Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-28 / 173. szám, kedd
2004. július 28., szerda 1. évfolyam 21. szám MOZIMUSTRA Sam Raimi filmje, a Pókember 2 semmi extra okoskodásra nem vállalkozik, azonban minden hibájával, valótlan jelenetével együtt képes teljes ellazulást nyújtani Pókhálóvégen a New York-i Tarzan A pókember Doc Ock csápjainak szorításában Már hazai mozijainkba is eljutott az újabb őrület, mely behálóz: a New York-i Tarzan története, azaz a Pókember 2. Egy újabb hangzatos közönségsiker. Széles tömegeket megmozgató amerikai fantasztikus film. Toplistavezető. TALLÓSI BÉLA Javaslom, ne menjen el megnézni a Pókember 2-t az, aki nem hiszi el, hogy létezhet pókember. Vagyis aki nem tudja elfogadni: van olyan lény, aki - hogy is mondjam - tisztes polgári személyként amolyan csedő-boltó kis szerencsétlen figu- rácska, akinek semmi sem sikerül, aki mindig mindenben alulmarad, akit tipomak-taposnak, szinte észre se vesznek, ám amikor magára húzza piros-kék latex pókruháját, ujjaiból kilövellt pókhálóin úgy röpköd New York felhőkarcolói fölött és között, mint a liánokba kapaszkodó Tarzan a dzsungelben. Szóval ne üljön be a Pókember 2-re az, aki egy kicsit is idegenkedik attól, hogy a főhősnek emberfeletti képességei vannak. Annak, aki fanyalog a képregény-figuráktól, mindenképpen lúdbőrözést okoz majd ez az újabb hollywoodi látványbomba. Aki viszont erre a műfajra van rákattanva, az minden bizonnyal felüdülve jön ki a moziból. Mert nem másért vált jegyet a filmre, csak hogy kikapcsolódjon másfél-két órára, elámuljon a számító- gépes animációs trükkökön, izguljon a különös képességű hősért, drukkoljon, hogy happy enddel végződjön a szerelem - a Pókember 2 pedig minden hibájával, valótlan jelenetével együtt képes teljes ellazulást nyújtani. Semmi extra okoskodásra nem vállalkozik, csak annyit próbál sugallni meglehetősen didaktikus alaphangon, amit a mesék is, hogy kellenek a hősök, akik megküzdenek a gonosszal, s legyőzik a rosszat. Ilyen hős a pókember, aki „civilben” Peter Parkerként bukósisakkal a fején, robogón cikázik a sugárutak sűrű autóforgalmában, de sose ér időben célba, egyetemre jár, de lekési az előadásokat, nagy terveket sző, de még a lakbért se tudja rendszeresen fizetni. Ám amikor különös képességével megérzi a veszélyt, mondjuk, hogy egy ámokfu- tó autós járgányával pillanatokon belül két gyereket darál húspogácsává, ujjaiból kilövelli elasztikus hálóit, és elszippantja a veszély helyszínéről a két lurkót. Pókemberként New York őrangyalává válik, aki együtt érkezik a szirénaszóval, s akinek a nevét imába foglalják a szegények, gyengék és elesettek, ám aki ellen vérbosszút esküszik a gonosz. És akinek van még egy nagy ellensége, a szerelem, mely Mary Jane Watson színésznő személyében tör rá. A Pókember 2 történetének a mozgatórugója elsősorban a szerelem. Merthogy a pókember életének a nő a megrontója. Ahogy erősödik benne a sze'nvedély Mary Jane iránt, egyre gyakrabban hagy ki pókemberi képessége, ujjaiból nem sugároznak ki a ragadós kapaszkodóhálók, s hiába ölti magára gonoszűző maszkját, ugyanúgy alázuhan a magasból, s töri-zúzza magát, mint más halandó. Megtörténik, hogy mentési akció kellős közepén marad egy felhőkarcoló tetején, s liftezni kényszerül - ez a film egyik legeredetibb jelenete. Mary Jane keményen rástartol, de amikor élete nagy színházi előadásának premieijét egy mentési akció miatt Peter Parker lekési, bekeményít, s lemond a fiúról, mondván, egész kapcsolatuk alatt csak egy üres színházi szék volt a számára - mivelhogy a lány egyetlen előadására se ment el. Parker pedig a kapott kosárral orrát lógatva ballag hazafelé. S itt fogalmazódik meg a film kulcskérdése, egyeztethető-e a magánélet és a hivatás, avagy fel kell-e adnunk egyiket vagy másikat azért, hogy boldogok legyünk - s ha valaki ideológiát akar számon kérni a filmtől, akkor ezt vegye annak. Parker úgy dönt, hátat fordít New York elesettjeinek, végleg leveti munkaruháját, a kék-piros kezeslábast, feladja kettős énjét, és civilként próbál meg hős lenni. Az átváltozás mindössze egy dal erejéig tart, amíg elhangzik (ha jól emlékszem a régi sláger előadójára) Dean Martin Hullhat rám a jégeső című dala. Mindenesetre nagyon reményteljes a faljáró hős metamorfózisa földönjáróvá. Ám nem végleges! Dr. Otto Octavius ugyanis akarata ellenére keresztbe tesz Parker- nek. A tudós a magfúziótól reméli az energia új forrását, azt szeretné elérni, hogy a tenyerében érezhesse a nap hatalmát. Minden kész a végső kísérlet elvégzésére. Hat óriási fémcsápot szerel saját gerincébe, s beindítja a laboratóriumába felszerelt masinát. És ahogy annak képregényekben lennie kell, a számításokba hiba csúszik, elindul az energiapokol, amelyet, ha nem tudnak megállítani, New Yorknak annyi. És a szerelemnek is. Parker ugyanis, ahogy elvárható is egy szuperhőstől, nem venné a lelkére, ha kedvenc városa őmiatta válna a földdel egyenlővé. Nosza, visszabújik régi bőrébe, s New York felett újra csupa pókember lesz az ég - hősünk új erővel hintázik, bukfencezik a felhőkarcolók fölött és között. Szükség is van az akrobatikájára, mert Dr. Otto Octavius félig gép, félig ember Doc Ockká, gyilkos fémpolippá változik. S elkezdődik a gépszörny és a pókember iszonyatosan kemény vi- askodása. Innentől olyan monumentálissá és látványossá válnak az akciók, hogy ehhez képest a Terminátor dárdás trójai harcosok lökdösődése. Persze van ezekben az akciókban rengeteg ostoba, szellemsorvasztó selejt, mint az, amikor az eget-földet megrázó harcban Doc Ock elrabolja a pókember nagy- nénjét, s feldobja a magasba. Az pedig egy esernyő vagy görbebot szárába kapaszkodva lóg valahol a 47. és 48. emelet közti szögön fennakadva. Bombasztikus képtelenség a vonatos jelenet is, amikor a pókember - hátát nekivetve a végsebességre áhított szerelvény orrának - csak úgy szaggatja a talpfákat, és az utolsó pillanatban megfékezi az utasokkal zsúfolt száguldó masinát, hogy nem zuhanjon a mélybe a magasvasút végállomásán. Persze ez még műidig elfogadhatóbb, mint Tom Cruise vonatos kalandja a Mission Impossible-ben - hiszen ő ott köznapi halandóként feszül a vonatnak, latexes hősünk viszont pókember-képességgel. Aztán megint jön a nő, és megint galibát okoz. A sémát követve, felbukkan újra a hős elfeledett szívszerelme, hogy túszul ejthesse a gonosz, ezúttal Doc Ock, s ezzel még inkább harcra bőszítse a jóért harcoló szuperhőst. A női katalizátor el is indítja a végső összecsapást, és New York megmenekül. Ám hogy pókemberünknek is jusson egy kis hab a tortáról, pókhálóágyon pihegheti ki magát kedvese mellett. Naná, hogy még nincs itt a boldog vég, még tartogatnunk kell a könnyeinket. Pókemberünk megmagyarázza, szeretni szereti őt, de hát New York pókkommandósaként állandó veszélyben van, és nem akaija, hogy az ő élete is állandó fenyegetettségben legyen mellette. A lány, mivel színésznő és intelligens, megérti, s pókhálóvégre csúsztatva elengedi a pókembert. (Mintha csak A nagy kékség című Luc Besson-film végakkordját látnánk, ahogy Johanna leengedi a mélybe Jacques Mayol mélybúvárt.) A pókhálós búcsú akár lezárás szerűmegoldás is lehetne, de nem az! Hol van még a vég! A film hagy még egy kis időt a felocsúdás- ra. Lebeghetünk még egy picit mozi és valóság között. Maszk nélkül, Peter Parkerként Mary Jane-nel (Fotó: Itafilm) Sofia Coppola Elveszett jelentés című filmjének története egyszerű: annyira egyszerű, hogy szinte már unalmas is lehetne, ha nem Japánban játszódna Az egzotikum teszi élvezhető, elgondolkodtató, helyenként szórakoztató alkotássá KOSSÁR LAJOS Az egzotikus dolgok vonzóak számunkra. Az ismeretlen távoli, főként távol-keleti kultúrák filmes láttatása műidig is hatással volt a mozilátogatókra. Ezeknek a kultúráknak a felkutatása különösen az‘ elmúlt években jött divatba. Különbséget kell azonban tenni a Japánról készült filmek közt is: nem beszélhetünk egy szinten a japán rendezők és a nem japán, értsd európai vagy amerikai alkotók filmjeiről. Bár az utóbbi időben egyre több japán rendező munkája került el a nyugati filmpiacra, Japánról, annak kultúrájáról, életéről a legtöbbet mégis nyugati rendezők filmjeiből ismerhetünk meg. Érdekes és természetesen logikus, hogy egy ismeretlen kultúra, annak hagyományai, mindennapjai egészen másként rezonálnak a mi szemünkben, mint az őslakosokéban. Ami számukra legtöbbször természetes, hétköznapi és bevett szokás, az számunkra sokszor megmosolyogtató bizarr és furcsa egzotikum. Talán erre legjobb példa a francia Gérard Krawczyk komédiája, a Wasabi Jean Renovál a főszerepben. De most nem erről a fergeteges komédiáról írnék, hanem egy sokkal nehezebb fajsúlyú melodrámáról. Sofia Coppola Elveszett jelentéséről, mely a közelmúltban elég nagy port kavart nemcsak filmes berkekben, hanem a kritikusok és a nézők között is. Sofia Coppola - bár ez már a második filmje - újoncnak számít a filmszakmában. Ám nem tapasztalatlannak, hiszen ereiben a Coppola klán vére csörgedezik. Bár első fümje csúfosan megbukott, második munkáját mindjárt több (4) Oscar-díjra is jelölték. Igaz, végül csak egyet kapott meg, a legjobb eredeti forgatókönyvért járót. A film története egyszerű: any- nyira egyszerű, hogy szinte már unalmas is lehetne, ha nem Japánban játszódna. És ez az egzotikum menti meg az egyszerű történetet, és teszi a filmet élvezhető, elgondolkodtató és helyenként szórakoztató alkotássá. De az Elveszett jelentés nem csak a mai Japánról szól. Nemcsak arról a modern Japánról, amelyet még nem ismerünk, mert emlékeinkben és elképzeléseinkben csak a pagodák, teaházak, gésák, szupermodern felhőkarcolók, száguldó gyorsvonatok jelentik Japánt, hanem arról az országról és lakóiról is, amelyről, illetve akikről csak a bennfentesek tudnak Nyugaton. Sofia Coppola egy hónapon át rótta operatőrével a Japán főváros negyedeit, hogy történetének eredeti, dokumentumjellegű hátteret biztosítson. A filmben szereplők nem statiszták, hanem civil lakosok - a főbb szereplőkön kívül mindenki saját magát alakítja. Ezért is kapunk tiszta, valódi képet, dokumentumot a mai Japánról. A film nem kritizálja azokat a számunkra furcsa és ismeretlen szituációkat, melyek a főszereplőket komikus helyzetbe sodorják. Japánt úgy mutatja be, ahogy ma létezik: a maga furcsa divathóbortjaival, karakóé show-jaival, európaias szállodáival, hagyományőrző viselkedésével. Japánt a két főszereplő, egy középkorú, életunt hollywoodi színész, Bob (Bill Murray) és egy fiatal, friss diplomás ifiasszony, Charlotte (Scarlett Johansson) szemével ismerjük meg. Az idegen környezetben nemcsak egymással ismerkednek meg, hanem alkalom adódik számukra, hogy a más viszonyok között önmagukat is mélyebben megismerjék, s hogy újraértékeljék az életüket. Kialakuló kapcsolatukban mindketten ráébrednek a valóságra: valamit elrontottak, és kimondhatatlan űr van a lelkűkben. A filmben talán az a legszebb, hogy az egymásra találás nem végződik szexuális beteljesüléssel, mint azt mindenki elvárná az ilyen kapcsolatok esetében. Sofia Coppola jól választotta meg főszereplőit: Bül Murray a maga szarkasztikus humorával, flegmatikus fellépésével méltó társa a fiatalka, naivnak ható, de meglepően érzelemgazdag Scarlett Johans- sonnak, akiről tudni kell, hogy még csak 18 éves. Mindkettőjük alakítása természetesen hat, nem mesterkélt, nem túljátszott. Ami a film zenéjét illeti, érdekes egyvelege a hagyományos karakóé popnak és a divatos japán dream-popnak. Ismerkedés Japánnal (Képarchívum)
