támogatás arra utalt, hogy a szövetség hitelesen fogalmazta meg 1990 tavaszán az ideiglenesnek mondható programját, majd 1993 februárjában a máig ható, kiteljesedettebb programot. Azért kell kiemelni ezt a két időpontot, mert 1993-ban a brassói kongresszus fordulatot jelentett a szövetség szervezeti felépítésében, mivel olyan szervezeti szabályzatot készítettünk elő a kongresszusra, amely parlamenti felépítésű önkormányzati alapelveket tartalmazott. Az önkormányzatiság elveit magáénak valló szövetség létrejöttét azért kell kihangsúlyozni, mert az autonómiára törekvő közösség képviselete az autonómia szükségességét a programjában megfogalmazta és a kongresszus mindhárom autonómia formát célként elfogadta. Ennek előzményét is érdemes megemlíteni, történetesen azt, hogy 1992 októberében Kolozsvárott az akkori parlamenti tagok esküt tettek az autonómia kivívására. Ezt a Kolozsvári Kiáltványt a mai napig senki nem vonta vissza, tehát hatályos. Emlékezetem szerint mind a Kolozsvári Kiáltványt, mind pedig a szövetség programját megelőzte az Ön által kidolgozott Memorandum, ami jelentős zavarodottságot okozott az erdélyi magyarok vezetői köreiben épp úgy, mint az akkori magyarországi külügyben. A Memorandum-tervezet a Románia területén élő magyar nemzeti közösség belső önrendelkezéséről szólt, s valóban még 1992 nyarán elkészült. Nyilvánosságra azonban csak 1993. március 15-én került azért, mert az akkori kibővített elnökség arra kért, hogy ne publikáljam. Ezt követte 1994-ben a személyi elvű autonómia, majd a különleges jogállású helyi önkormányzatok, végül pedig a regionális autonómiák statútum tervezete. A székelyföldi autonómia statútum tervezete 1995-ben jelent meg nyomtatásban. E tervezetekkel folyamatosan foglalkozott az RMDSZ döntéshozó testületé, valamint a Székelyföldi Egyeztető Tanács. Ezt azért kell nyomatékkai hangsúlyozni, mert 1996 nyaráig az RMDSZ programjába foglalt autonómia törekvések a gyakorlatban is határozott lépéseket jelentettek, majd megtorpantak. Ismertek a megtorpanás okai? Úgy tudom, hogy a kész tervezeteket nem is terjesztették a parlament elé. Nem lettek előterjesztve, mert 1996 nyarán a döntéshozó testület, a Küldöttek Országos Tanácsa, illetve a Székelyföldi Egyeztető Tanács nem szavazott róla. Az ok nyüvánvaló. Az RMDSZ egy vezető csoportja külföldi és belföldi sugallatra akkor már készülődött a kormányszerepre, s 1996 őszén erről már a döntés is megszületett. Ez a döntés annak ellenére vált a választási program részévé, hogy ilyen határozatot sem az RMDSZ döntéshozó testületé, sem a kongresszusa nem hagyott jóvá. Az elkészült választási programnak nem volt sem szerzője, sem személy, vagy testület, amely vállalta volna érte a felelősséget, viszont e választási program hatására állította félre az RMDSZ a nemzeti erőket. Az RMDSZ a kormánykoalíció tagja lett, figyelmen kívül hagyva azt az alapelvet, hogy egy önkormányzásra készülő közösség közképviseleti hatáskörei összeegyeztethetetlenek egy országos kormányzásban való részvétellel. A romániai kormányzatban való részvétel ugyanis nyilvánvalóan kompromisszumokon alapul. Ez egyértelműen kiderül abból, hogy az azóta elkészült kormányprogramok egyike sem tartalmazza a Romániában élő nemzeti közösségek autonómiájára vonatkozó szándékot. A máig kialakult helyzet rokonítható a felvidékivel, hiszen a megkötött kompromisszumok mindkét nemzetrész esetében a nemzeti önfeladáshoz közelítenek. A román alkotmány hogyan viszonyul az autonómiákhoz? A román alkotmány több autonómiaformát ismer el, kezdve az egyházi autonómiától egészen az egyetemi autonómiáig, ratifikálták a helyi autonómiák európai chartáját, de határozottan kijelenti, hogy ez kizárólag a helyi közigazgatásra vonatkozik, és semmiképpen nem a közösségi jogoknak a szavatolására. A román alkotmány 1991. óta az első szakaszában előírja, hogy Románia egységes nemzetállam. Akkoriban a vita során azt mondták, hogy ez csak érzelmi megfogalmazás, aminek a törvényalkotásban konkrét következményei nem lesznek. S lám, most, hogy a székelység akaratából a Székely Nemzeti Tanács jóváhagyta az autonómia statútum tervezetét és törvénytervezet formájában benyújtotta a román képviselőházba, a visszautasító indoklások legtöbbje az alkotmánynak ezen tézisére hivatkozott, kimondva, hogy Romániában nem nyerhet el egy közösség területi autonómiai hatásköröket. A nemzetállamot építő Románia vezetőitől mást nem is nagyon várhattunk, az viszont mindenképpen furcsa, hogy az RMDSZ képviselői, különösen azok, akik 1993-ban esküt tettek az autonómia kivívására, mostanra félreálltak az autonómia törekvésektől. Amikor elhitették a romániai magyar választókkal azt, hogy a kormánykoalícióban való részvétel több lehetőséget nyújt a magyar nemzeti közösség problémáinak a megoldására, mint, hogy ha ellenzékben politizálnának a parlamentben, akkor már nyüvánvaló volt, hogy az autonómia törekvéseket az RMDSZ nem tudja, később kiderült, hogy nem is akaija érvényesíteni. A megkötött koalíciós szerződések ugyanis nem tartalmazták s nem is tartalmazhatták az autonómia igény elfogadtatását azért, mert a romániai hatalom az első pülanattól kezdve határozottan visszautasította ezt, nem is akart hallani róla. E csapda másik része az, hogy az RMDSZ, a kormánykoalíció tagjaként, ha tisztességes és betartja a koalíciós szerződésben rögzítetteket, nem fordulhat panasszal jogorvoslatot keresve az európai intézmények felé. Ha oda fordulna, akkor is elutasítanák. Tapasztalatból mondom, hiszen jártam az Európa Parlamentben, s amikor megkerestük a képviselőket, vagy frakcióvezetőCsapó I. József két például a székelyföldi autonómia ügyében, akkor az első kérdésük az volt, hogy az úgynevezett hiteles közképviselet Erdélyben miért nem szól ebben az ügyben, hiszen az ott élő magyarság képviselői nap mint nap megfordulnak mind az EP-ben, mind az ET-ben, s ez a törekvés szóba sem került. Sőt, az európai integrációs tárgyalások során a Romániában élő nemzeti kisebbségek helyzetét tárgyalták, akkor azzal zárták le ezt a fejezetet, hogy Romániában a nemzeti kisebbségek kérdése példamutatóan megoldódott. Nyilvánvaló tehát, hogy egy üyen nemzetközi vélemény hitelesítése éppen az erdélyi magyarság közképviseletét ellátni hivatott szervezet részéről megnyugtatja a politikumot, megnyugtatja az európai kormányokat. Ilyen szintű lojalitás mellett az sem véletlen, hogy az USA elnöke volt az, aki elsőként, pozitív példaként említette Romániát a kisebbségi kérdés megoldását illetően. Holott érezzük, tudjuk, bizonyíthatjuk, hogy rengeteg megoldatlan probléma van, sőt kimondhatjuk, hogy, amennyiben nem valósíthatjuk meg a tervezett autonómiákat, a puszta létünk forog veszélyben. Erre a megállapításra ékes példákkal szolgálhatnak a már uniós tagállamok területein élő nemzeti közösségek. Számomra a legnagyobb veszélyt az jelenti, hogy e politizálás mentén elveszítettünk több mint tíz évet az autonómia törekvések megjelenítése és az autonómia statútumok jóváhagyása terén. Szenátor úr, a királyi hírügynökségek minden igyekezete ellenére 2003 nyarán és őszén már érezhetővé vált az, hogy az erdélyi magyarság szellemi irányítói legalább két részre szakadtak, mint, ahogy az is, hogy szemléletbeli különbségek feszülnek egymásnak. A különböző frontok jelenléte már 1990-től érezhető, de ez abban a közképviseleti szervezetben egészséges belső, érdembeli vita volt. A célok, az eszközök, a stratégia a magyarság szülőföldön való megmaradása, a jogvédelem a jogkövetelések terén. Az 1993 után bekövetkezett pártosodás fokozatosan kizárta azt a lehetőséget, hogy a véleményeket valóban a közösségi többségi akarattal lehessen érvényre juttatni és egyre inkább a diktált határozatok kerültek előtérbe. A szövetség vezetőinek üyen viselkedése ahhoivezetett, hogy például olyan csoportosulásokat is elsorvasztottak, mint a Reform tömörülés, akik nagyon határozottan ragaszkodtak az RMDSZ eredeti, 1993-as programjához. A belső, pozitív értelemben vett egyeztetés és küzdelem harccá változott, mely ebben a hierarchikus építményben hatalmi harccá fajult. Abban a pü- lanatban, amikor a szolgálatot vállaló, a közképviseletre felhatalmazott csoport már hatalmat gyakorolva jelenik meg a szervezetben, akkor az eleve kizáró jeüegű, s nem fogad el olyan megoldásokat, amelyek az ő érdekei ellen szólnak. Újságíróként kötelességem megkérdezni, hogy müyen helyzetben van a romániai magyar sajtó. Szelektál-e, vagy pedig megírhatja az igazat, közread- haqa-e a másként gondolkodók véleményét? A romániai magyar sajtó túlnyomó többsége kiszolgáltatott s épp ezért nem lehet semleges. Én a sajtótól nem egyik, vagy másik vélemény túltengését várom, hanem a semlegességet, a hírközlést. A kiszolgáltatottságot az jelenti, hogy nincsenek anyagi eszközeik arra, hogy megélhessenek. A Magyarországról érkező támogatások irányítottan jönnek és nem mindegy, hogy ki osztja el és kinek. Mint sok más egyébben az RMDSZ itt is megkerülhetetlen, s ez lényegében választ is ad a felvetett kérdésre. Idejekorán megegyeztünk abban, hogy személyeket érintő kérdésekkel nem foglalkozunk, ennek ellenére kikerülhetetlen az a kérdés, hogy hol a helye az erdélyi köz és -politikai életben a két Nagyváradon élő személyiségnek, Tőkés Lászlónak és Csapó I. Józsefnek? Nyüvánvaló, hogy nem helyezem magam Tőkés László püspök úr mellé, s elsősorban az ő szerepéről s az ő helyéről beszélnék. Mindazon törekvések ellenére, amelyek hatalmi oldalról és akaratból az első pülanattól kezdve az ő ellehetetlenítésére irányulnak, Tőkés László erdélyi, Kárpát-medencei jelenlétét és súlyát nem tudták megrendíteni. Mindaz, amit következetesen ki kell mondani, az általa kimondatik. Az évek során bebizonyosodott, hogy ellentétekké alakultak azok a nézeteltérések, amelyek jellemzik a Püspök Urat, ületve az RMDSZ mai vezetőit. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulása bizonyította, hogy Erdélyben az autonómia törekvéseknek igen nagy a támogatottsága. A Püspök Úr elnöki minősége az EMNT-ben jelzi azt a tekintélyt, amelynek az erdélyi magyarság körében ő örvend. Jómagam 1991 óta foglalkozom az autonómiák kérdéskörével, minden energiámat az autonómia- törekvéseknek szentelem. Szenátor Úr, végezetül arra kérném, hogy fogalmazzon meg egy üzenetet a felvidék magyarsága felé. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy ilyen minőségemben is elmondhatok néhány gondolatot. Néhány héttel ezelőtt előadást tartottam Révkomáromban, s anélkül, hogy ottani konkrét példákkal éltem volna, úgy éreztem, hogy az előadásból mindenki számára nyilvánvalóvá vált az, hogy milyen hátrányba került a felvidéki magyarság a kormánykoalícióban megkötött kompromisszumok és a Brüsszelben elhallgatott diszkriminációk kapcsán. Ahhoz, hogy a már uniós tagáüam, Szlovákia területén élő magyarság teljes és tényleges egyenrangúságban élhessen az unióban, két alapvető feltételt kell teljesíteni. Az első és legfontosabb az, hogy a magyar közösség hozzon létre egy hiteles közképviseletet, ami nem szükséges, hogy párt legyen. Egy testületet, amely a felvidéki magyarság nevében az autonómia kérdésében meg tud és meg mer szólalni. Fogalmazza meg a felvidék tömb - lakta magyarságának igényét a területi autonómiára. Erre van történelmi és területi feltétele. Ennek az igénynek a megfogalmazása alapján, amely legyen közképviselettel hitelesített, határozott és következetes, kezdeményezzék az MKP, a kormány és a parlament felé is a teiületi adminisztrációs felosztás megváltoztatását. Ezek után igényeljék azon európai normák érvényesítését, amelyek arra utalnak, hogy egy régió határait olyképpen kell kijelölni, hogy ott a sajátos nemzeti önazonosságé közösség többségbe kerüljön s nem fordítva, ahogy az Szlovákiában történt. „ 1992 óta foglalkozom az autonómiák kérdéskörével, minden energiámat ennek szentelem”
