Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-23 / 169. szám, csütörtök
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 23. Vélemény és háttér 7 Milan Hodza szlovákul is szólhatott a budapesti parlamentben a monarchia idején Torgyán Józseftől Robert Ficóig TALLÓZÓ MAGYAR SZÓ Két esetben tett a rendőrség bűnvádi feljelentést az elmúlt fél évben a Vajdaságban történt nacionalista indíttatású konfliktusok miatt; a különböző nemzetiségű személyek ösz- szetűzései nem rontották meg a hagyományosan jó nemzetek közötti viszonyt, de jogos felháborodást váltottak ki - közölte Drágán Jocsics szerb belügyminiszter az újvidéki napilapban megjelent írásos nyilatkozatában, amelyből az derül ki, hogy magyarokat merő nacionalizmusból nem ért egyetlen támadás sem. A belügyminisztérium adatai szerint tavalyjanuár elsejétől idén június 30-ig a Vajdaság területén 49 olyan incidenst jegyeztek fel, amelyekről azt lehet állítani, hogy nemzetek közötti „színezetük” volt. A rendőrség az elkövetők több mint felét kézre kerítette, az esetek 43,9 százalékában albán és muzulmán lakosokat károsítottak meg. „A Vajdaság területén nyilvántartásba vett összes bűncselekmény közül, amelyek nemzetek közötti konfliktus elemeit mutatják, az elmúlt hat hónap során két esetben jegyeztük fel, hogy megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy bűnvádi feljelentést tegyünk bűncselekmény elkövetése miatt” - közölte Jocsics, aki szerint ezek a bűncselekmények a nemzetek közötti faji, vallási megkülönböztetés keltésére és türelmetlenség szítására irányultak. Jocsics szerint az elmúlt hat hónap során hét esetben intéztek fizikai és szóbeli támadást magyar nemzeti kisebbséghez tartozó személy ellen, s minden esetben a vizsgálat befejezése után megállapítást nyert, hogy nem etnikai indíttatású incidensről volt szó. Az elkövetők ellen verekedésben való részvételért, vagy erőszakos viselkedésért tettek bűnvádi feljelentést, vagy szabálysértési eljárás indult ellenük. PHILIPPINE STAR Következményei lehetnek annak, hogy a Fülöp-szigeteki kormány kivonta katonáit Irakból - jelentette ki az Egyesült Államok Manilában akkreditált nagykövete. Francis Ricciardone egy nappal azelőtt nyilatkozott a Fülöp-szigeteki lapnak, hogy konzultációkra visszatért volna Washingtonba. A diplomata elmondta: nincs szó arról, hogy visszahívták volna állomáshelyéről. Ugyanakkor hangsúlyozta: következményei lehetnek annak, hogy Manila kivonta 51 fős alakulatát Irakból. „A történtek természetesen jelzik, mire számíthatunk Manilától, ha a jövőben hasonló helyzet állna elő” - mondta. Nem árulta el, milyen következményekkel számolhat a Fülöp-szigeteki vezetés, de megfigyelők emlékeztetnek arra, hogy a Fülöp-szigetek - az Egyesült Államok volt gyarmata -jelentős mértékben rá van utalva az amerikai gazdasági segélyekre. A manilai kormány szakadár muzulmán felkelők ellen folytatott harcának sikere is nagymértékben függ az Egyesült Államok nyújtotta katonai segítségtől, amely elsősorban kiképzésben és hadfelszerelés szállításában ölt testet. Elátkozott táj ez a Közép- Kelet-Európa... Hosszú szociálpszichológiai kutatásokat igényelne az a szomorú tény, hogy errefelé - már- már politikai hovatartozástól függetlenül - csak a rossz tradíciókra akarnak emlékezni és lépten-nyo- mon a virulens nacionalizmus gyakorlatába ütközünk. Ha netán a nyelv- használatról esik szó... E. FEHÉR PÁL Nem hiszem, hogy lényegesen módosítani kellene azt a történelmi tényt, hogy a hajdanvolt monarchiában a nemzetek távolról sem voltak egyenrangúak. Sőt: a különböző irányú nacionalizmusok fel- és kihasználása kormányzati eszközként bevett gyakorlatnak számított. Mégis: nem volt olyan uralkodásra következő Habsburg, akinek ne kellett volna megtanulnia német anyanyelve mellett legalább magyarul és csehül. Nem azért, mert akár Ferenc József, akár utódai különösebben demokraták lettek volna, hanem politikai célszerűségből: tudták, hogy milyen gyúanyag egy soknemzetiségű államban, ha szabadjára engedik a nemzeti elfogultságokat. És mindez nem csupán az uralkodóra vonatkozott. Wekerle Sándor magyar királyi miniszterelnök - ismerve a horvát-magyar viszony konfliktusbuktatóit, a horvátokkal rendszerint horvátul beszélt, noha azok, természetesen, jól tudtak az államnyelven, azaz magyarul. A budapesti parlamentben jelen volt a zágrábi sabor küldöttsége és a horvát képviselők rendszerint anyanyelvükön szólaltak fel. Milan Hodza, mint a magyar parlament képviselője szintén használta anyanyelvét, noha általában magyarul szólalt fel. Igaz, az osztrák parlamentben T. G. Masaryk németül beszélt. Nem azért, mert kötelező volt, hanem a könnyebb érthetőség és nagyobb hatás kedvéért. Aztán - beszélhettek a Habsburgok akárhány nyelven - a monarchiának vége lett. Nem utolsósorban, mert külsődleges gesztusok kevésnek bizonyultak. Az új államok közül a Csehszlovák Köztársaság volt az, amelyik célként tűzte ki, hogy Közép-Euró- pában meghonosítja a demokráciát. Vagy két évtizedre sikerült is. Ennek egyik jelképes, de nem lényegtelen eleme volt, hogy a prágai parlamentben a képviselők esküjüket (ezt nem kórusban mondották el, hanem egyénileg) anyanyelvükön tették le: a csehek csehül, a szlovákok többnyire szlovákul, némelyek, persze, csehül, a németek németül, a ruszinok ruszinul, a magyarok pedig magyarul. És fel is szólalhatott mindenki anyanyelvén. Holott még nem voltak szinkrontolmácsok, nem léteztek tolmácskészülékek... Köztudott, hogy az állam alapító elnöke, Tomás Garrigue Masaryk nem csak emlékezetes szlovákiai kőrútján beszélt magyarul, ha magyar közönség előtt szólalt meg, nem beszélve arról, hogy Madách Imre sírjának megkoszorúzásakor is magyar nyelven mondta el beszédét. Sőt, Balogh Edgár emlékezik arra, hogy amikor a Sarló küldöttségét fogadta és észrevette, hogy egyik-másik küldöttnek nehezére esik szlovákul, ületve csehül előadnia kérelmét, maga bíztatta arra, hogy használja nyugodtan anyanyelvét. Igazán nem tartozom Horthy Miklós tisztelői közé, de azért említem fel példáját, mert nem szeretném, ha a mai demokráciák rosszabbaknak bizonyulnának az ő egyébként borzalmas kormányzati gyakorlatánál. Mert, bizony, Horthy, amikor az első bécsi döntés után, „bevonult” Kassára, ott szlovák nyelven is mondott egy beszédet. Későbbi idők, más tájak... Petru Groza 1945 után román miniszter- elnök, később államelnök, ameny- nyiben magyarokat fogadott, vagy erdélyi magyar közegben, netán Budapesten kellett felszólalnia, természetesen magyarul beszélt. Ellentétben szlovák kollégájával, a rossz emlékű Viliam Sirokyval, aki ugyan tudott magyarul, de 1945 után valahogy elfelejtette ezt a nyelvet. Legfeljebb Rákosi Mátyással váltott szót ezen a nyelven, az alattvalókkal nem. Akadtak a közelebbi múltban is bizonyos próbálkozások. Még a rendszerváltás előtt, a budapesti parlament szlovák nemzetiségű alelnöknője, Mária Jakabová rendszerint anyanyelvén kezdte felszólalásait és aztán tért át a magyarra. Nem hangzott el ellenvetés. Persze, pártállam volt... Ám a rendszerváltás után egy német nemzetiségű képviselő - történetesen szabaddemokrata - ugyancsak anyanyelvén szeretett volna megszólalni, amelyre a törvények szerint joga lett volna és maga fordította volna mondandóját magyarra, hogy meg is értsék. A feltételes mód - sajnos - nem felesleges. Mert az első német szavak elhangzása után a vérmes kisgazda, a nyíltan nacionalista Torgyán József - a na Slovensku po slovensky szellemében, anélkül, hogy tudott volna ilyen dologról - azonnal ordítozni kezdett, hogy ez a magyar parlament és tessék magyarul beszélni. Pontosan úgy, ahogyan most az állítólag szociáldemokrata értékrendhez igazodó, valójában nemzeti bolsevik Robert Fico nyilatkozza: nem azért jött létre a szlovák törvényhozás, hogy ott magyarul beszéljenek. Merthogy Bauer Edit Brüsszelben arra az anomáliára figyelmeztetett, hogy ő felszólalhat az Európai Parlamentben anyanyelvén is, de ugyanezt nem tehette meg a szlovák parlamentben. Említsem fel még, hogy az egykor baloldalinak számító újság, a Pravda cseh nemzetiségű, sőt állampolgárságú főszerkesztő-helyettese azonnal ki is zárta ezért glosszájában Bauer Editet a szlovák állampolgárok soraiból. Valóban a múlt rossz tradícióit kellene feléleszteni, amikor vannak nemes hagyományaink is, amelyekre annyira nagy szükségünk lenne éppen most, amikor kezdünk mi is gazdái lenni a közös európai háznak? Milan Hodza a magyar parlamentben szintén használta anyanyelvét. KOMMENTÁR Ki fizeti a szenet? TÓTH MIHÁLY Noha derűlátásom elnyűhetetlen, nem érzem magam felhőtlenül boldognak azóta, hogy megtudtam, az Európai Emberjogi Bíróság megállapította: Szlovákia megsértette Andrej Hricónak, a Domino efekt c. hetilap 1994-ben volt főszerkesztőjének szólásszabadságát, ezért államunk a ma már külföldön élő újságírónak körülbelül 120 ezer korona kártérítést köteles fizetni. Kontinensünk legfelsőbb jogszolgáltatási fóruma ezzel hatályon kívül helyezte a pozsonyi Legfelsőbb Bíróságnak a Dominót elmarasztaló ítéletét, amelynek értelmében a lap az alperesnek 50 ezer korona kártérítést fizetett volna. A strasbourgi „üzenet” az újságírókat bátorságra ösztönzi. Az újságolvasókat pedig arra figyelmezteti, hogy a cenzúra a korábbinál rafináltabb, így veszélyesebb rendszerváltás utáni módszereinek ellensúlyozására még mindig van némi lehetőség. A strasbourgi üzenetnek a politikusokat az újságírókhoz fűződő viszonyban talán mégiscsak sikerül legalább egy pillanatra mértéktartásra ösztönöznie. Sértődési hajlamuk most egy ideig talán nem lesz oly nyakló nélküli. Ma már a vak is látja, hogy Szlovákiában a politikusok visszaélnek az ügyek titkossá nyilvánítása lehetőségeivel. Ilyen viszonyok között úgyszólván esélytelen az oknyomozó újságíró. A Strasbourgban tíz év után most befejeződött per konkrétumai azt mutatják, hogy ha az igazság kiderítésében ellenérdekelteknél minden kötél szakad, a bíróságokon a „politikai akarat hiányát” se restek latba vetni, és a személyiséghez fűződő jogok hangsúlyozásával is visszaélnek. A tíz éve húzódó ügy azzal kezdődött, hogy egy perbe fogott publicista kifogásolta Szlovákia kulturális miniszterének múltját. Konkrétan azt mondta, hogy a miniszter aktív fasiszta volt. Nemcsak az 1939 és 1945 közötti szlovák állam ifjúsági szervezetének volt egyszerű tagja, hanem egy kártevői akciókra specializált tanfolyamon is részt vett. A sok évvel ezelőtti ítéletre az igazság kiderítésére irányuló „politikai akarat hiánya” egyértelműen rányomta bélyegét. Teljesen nyilvánvaló, hogy a tíz esztendeje országló kormánynak nem volt érdeke beismerni kulturális miniszterének múltját. Egyébként is, 1945 óta azért a dolgok egyszer se fajultak odáig, hogy egy kormánytag fasiszta múltját érdemes lett volna kirakatba tenni. Két oka van annak, hogy a strasbourgi ítéletről értesülve nem egészen felhőtlen a boldogságom. Az egyik, hogy tíz évet kellett rá várni. A másik, hogy - noha nem horribilis összegről van szó - azt a 120 ezer koronát a kormány mégiscsak az adófizetők pénzéből lesz kénytelen kifizetni. Dühöng az anekdotázásra hajlamosító uborkaszezon, így egy Ferenc József-sztori jut az eszembe: a konstatinápolyi nagykövet arról tett jelentést, hogy az Austria nevű gőzösön tartott hét országra szóló dínomdáno- mon milyen jól érezte magát a török szultán. Az uralkodó ezt táviratozta Zichy Ferenc nagykövetnek: „És ki fizette a szenet?” JEGYZET laha megvalósul? Pedig a híres Star Trek sorozatban Jean- Luc Picard és Kirk kapitány által használt futurisztikus szállítóeszköz elkészítése ma már nem is tűnik olyan lehetetlennek. Azután, hogy amerikai kutatók bebizonyították, a te- leportálás elvben lehetséges, a napokban két tudóscsoportnak is sikerült atomokat eltüntetni és a tér egy másik pontjára áthelyezni. De kapkodhatjuk még a fejünket eleget, hiszen a mikroelektronika, a biotechnológia, illetve a génsebészeti eljárások robbanásszerű fejlődése is tartogat meglepetéseket. Csakhogy a gyors átalakulás, az ugrásszerű fejlődés nem hoz magával túlzott bizonytalanságot? Hiszen így minden, ami ma igaz volt, holnapra kétségessé válhat. Ma még elhisszük Einstein relativitáselméletét, bár eltűnődünk, mikor azt halljuk, hogy a fizikusok egyik kísérletében az általuk küldött impulzus csúcsa gyorsabban haladt a fény sebességénél. El kell ismernünk, hogy a felfedezések egy olyan korszakát éljük, melyben már-már nem lehet olyat gondolni, amire azt ne mondanánk: előbb vagy utóbb biztosan megvalósul. így válik a jövő lassacskán a szorongás forrásává, míg végül a tőle való félelem végleg elnyomja a vonzerejét. Félelmetes vonzerő SALÁTH RICHÁRD Többször bebizonyosodott már, hogy amit korábban science fictionként ismertünk, előbb vagy utóbb valóra vált. Gondoljunk csak Verne Gyulára, aki megelőlegezte a tengeralattjárók és az űrrepülés valóságát vagy a tudományosfantasztikus irodalom aranykorának nagy íróira, Heinleinre, Asimovra és H. G. Wellsre. Ők ugyan mind természettudósok voltak, optimistán álltak a technikai fejlődéshez, de alapjában véve jól látták, hogy a jövőben a legkülönbözőbb technológiai és tudományos területeken szinte hetente jelentkeznek majd új és új eredmények. Ki gondolta volna nagyapáink idejében, hogy televízióban láthatjuk majd a nagyvilág eseményeit, hogy hordozható telefonok segítségével leszünk elérhetőek a föld szinte bármelyik pontján, hogy a virtuális valóság segítségével távoli világokba utazhatunk el anélkül, hogy helyet változtatnánk, és hogy akár klónozhatok is leszünk? Ugyanúgy kinek a fejében fordult volna meg, hogy a fantasztikus könyvekből és filmekből ismert teleportálás vaSzöveg nélkül (Lubomír Kotrha karikatúrája)
