Új Szó, 2004. július (57. évfolyam, 151-176. szám)
2004-07-07 / 155. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. JÚLIUS 7. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ THE NEW YORK TIMES Eltitkolta az amerikai hírszerzés George Bush elnök előtt azokat az információkat, amelyeket iraki tudósok hozzátartozói szolgáltattak az iraki tömegpusztító fegyverprogram leállításáról. A CIA a Szad- dám ellen indított háború előtt titokban kihallgatta több iraki tudós hozzátartozóit, de ezeket a vallomásokat nem továbbították az elnöknek. A jelentés, amelyet várhatóan a hét folyamán tesznek közzé, minden bizonnyal élesen megkérdőjelezi majd a CIA tevékenységét, miután nem ismerték el, hogy a birtokukban lévő információk nem támasztják alá a Szaddám elleni vádakat. Szöveg nélkül (Lubomír Kotrha karikatúrája) A hetven esztendeje induló Híd nyitottabb világlátásra is módot nyújtott Elhallgatott vajdasági évforduló Az első világháborús vereség után kisebbségi sorsba szorult magyarság történelmijelentőségű orgánuma lett a hetven esztendővel ezelőtt, Szabadkán indult Híd. A kolozsvári Korunk mellett a legrégebben megjelenő irodalmi-tudományos magyar folyóirat. E. FEHÉR PÁL Az évfordulóra az újvidéki egyetemen emlékeztek nemrég, másutt nem nagyon, vagy sehogy. A mostanában már-már megszokott közöny, az ilyesfajta feledékeny- ség általában sem szép gesztus, ebben az esetben pedig különleges méltánytalanság. Hiszen nemcsak irodalmi ügyről van szó, hanem - túlzás nélkül állítható - a nemzetiségek szellemi életének önállósodásának folyamatáról. A Híd a jugoszláviai magyar nemzetiségi tudat formálásában játszott egész Közép-Kelet-Európában kiemelkedő és az időben visszapillantva maradandó szerepet. Természetesen elsőrendűen azzal, hogy segítette az önálló kisebbségi szellemi élet talpra állítását. Alapítóinak (többek között a horthysta kémelhárítás által meggyilkolt Mayer Ottmárnak), majd az 1945-ös újraindító szerkesztőnek, Steinfeld Sándornak, illetve utódainak, Herceg Jánosnak, Major Nándornak, Ács Károlynak, Bányai Jánosnak ez volt a legfontosabb célja. Ugyanakkor e folyóirat címe, a Híd egy társadalmi-történeti program jelképévé lett. A vajdasági szerkesztők problémaérzékenységét és tájékozottságát, egy párhuzam is bizonyította: nagyjából ugyanebben az időben kezdi el Magyarországon Németh László a szomszéd nemzetek megismerését szorgalmazó tevékenységét és választja írásai gyűjtőcímeként a több nyelven megismételt fogalmat, a hidat. Csehszlovákiában Fábry Zoltán, Balogh Edgárral együtt találta ki ezt az eszmét, amely a súlyos és mégis időlegesnek minősíthető kudarcok dacára mindmáig érvényes és okos feladat nemcsak a magyarság, hanem minden nemzetiségi értelmiségi közösség számára. Annak a felismerése, hogy a kisebbségi sorsnak ugyan tragikus hátrányai is vannak szép számmal, ám jelentős és értékteremtő küldetése, a közvetítés nemes feladatának vállalása — komolyan megemeli társadalmi rangját. Saját államában és az úgynevezett anyaországban. Manapság meglehetősen sokat idealizálják a korántsem csak az első világháború következményeként visszavonhatatlanul felbomlott Habsburg-monarchia előnyeit. Akadtak ilyenek. A XIX. század végének hihetetlen ütemű polgárosodása például ilyen volt, hiszen az egységes régió gazdasági előnyeinek felhasználásából következett. Viszont szinte felmérheteden kárt okozott, hogy az „oszd meg és uralkodj” régi elvére épült birodalom sok-sok népe alig, vagy egyáltalán nem ismerte egymást és ennek következményeként ellenségként élt kényszerűen egymás mellett. És nem is akart a közös házban élni. A megismerés azonban a geopolitikai változások után társadalmi igénnyé lett a régi ház szomszédokká változott lakói között, hiszen azok a hatalmi és kulturális felsőbbrendűségi igények, illetve tényleges megosztó viszonyok megszűntek, vagy azonnal, vagy fokozatosan. A magyar fölény szinte azonnal, nem csekély részben adminisztratív intézkedések következményeként, a német kultúra e térségben észlelhető domináns helyzete pedig fokozatosan tűnt el a második vüágháború végére. Mit jelentett konkrétan ez a közvetítő küldetés, a „híd” szerepének vállalása? Például azt, hogy a hor- vát Miroslav Krleza felfedezi Adyt és Sinkó Ervint, Németh László, Fejtő Ferenc, Csuka Zoltán és Sinkó Ervin bemutatja Krlezát. A magyar névsor azt is dokumentálja, hogy milyen széles világnézeti spektrumban hódított a „híd” jelentőségének felismerése. Másokat, sokakat említhetnék, a többi vajdasági kisebbség, például a szlovák szellemi-irodalmi teljesítményeket ugyancsak bemutatták. Egy későbbi időszakban ez a szerep ki is tágult és erre éppen a Szabadkáról Újvidékre került folyóirat múltja a bizonyíték. A híd ugyanis az ötvenes-hatvanas években akár Magyarországon, akár Csehszlovákiában, akár Romániában - Tito politikájának hatásaként, illetve a sajátos jugoszláviai viszonyokat kihasználva - a szabadabb irodalmiközéleti gondolkozás mintája is lett és fontos tájékozódási ponttá vált. Természetesen elsőrendűen a jugoszláviai közeget lehetett megismerni, amelyről az adott országok sajtója többnyire torz képet rajzolt, furcsa függvényeként a szovjet-jugoszláv kapcsolatoknak. Ám a tiltott magyarországi, romániai, csehszlovákiai ügyek, nem is szólva a szovjet irodalom bonyodalmairól - igaz, óvatos tálalásban - nyilvánosságot kaptak. A Híd ekkor nemcsak az ismereteket bővítette, hanem bizonyos értelemben a nyitottabb világlátásra is módot nyújtott. (Izgalmasan vallottak erről a romániai magyar írástudók, Gáli Ernő és Méliusz József.) Nem csupán politikai kérdésekben (mondjuk a jugoszláviai önigazgatási rendszerről), hanem elsősorban Sinkó Ervin, B. Szabó György, Bori Imre tanulmányainak közlésével magyar irodalomtörténeti tabukat is sikerrel bombáztak. Időszerűsége ugyancsak lehet a Híd jubileumának, függetlenül attól, hogy a folyóirat mai állapota - sajnálatos szinkronban a vajdasági magyar kultúra válságos szituációjával - sok aggodalomra adhat okot. Ugyanis a Híd példája arra is bíztat, hogy a budapesti centrumtól távolabb, a magyarországi irányzatoktól viszonylag függetlenül mennyire sikeresen lehetett, lehet egy irodalmi-világnézeti folyóirat önállóságát megformálni és ezzel az egyetemes magyar kultúrában tisztes rangot szerezni. Ismétlem: nem a jubiláló irodalmi folyóirat teljesítményét mértem fel, ilyen szándékom ilyen korlátozott teljedelemben nem is lehetett. A folyóirat egyik fontos küldetésére, máig aktuális üzenetére szerettem volna figyelmeztetni. A hidakra ugyanis ugyanúgy szükség van, mint a Hídra. LEVÉLBONTÁS Értelmezési zavar vagy szándékosság! A megaláztatás érzésének hatása alatt írom e sorokat, remélve, hogy az „illetékesek” olvasása közben átérzik felelősségüket választópolgáraikkal szemben. Felháborít a „restitúció” szó, annak helytelen értelmezése, alkalmazása a mindennapi életben. Mert a restitúció jogvisszahelyezést, korábbi jogok visszaadását jelenti! Ennek ellenére mi a helyzet: jómagam, a többi 1518 örökössel együtt, ízléstelen tréfának tartom a bennünket érintő, 1950. június 27-29-én Pozsonyban szerkesztett jegyzőkönyvet”, melynek értelmében a törvényt megsértve, 3157 hektár területünket államosították, minden értesítés, kárpótlás nélkül. Számoltunk a restitúciós törvény meghosszabbításából eredő előnyökre, a 229/91-es törvény 4. paragrafusa 1. bekezdése alapján. Azonban nagy meglepetésünkre a restitúció csak a Szlovák Földalapra vonatkozik! Itt van a félreértés gyökere! Ugyanis ezekért a területekért mi 1945-1952-ig, amennyiben a már említett törvény értelmében a mi gazdasági egységeinkhez tartozó területről volt szó, kötelező beszolgáltatást kellett érte teljesítenünk, tehát akkor a Szlovák Földalap tulajdonát képezte?! Most azonban kérésünk, az 1 hektár területért 1 hektár területet, már nem az itteni Földalapba tartozó! Fogadjuk el, de akkor milyen jogon, kinek a felhatalmazásával, milyen oknál fogva adta át a Különbizottság elnöke, dr. Zitnan úr az itteni állampolgárok területeit - kárpótlás nélkül - a magyar államnak - kártérítésre a lakosságcseréből eredő különbségek kielégítésére? Ha a zsolnai és környékbeli polgárok területeiért, a gyár építését szolgáló területért a polgárnak fizetnek 103-146. Sk/m2 avagy a szakvélemények alapján a bonitás értékelésnél 350-450 Sk/ m2 is fizethető, miért nem jár nekünk semmi? Az ilyen hozzáállást nem lehet másnak nevezni, teljesen betölti a „diszkrimináció” szó értelmét. Hát ennyire fejlődtünk! Én nem ilyennek értelmezem a demokráciái alapon nyugvó köztársaságot! Gondolkozzanak el az írottak felett az „illetékesek” és keressék a megoldás módját, hiszen magyar állampolgároknak Szlovákia területén lévő földjeik is itt maradtak, ugyanúgy mint a mieink odaát. Tehát nem itteni állampolgárt kell megfosztani a tulajdonától, ha bennünket kell kárpótolni. Jó lenne már ezt a témát lezárni, mindnyájunk megelégedésére! Id. Vajányi László Buzita KOMMENTÁR Szaddám-csapda MALINÁK ISTVÁN Talán csak a vájtfülű olvasók kapták fel a fejüket arra, hogy Ijád Allávi, az ideiglenes iraki kormány feje a minap kijelentette: bizonyítékaik vannak arra, hogy a szomszédos országok segítik a külföldről beszivárgó terroristákat, ezért támogatná, ha az USA megbüntetné ezeket az országokat. Ami elég nagy badarságnak tűnik: jelenleg irreális bármiféle katonai akció Irán meg Szíria ellen, már így is elég nagy bajban van a Fehér Ház. Okosabb lett volna, ha Allávi csak annyit mond, hogy meg kell erősíteni a két ország viszonylatában a határvédelmet, mert ezeken a határokon tényleg csak az nem megy át, aki nem akar. Allávinak fölösleges volt fenyegetőznie, egyrészt azért, mert az USA már többször nagyon keményen figyelmeztette mind Damaszkuszt, mind Teheránt, másrészt azért, mert ezzel aligha növelte hitelét, tekintélyét. Ő is nagyon jól tudja, az arab világban nem szeretik az amerikaiakat, a CLA-ügynököket pedig különösen nem. Márpedig Allávi CIA-ügynök volt, amit még a kinevezésekor kiadott hivatalos életrajzából sem mertek kihagyni, igaz, abban ez úgy szerepelt, hogy korábban kapcsolatai voltak a CLA-vel. Allávi, kormányának több miniszterével együtt, kényszeresen bizonyítani akarja, hogy nem csak báb Washington kezében, de ilyen múlttal ez aligha sikerülhet neki. Azt is mindenki tudja, hogy az amerikai katonai erőddé átalakított kormányépületekből ki sem merik tenni a lábukat. Már most látszik, hogy az irakiak jelentős része mindent elutasít, ami amerikai, beleértve a senki által nem választott, Washington által kinevezett Allávi-kormányt is. S ezen az alapon kérdőjelezik meg már előre a januárban esedékes választások tisztaságát, hiszen azokat Alláviéknak kellene megszervezniük, levezényelniük. Zárójelben meg kell jegyezni, a januári időpontot sok szakértő irreálisnak tartja, mondván, aligha sikerül addig egész Irakban stabilizálni a helyzetet. Ezért az amerikaiaknak van egy pesszimista forgatókönyvük is - bár nemigen beszélnek róla -, amely szerint a kaotikus állapotok még évekig elhúzódhatnak. Nem kétséges, hogy a Szaddám-per alakulása is a biztonsági helyzet egyik fokmérője lehet. Sokan eleve megkérdőjelezik a majdani ítéletet azon oknál fogva, hogy nemcsak a kormányt, hanem a bíróságot is az amerikaiak kreálták. Afelől semmi kétség, hogy Szaddám elkövette a háborús bűnöket (Kuvait) és a népirtást (vegyi fegyver bevetése a kurdok ellen). Ez a per mégis a huszonket- tes csapdája lehet az USA számára. Ha nem lesz teljesen nyilvános és átlátható, sose mossa le magáról a gyanút. Ha igen, akkor Szaddám bizonyára élni fog a lehetőséggel és kitálal, ami nagyon kellemetlen lehet az amerikaiak - és ki tudja még, ki mindenki - számára a Kuvait lerohanását megelőző időszak fegyverszállításairól, az Irán elleni háborúban kapott támogatásokról. Egy, az iszlám országok bevonásával felállított nemzetközi bíróság sok szóbeszédnek vehette volna elejét, még ha a hágai Milosevics-per is azt igazolja, hogy a nemzetközi bíróságok mennyire körülményesek. De nem vonta volna el a figyelmet arról, ami a jelenlegi átmeneti, nagyon kényes időszakban mégiscsak fontosabb Irakban: a biztonsági helyzet mellett ilyen a termelés újraindítása, az elképesztő méreteket öltő munkanélküliség és nyomor. JEGYZET A fal füle POLÁK LÁSZLÓ Szép emlékű kollégám, akit bogarasnak tartottunk, ’89 előtt reggelente, amikor elsőnek érkezett a szerkesztőségbe, s a helyiségben még nem volt senki, akkor is harsányan köszönt, a kor stílusának megfelelően, valahogy így: „Jó reggelt, elvtársak! Hát hogy vagyunk? Hogy telt az éjszakai szolgálat? A magnószalag elegendő volt? Szép napot maguknak, elvtársak. Én most reggelizni fogok, szalonnát, friss hagymát, ha megengedik. Maguk ettek már?” Kezdetben, tapasztalatlan ifjúként meg voltam győződve, hogy az akkor idős kolléga pszichiátriai eset, megérett arra, hogy egy lélekdoktor kezelésbe vegye. Na de ifjonti tapasztalatlanságom mondatta ezt velem, hittem is meg nem is, amit akkori mestereim mondogattak: „Vigyázz, fiam, mert a falnak is füle van.” Nos, a fal füle, úgy látszik, megmaradt a rendszerváltás után is. Igaz, a titkos apparátus teljességgel dekonspirálódott, ám lassan, de biztosan vissza- titkosodott. Mosolyogtató és hátborzongató is volt nemrégiben az a kiállítás, amelyet a Cseh Kulturális Központ hozott létre a falak füléről. Ott volt minden, amit az StB lehallgatásunkra annak idején bevetett. Ma, ebben a mobilos, digitális, szatellites világban már mo- solygunk a hamutartóba szerelhető poloskákon, virágcserépbe rejthető automata fényképezőgépen. Lehallgatás, megfigyelés természetesen demokratikus körülmények közt is elfogadott titkosszolgálati módszer. Most viszont egy csinos kis vita van kialakulóban az új titkosszolgálati törvény kapcsán. A SIS ugyanis azt javasolja, hogy a lehallgatott polgárt öt esztendő elteltével tájékoztassák, hogy lehallgatták, ha a lehallgatás nem igazolt semminemű bűncselekményt. Ezzel viszont nem ért egyet a belügyminisztérium, az állam érdekeinek csorbulását látja a javaslatban. Nos, amíg vitáznak, addig is - egykori kollégám után, szabadon - így lépek be szerkesztőségi irodámba: „Jó reggelt, uraim, hogy vagyunk? Én most reggelizni fogok, szalonnát meg friss hagymát, ha megengedik. Maguk ettek már?” A szerző a Pátria Rádió munkatársa
