Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)
2004-06-19 / 141. szám, szombat
„Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kis fiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa. ” (Arany János) TT CSALÁDI KOR „A gazda pedig mond egy szivesjó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörliporlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével ” (AranyJános) 2004. június 19., szombat 8. évfolyam 23. szám A hetvenhét éves nyugdíjas Jolán néninek tizenhatezer koronájába került, hogy mindössze egy kis társaságra vágyott Későn jött rá, hogy átverés Jolán néninek semmiféle javulást nem hozott a csodaműszerként beharangozott szerkentyű (Szőcs Hajnalka felvétele) Sok pénzébe - tizenhatezer koronájába - került a társaságkeresés egy idős galántai nyugdíjas hölgynek, Jolán néninek. Ennyiért vásárolt meg egy enyhén szólva gyanús egészségjavító berendezést azon a termékkínáló kiránduláson, ahová tulajdonképpen csak azért ment el, mert otthon túlságosan egyedül érezte magát. GAÁL LÁSZLÓ „Szeretem a társaságot, elmegyek hát olykor egy-egy olyan kirándulásra, amilyet szinte hetente kínálnak a postaládába dobott röplapokon” - vallotta be Jolán néni, miközben a járási székhely forgalmas utcáján álló bérház kis lakásában beszélgettünk. Volt már több hasonló kiránduláson, ahol az „utaztató” árusok 120-130 koronáért egész napos programot, ingyen ebédet ígérnek, cserében csak meg kell nézni a szervezők termékbemutatóját. Azon hol valami gyapjúpaplant, hol csodálatos tulajdonságú - és mesebeli árú - edénykészletét, hol meg gyógyító, fogyasztó meg ki tudja, még mi mindenre jó csodakotyvalékokat kínálnak. Jolán néni a legutóbbi kirándulásig még egyszer sem vásárolt semmit. Tavaly szeptemberben a Lévához közeli Lökre invitáló utazásra fizetett be, amit a tőketerebesi Orin Trading cég hirdetett. „Ezúttal egy olyan elektromos műszert mutattak be, amely a szív- és vérkeringési panaszokkal kúszködőknek kínál enyhülést. Az elektromos impulzusokkal működő berendezést elég néhány percig a mellkasra szorítani, és szabályozza a vérnyomást, enyhülést hoz a betegnek. Legalábbis ott, a löki előadáson ezt ígérték” - tájékoztatott Jolán néni, és meg is mutatta a berendezést. Drága kirándulás Jolán néni maga is érrendszeri problémákkal és magas vérnyomással küzd, naponta többféle' gyógyszert szed, mégsem azzal a szándékkal ment aznap kirándulni, hogy szívjavító műszert vásároljon. „Nem akartam én most sem venni semmit, de véledenül éppen egy kajali házaspárral kerültem egy asztalhoz, akik állították, hogy a férj az infarktusa óta ezt a műszert használja, és olyan jót tett neki, hogy már a gyógyszereit sem kell szednie. Az árus meg azt mondta, hogy akinek nem használ, az hét napon belül visszaadhatja, és visszakapja a pénzét, hát azt gondoltam, én is kipróbálom.” A nyugdíjas asszony ott helyben meg is rendelte a berendezést, amit olyan „előnyös” áron kínáltak, hogy már annak is felettébb gyanúsnak kellett volna lennie. A szerződésben foglaltak szerint a műszer ára 25 990 korona, de aki a helyszínen megrendeli, annak, de csak annak kereken tízezer koronát elengednek, sőt még egy elektromos kávéfőzőt is adnak hozzá ingyen. Pár nap múlva Jolán néni galántai lakására meg is hozták a kávéfőzőt meg a csodaműszert, és ő ki is fizette a 15 990 koronát. Nincs visszaút Azóta már sokszor megbánta, és szeremé visszakapni a pénzét, de ez nem olyan egyszerű. Sőt, gyakorlatilag szinte leheteüen. Az utaztató árusok ugyanis nagyon jól bebiztosítják magukat, a szerződésbe mindent beírnak, ami garantálja, hogy ne kelljen majd visszafizetni a becsapott vevő pénzét. Persze, ezt oyan apró betűkkel tüntetik fel a szerződésben, hogy azt egy idős nyugdíjas még szemüveggel is nehezen olvassa el. De ha elolvassa is, nem hinném, hogy - legyen akár szakavatott jogász - kapásból tudná, mit takarnak a törvények, törvénycikkelyek meg paragrafusok számai, melyekre az árusító hivatkozik. Jolán néni szerződésében is vannak ilyen apró betűs utalások, amelyekből az is kiderül, hogy nem a használat alatti hét napon belül gondolhatja meg az ügyfél a vásárt, hanem a szerződés megkötését követően, mielőtt még átvette az árut. Sőt az is benne van az apró betűs utalásban, hogy a már használt műszert higiéniai okokból nem vehetik vissza. De még ha időben gondolja is meg az ügyfél, hogy mégsem veszi át a csodaműszert, a szerződés aláírásával elkövetett botorságáért akkor is a vételár 25 százalékával fizet, még ha nem látta is a műszert. Csak termék Jolán néni már több levelet is írt a forgalmazó ügynökségnek, hogy a műszer nem használ, ezért szeremé visszakapni az árát, amire a cég illetékese azzal válaszolt, hogy ez nem gyógyító eszköz, ez csak termék. Meg azt kéri, hogy az ügyfél az orvosától hozzon igazolást arról, hogy a termék nem használt neki. „Az előadó ott a löki bemutatón azzal kezdte - emlékszik vissza a panaszos -, hogy egy tablettát, azt hiszen Brufein volt, elégetett, és amikor az füstölt, azt mondta: na látják, ez egy egészségtelen valami, de ez a műszer nem csinál kellemetlenséget. Úgyhogy most ne mondják, hogy ez nem gyógyító eszköz, ők azt igenis annak reklámozták - háborog Jolán néni, és kerek perec csalóknak nevezi az eladókat. - Azóta rájöttem - állítja -, hogy annak a kajali embernek sem ez a műszer segített. Mert hallottam egy másik esetet, hogy valakinek infarktusa volt, és abból felépülve abbahagyhatta a gyógyszerek szedését. Hát ennek a kajalinak is az infarktus hozta meg a változást, nem ezeknek a csalóknak a műszere.” Javíthatatlan hiszékenység Ő maga naponta ellenőrzi a vérnyomását, egy füzetbe fel is jegyzi, s eszerint bizony a csodaműszer alkalmazása egy csöppet sem javított rajta. Az csak azután javult, hogy a legutóbbi ellenőrzéskor új gyógyszereket írt fel neki az orvos. Éppen ezért szeremé visszaadni a megvásárolt műszert az eladónak, és visszakérni a pénzét. Jolán néni hiszékenységét jellemzi egy eset, amikor a bérházuk lépcsőházában egy paplanokkal házaló árussal találkozott. A folyosón éppen virágokat öntöző asszonyt a vadidegen férfi szlovákul a nevén szólította, nyilván a bejárati ajtónál lévő csengőről olvasta le. Jolán néni pedig látva, hogy árussal van dolga, mindjárt azzal állt neki, nem annak a terebesi cégnek az alkalma- zottja-e, amelyiktől ő a szívkeringés javító műszert vásárolta. Az idegen pedig rábólintott, hogy de bizony, ő is attól a cégtől jött, mire a néni behívta a lakásba, megmutatta neki a műszert, és elpanaszolta a sérelmét. Az idegen árus pedig igazat adott neki, sőt biztatta, hogy úja meg a panaszát az ügynökségnek, és kérje vissza a pénzét. „A nevét is elárulta, aztán hogy ő volt-e az vagy sem, ki tudja” - kételkedik már így utólag a néni. Az ügynökség az áprilisban küldött válaszlevelében azt írja, a mágneses terápia (állítólag ezen az elven működik a szóban forgó szerkentyű) bizonyítottan jó hatással van az egészségre, de a jó eredmény feltétele, hogy hosszú ideig rendszeresen használják a műszert. „A mágneses terápia nem magát a betegséget gyógyítja, csak elősegíti a gyógyulási folyamatokat” - mosakszik az ügynökség. Az illetékes ugyanakkor azt írja, hogy a törvényből kifolyólag az átvétel után legfeljebb 7 napon belül kellene visszavenniük a műszert, egyébként ezt a cég sehol nem garantálta. Ez is bizonyílja a furfangossá- got: a műszer kedvező hatása csak hosszú idejű használat után mutatkozik - vagy nem mutatkozik - meg, de ha az ügyfél hét napon túl várja a hatást - és az nem jelentkezik -, utána a panaszával esetleg a sóhivatalba mehet. Most már Jolán néninek is megvan a maga véleménye a hasonló kereskedőkről: „Elfogadnak tizenhatezer koronát egy hetvenhét éves beteg asszonytól. Hogy képesek erre?! Ez a szerkezet csak arra jó, hogy kicsalják az idős emberektől a pénzt, mert ha csak ránéz az ember, látni, hogy ez nem tud semmit. Humbug az egész. Legalább a pénzem hatvan százalékát küldjék vissza, hogy a gyógyszereimet megvehessem. Nekem nincs szükségem erre a használhatatlan vacakra.” Jolán néni már aligha látja viszont a pénzét, de esete intő példa lehet sok más ember számára, hogy ne üljenek fel a felettébb szépen csengő, de utólag igencsak fájdalmas kijózanodást eredményező ajánlatoknak. Régi tapasztalat, hogy bármennyire vigyáz is valaki a holmijára, nincs az a tolvaj, aki ne járna túl az eszén, más szóval: akit meg akarnak lopni, azt meg is lopják Sajnos a segítőkész embertípus is kihalófélben lévő faj FIALA ILONA Ha bemegyek egy nagyáruházba, azonnal csoportosítani kezdem az embereket. Három csoportot tartok nyilván. Az elsőbe azokat sorolom, akiket még nem loptak meg, a másikba azokat, akiket ugyan nem loptak meg, de van olyan közeli hozzátartozójuk, barátjuk, munkatársuk, akit már igen. A harmadik csoportba azok tartoznak, akik legalább egyszer áldozatául estek az áruházi tolvajoknak. Az első csoport nyugodtan cselleng a pultok között, gondtalanul válogat, olykor percekig felügyelet nélkül hagyja a bevásárlókocsit. Nem tudja, hogy csak azért nem lopták el a kocsin szabadon elhelyezett táskát, mert éppen nem volt tolvaj a közelben. Tehát nem is tudatosítja, micsoda szerencséje volt. A másik csoport tagjai időnként ideges pillantást vetnek kézitáskájukra, sőt visszaemlékezve ismerősük tapasztalataira, magukhoz ragadják, átvetik a vállukon, legyen inkább kényelmetlen a vásárlás, de nem óhajtják saját bőrükön megtapasztalni a hallomásból ismert rémesetet. Aztán néhány perc múlva el is feledkeznek, megint ráakasztják a táskát a kocsira, s a pénztárnál sorakozva kapnak észbe, tudatosítva a szerencsét, hogy figyelmetlenségük ellenére senkisem szabadította meg őket a féltett táskától a pénztárcával, hitelkártyával, az összes irattal, kulcsokkal, mobiltelefonnal, szemüveggel, villamosbérlettel, ebédjegyekkel, kozmetikumokkal, gyógyszerekkel és egyebekkel együtt. A harmadik csoport, a pechesek csoportja két marokra fogja a táskáját, s képes akár a könyökével leverni az árut a pultról egyenesen bele a kocsiba, csak ne kelljen elengednie féltett kincsét. Persze, az áruházi tolvajoknak ez rögtön szemet szúr, s mivel nem ismerik az én filozófiámat, ezért ők azt hiszik, hogy aki feltűnően őrzi a táskáját, annak csakis az lehet az oka, hogy rendkívül sok pénz van benne. Ennek aztán az a vége, hogy bármennyire vigyáz is valaki a holmijára, nincs az a tolvaj, aki ne járna túl az eszén. Más szóval: akit meg akarnak lopni, azt meglopják! Akár ülhet is a szatyrán! A tolvaj kivárja a megfelelő pillanatot, s lecsap. Mert ilyen pillanat mindig adódik: leesik valami a földre, összetorlódnak az emberek, a pénztárnál ki kell rakni az árut... Jómagam is a harmadik csoport bélyegét viselem. Nem sokkal a legújabb pozsonyi Tesco hipermarket megnyitása után kerültem egy tolvaj keze ügyébe, aki úgy is el tudta venni a táskámat, hogy csak öt-hat másodpercre engedtem el, amíg a megszemlélt, de nem megfelelő árut visszaraktam a polcra. Nincs szándékomban ecsetelni a sokkot, amit akkor átéltem, se az utána következő ügyintézés fáradalmait és anyagi vetületét. Hanem van egy szomorú tapasztalatom mindezeken kívül. Amikor kétségbeesve vártam a kihívott rendőrökre az áruház előtt, eszembe jutott, hogy haza kellene telefonálnom, otthon van-e már valaki a családból. Mert attól féltem, hogy amíg én a rendőrökkel diskurálok, valaki kitakarítja a lakást, hisz a címem ott van a személyimen, a lakáskulcsok meg mellette. De nem volt egy fillérem sem, ezért sorra megszólítottam az embereket, hogy nem adnák-e kölcsön a mobil- telefonjukat. Nem tudom, hányán, de a fél óra alatt, amíg várakoztam, mindenki elutasította a kérésemet. Azaz senkinek nem volt mobiltelefonja! Még azoknak sem, akiknek ott lógott a derékszíjukon! Bocsánat, egy férfinak mégiscsak volt, de éppen lemerült! Úgy sajnálta, hogy nem segíthet! S épphogy mindezt elmondta, felhívta valaki, ő meg szemrebbenés nélkül vidáman cse- verészett. Kénytelen voltam hát cselhez folyamodni: amikor egy fiatal nő éppen befejezte a telefonbeszélgetést, odaléptem hozzá, elmondtam neki, milyen kátyúba kerültem (ezt persze azelőtt is mindenkinek elmondtam), ő is végigmért, mint mások, de nem volt szíve (vagy módja) elutasítani, s mondta, hogy diktáljam a számot. Ő maga hívta fel a lakásomat, s csak azután adta kezembe a telefonját, amikor egyik gyermekem bejelentkezett. Egy szempillantás alatt elmondtam, hogy ellopták a táskámat, s ne mozduljon otthonról, amíg haza nem jövök. Igazán hálás voltam az ifjú hölgy segítségéért, de őt nem nagyon érdekelte se a hálám, se a balszerencsém, örült, hogy visszakapta a mobilját, s felszállt az éppen indulni készülő autóbuszra. Nem egyszer fordult már elő, hogy valakit kisegítettem a telefonommal. Sohasem várok ezért ellenszolgáltatást, örülök, ha segíthetek. S mikor nekem van szükségem mások segítségére, magamra maradok. Amikor elmondom ezt az ismerőseimnek, védelmükbe veszik az idegeneket, mondván, bizony úgy járhatok majd, mint a táskámmal. Bárki elkérheti a másik mobütele- fonját, aztán esetleg elfut vele. Mindenkinek vannak rossz tapasztalatai, ezért inkább óvatosak az emberek. S hogy ez nem is csoda. Ami pedig engem illet, szerintük éppen az én viselkedésem a meglepő. Hát hogy lehetek olyan könnyelmű, hogy bárkinek kölcsönadom a saját tulajdonomat? Erre én csak csóválom a fejemet, s nem bírom felfogni, hova lesz a világ a spontán segítőkészség nélkül, ami még nem is olyan régen természetes emberi tulajdonságnak számított.
