Új Szó, 2004. június (57. évfolyam, 125-150. szám)

2004-06-11 / 134. szám, péntek

12 Gondolat ÚJ SZÓ 2004. JÚNIUS 11. tősége, szakmaisága is, ami máig érezteti hatását. Mivel kiderült, hogy „minden másként volt”, a tör­ténelem egyre inkább elveszítette tudományos rangját, „plebejus tu­dománnyá” vált, amit mindenki ér­teni és tudni vélt. A társadalomnak megnőtt az igénye a múlt ismeretei iránt, ezeket az ismereteket azon­ban elsősorban nem az iskola által akarta biztosítani. A történelem­nek mint tantárgynak az értékvesz­tése pedig az iskolán belül is folyta­tódott. A rendszerváltást követő megváltozott társadalmi igények és értékrendek más tantárgyakat értékeltek fel, s az iskolákon belül a tantárgyak között kialakult hamis, de mégis meghatározó sorrendben a történelem egyre hátrább került. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy a történelem azok közé a tan­tárgyak közé tartozik, amelyek ese­tében a tankönyvi ellátás a mai na­pig megoldatlan (különösen a gim­náziumok esetében), akkor nem kell csodálkoznunk a tantárgy álta­lános megítélésén és állapotán. A szlovákiai magyar iskolákban folyó történelemoktatásnak talán még a szlovákiai ádagnál is na­gyobb problémákkal kell megküz­denie. Ezt elsősorban a megfelelő­en képzett pedagógusok hiánya, a már kritikussá váló tankönyvhiány, illetve a tananyag tartalmi előírásai és a diákok valós igényei között fe­szülő ellentétek okozzák. A felso­rolt problémák gyújtópontját a nemzeti történelem oktatása jelen­ti, amely mindig is megol- dadan problémaként nehe­zedett a pedagógusok vál­lára. Ebben a tekintetben a rendszerváltás sem hozott nagyobb változást. Előtte ugyanis a korabeli szlovák történelemszemlélet jegyében va­lamiféle kvázi csehszlovák történe­lem megkonstruálása jelentette a szlovákiai történelemoktatás va­lóságát.4 A rendszerváltást követő­en ezt a szlovák nemzeti múltnak a tananyagba való erőteljes beemelé­se váltotta fel, amelynek a keretei között a magyar nemzeti történe­lemnek - és főleg a szlovákiai ma­gyar kisebbség történelmének - is­mét csak nem juthatott hely. Ezt a helyzetet még az utóbbi időkben a szlovák historiográfiában bekövet­kezett szemléletváltozás sem tudta érdemlegesen megváltoztatni. Ezt a változást legjobban a közös törté­nelem (a magyarok és szlovákok közös történelme - S. A.) birtokba­vételének szándéka fejezi ki, amely markánsan különbözik attól a ko­rábbi szemlélettől, amely kizárólag Nagymoráviára, majd az 18. szá­zad végétől meginduló szlovák nemzeti mozgalmakra szűkítette le a szlovák nemzed történelmet.5 A szlovákiai magyar társadalom­nak - mint kisebbségi közösségnek - azonban mások a történelemtaní­tás tartalmával szemben támasz­tott követelményei. Azt is elválja ugyanis az iskoláinkban folyó tör­ténelemoktatástól, Jiogy az egyete­mes történelem ismeretanyaga mellett a magyar nemzed történel­met is megismertesse a diákokkal, s ezáltal részt vállaljon a fiatalok nemzettudatának formálásában. Ez a célkitűzés azonban egyáltalán nem áll összhangban a jelenlegi tantervi előírásokkal és a rendelke­zésre álló tankönyvekkel, amely el­lentét elsősorban a történelmet ok­tatók személyén csapódik le. A magyar nemzet történelmének tanítása iskoláinkban Ha röviden summázni akarjuk a nemzeti történelem tanításának jelenlegi helyzetét, akkor azt kell mondanunk, hogy a helyzet egy­részt szomorú, másrészt viszont bizakodásra késztető. Szomorú és lehangoló azért, hogy iskoláink egy jelentős részében sajnos a nemzeti történelem címszó alatt szlovák szempontú nemzed törté­nelmet tanítanak gyerekeinknek, miközben a diákok saját, magyar nemzeti történelmükről csak mi­nimális és gyakran elferdített in­formációt kapnak. Ez azért is ér- hetetlen, mivel a két nemzet tör­ténelme gyakorlatilag azonos, ki­rályaink egyben a szlovákok ural­kodói is, sikereink és tragédiáink ezer éven át közös élmények vol­tak. Bizakodásra ad azonban okot, hogy a történelemtanárok között egyre több az olyan, aki a hivatalos tantervek és tankönyvek szellemétől és tartalmától függet­lenítve magát azt tanítja a diákok­nak, amire azoknak szükségük van, vagyis a történelmi Magyar- ország történetét és egyben a ma­gyar nemzeti történelmet. Az iskolákban folyó történe­lemoktatás tartalmát alapvetően két tényező határozza meg: a tan­tervi és tankönyvi kötöttségek, il­letve a pedagógus emberi, szak­mai kvalitásai. Noha modern vilá­gunk az elszemélytelenedés felé halad, s az oktatásban is teret nyernek a pedagógust háttérbe szorító formák (pl. e-learning), a tanár szerepe mégis egyre fonto­sabbá válik. Nemcsak szakmai fel- készültsége, hanem a személyes példa révén is. A történelem taní­tása során - már csak azért is, mert az utóbbi években bizonyos mértékig „relativizálódott” a tör­ténelmi igazság fogalma - külö­nösen fontos, hogy a diákok hite­les személynek fogadják el a pe­dagógust. Ehhez viszont jól felké­szült pedagógusokra van szükség, ami a hazai magyar iskoláinkban folyó történelemoktatás talán leg­nagyobb gondja. Olyan probléma ez, amely kapcsán hatványozot­tan megjelenik hazai oktatás­ügyünk minden gondja: a magyar nyelvű és szellemiségű pedagó­gusképzés megoldatlansága, az oktatásügy egyre késlekedő re­formja, a kulturális és oktatási ön­kormányzatiságunk fájó hiánya. A Történelemtanárok Társulá­sa és a Fórum Intézet által 2003- ban elvégzett kérdőíves felmérés ugyan nem meglepő, mégis meg­döbbentő eredményeket hozott. Kiderült ugyanis, hogy az iskolá­inkban történelmet oktató peda­gógusok közel fele (48%) szak­képzetlen, vagyis az egyetemen nem végzett történelem szakot. A gimnáziumokban minden ta­nár szakképzettnek bizonyult ugyan, az alapiskolákban azon­ban különösen rossz a helyzet, ott gyakorlatilag a tanárok fele szakképzetlen, s magyarosok, földrajzosok, matematikusok tu­catjai tanítják (???) a diákokat a múlt megismerésére. Ehhez a helyzethez a tanárképzés megol­datlansága mellett kétségtelenül hozzájárul a tantárgy kétségkí­vül alacsony presztízse is. Iskolá­ink egy részében ugyanis felül­kerekedett egy olyan felfogás, amely szerint vannak fontos és kevésbé fontos tantárgyak, más szóval tudományok és áltudo­mányok. A történelem pedig két­ségkívül az utóbbi csoportba lett besorolva. Ehhez hozzájárult az, hogy a rendszerváltás előtti évti­zedekben tanított „hivatalos ha­zugságok”, majd a rendszervál­tás által felszínre hozott „min­den másképp volt” jelszó az egész tantárgyat és az érintett pedagógusokat is ellehetetlení­tette. Ezért hallani annyiszor, „hogy ez csak mese”, amelyet bárki el tud mondani. Ezért is egyszerűbb az igazgatók számá­ra a fölösleges történelemórákat más szakot végzettek között el­osztani, mint égy újabb szakkép­zett tanerőt felvenni (amelyből amúgy sincs nagy kínálat.) Va­jon a fordítottjára van-e példa? Tanítanak-e iskoláinkban ma­gyar irodalmat, matematikát vagy földrajzot történelem sza­kosok? Talán ez utóbbit néhány helyen igen, de az ilyen gyakor­lat szerencsére ritka. Mert a mai követelmények közepette ez nem megoldás. S hogy a fentieket alá­támasszuk, néhányba kérdőívek­ből kimazsolázott arra vonatko­zó extrém példát is felsorolunk, hogy milyen szakpárosításokban is tanítják iskoláinkban a törté­nelmet. (Előrebocsátva azonban rögtön azt is, hogy ezért legke­vésbé az érintett pedagógus a fe­lelős.) Van tehát olyan iskola, ahol az andrológus végzettségű pedagógus például német nyelv, földrajz, tánc és testnevelés mel­lett tanít történelmet; a fizika­kémia szakos tanár polgári neve­lést, természetrajzot, honisme­retet és történelmet tanít; a csu­pán gimnáziumi végzettséggel rendelkező kolléga a földrajz, testnevelés, technikai nevelés és polgári nevelés mellett tanít tör­ténelmet stb. A szakképzettség hiánya azon­ban nem csupán és nem elsősor­ban a tárgyi tudás hiányában mu­tatkozik meg, sokkal inkább a szakmai hozzáállásban. Az emlí­tett felmérésből ugyanis az is ki­derült, hogy a csak kényszerből „történelem szakossá” avanzsált pedagógusok (tisztelet az álta­lam nagyra becsült kivételeknek) az átlagosnál jóval kevesebbet tö­rődnek a szakmai fejlődésükkel: nem járnak továbbképzésekre, nem ismerik, és nem olvassák a szakirodalmat, szakfolyóirato­kat. Emellett ők azok, akik sokkal szervilisebben viszonyulnak az állam által sugallt tartalmi kérdé­sek felé is: tehát nagyobb arány­ban fogadják el az amúgy általuk sem megfelelőnek tartott tanter­veket, nagyobb arányban hasz­nálják azon szlovák tankönyvek magyar tükörfordításait, amelye­ket maguk is kritizálnak. S ők azok, akik jóval kisebb mérték­ben tanítják a magyar nemzeti történelmet, mint a szakképzett pedagógusok. Pedagógustársadalmunk fent ismertetett struktúrája mellett különösen fontos szerepe van a tanterveknek és a tankönyvek­nek. Mint tudjuk, a szlovákiai ma­gyar iskolákban néhány tantárgy kivételével (magyar nyelv és iro­dalom, szlovák nyelv, zenei neve­lés) a szlovák tantervek érvényesek, így a törté­nelmet is azonos tanterv alapján tanulják a párká­nyi magyar és a túró- cszentmártoni szlovák di­ákok. Ezek a tantervek pe­dig a bennük megjelenő modern elvek ellenére is a szlovák nem­zetállam koncepciójára épülnek: kizárólag a szlovák nemzet és a szlovák államiság szempontrend­szere érvényesül bennük. A tan­könyvek pedig a tantervi előíráso­kat tükrözik. Persze el kell mondani, hogy a jelenlegi tankönyveket (itt az alapiskolások számára az Orbis Pictus által kiadott tankönyvek­ről beszélek) korántsem lehet egy kategóriába sorolni a korábbi idők könyveivel, hiszen szeren­csére hiányoznak belőlük a köz­vetlenül magyarellenes, intole­ráns tartalmú részek, a más nyel­vű, fajú emberekkel szemben ne­gatív érzelmeket keltő elemek. A baj csupán az, hogy ezek a köny­vek nem nekünk és nem rólunk íródtak. Sőt, tovább megyek, sze­rintem helyenként (elsősorban a 19. századi „megkonstruált szlo­vák múlt” bemutatására gondo­lok) ezek a tankönyvek még a szlovák diákok valós érdekeinek sem felelnek meg. Nem hiszem ugyanis, hogy helyes elhitetni a szlovák fiatalokkal azt, hogy 1848/49-ben a szlovákság szem- befordult a magyarországi forra­dalommal, és hogy a Stúr és Húrban által szervezett szabad- csapatok egy össznemzeti mozga­lom megtestesülései voltak. Ezt és az ilyen „tévedéseket” termé­szetesen a szlovák történetírás­nak kell korrigálnia, az viszont már bennünket is érint, hogy az ezeket a tankönyveket használó szlovákiai magyar diák nem talál­kozik történelmünk legnagyobb­jainak még a nevével sem. Csak néhány név, akik kimaradtak: Széchenyi István, Deák Ferenc, Eötvös József vagy a trencséni születésű Baross Gábor. Persze így is lehet nemzeti történelmet tanítani, de minek? Van nekünk szerencsére egy másik tankönyvcsaládunk is, a Lilium Aurum által kiadott A ma­gyar nép története című sorozat, amelyet Kovács László kollégám­mal közösen készítettünk. Habár - jómagam is érintett lévén a dolog­ban - nem lenne etikus és nem is szándékom dicsérni, mégis úgy gondolom, a jelenleg rendelkezés­re álló tankönyvek közül (ebbe a magyarországi könyveket is bele­értem) ez jelenti az igazi megol­dást. Idézném az említett felmérés egyik válaszát: „Ebben minden benne van, amire a diákjainknak szükségük van. Jól érthető, gazda­gon illusztrált, érdekes a diákok számára.” A gond csak az, hogy ezt saját zsebükből fizetik a tanu­lók, míg a szlovák sorozatot in­gyen kapják. Ezt boldogabb orszá­gokban diszkriminációnak mon­danák, nálunk állami oktatáspoli­tikának nevezik. Konklúziók Összegzésképpen tehát el lehet mondani, hogy a nemzeti történe­lem tanításának megoldása komplex beavatkozást igényel. Nem elég csupán a tanterveket és a tankönyveket átírni, a pedagó­gusképzést is új alapokra kell he­lyezni. A Selye János Egyetem és a nyitrai Közép-európai Tanulmá­nyok Karának létrehozásával ta­lán megteremtődtek ennek alap­jai. A magyar nyelvű és szellemi­ségű történelemtanár-képzés sze­mélyi háttere (a megfelelő okta­tók) azonban jelenleg még nem látszik biztosítottnak. Reméljük, rövidesen ez is megoldódik. A tankönyvek terén a legfonto­sabbnak a tankönyvválasztás le­hetőségének megteremtése tű­nik. El kell érni végre, hogy a pe­dagógus és az iskola az általa képviselt pedagógiai program­mal összhangban maga válassza meg a használandó tankönyve­ket. És természetesen legyen mi­ből választani. A pedagógusok - és mindenekelőtt a diákok - mód­szertani szempontból modern, áttekinthető, a tanulók életkori sajátosságainak megfelelő, euró­pai színvonalú, mindezek mellett azonban magyar szellemiségű tankönyveket igényelnek. Persze nem a 19. századi nemzetkép je­gyében írottakat, hanem a mi (ti. magyar) tankönyveinkben is gyakran ott lévő előítéletektől és nemzeti sémáktól menteseket. Az ehhez szükséges feltételek meg­teremtése talán még hosszadal­masabb folyamat, mint az egye­temalapítás. Először ugyanis az egész iskolai oktatásunk alap­szemléletét kellene átformálni, majd új, a képességfejlesztésre és értékközvetítésre alapuló tanter­veket kidolgozni. Olyan tanterve­ket, amelyek tartalmilag a szlová­kiai magyar iskolák számára is al­kalmasak. Csupán ezekre a tan­tervekre alapozva lehetséges az­tán tankönyvírásba fogni. Az ok­tatási rendszer átalakításáról és teljesen új tantervek kidolgozásá­ról jelenleg is folynak a viták, s ez az átalakítás előbb-utóbb minden bizonnyal meg is fog történni. A jelenlegi diákoknak és szüleiknek viszont nem mondhatjuk azt, hogy a mostani tankönyvek hasz­nálhatatlanok ugyan, de sebaj, mert tíz év múlva már jobb lesz a helyzet. Ezért fordult 2003 őszén a Történelemtanárok Társulása az Országos Pedagógiai Intézet­hez, s terjesztett elő egy, a szlová­kiai magyar gimnáziumok szá­mára készített tantervet. Ennek elfogadási procedúrája a végéhez közeledik, s minden remény meg­van arra, hogy a 2004/2005-ös tanévben már ez alapján tanítsa­nak gimnáziumainkban. Ezek a tantervek ugyan még mindig a hagyományos történelemtanítás módszereire épülnek, tartalmilag azonban újak, hiszen gerincüket a magyar nemzeti történelem al­kotja. Persze a kisebbségi tapasz­talatokon átszűrve, a multikul- turalitás, a tolerancia, a többszem­pontúság elveit szem előtt tartva. Az új tantervek alapján végre saját történelemtankönyveket kaphat­nak gimnáziumaink, amelyek re­mélhetőleg a 2005/2006-os tanév­től már használhatók lesznek. Az alapiskolák esetében talán ennél is egyszerűbb megoldás kínálkozik a már meglévő és a pedagógusok, sőt a diákok által is pozitívan fogadott A magyar nép története című tankönyvso­rozat használata által. Ehhez csupán a tanárok egy részének kellene azzal a régi beidegződés­sel szakítani, hogy csupán azt és abból tanít, ami „elő van írva”; másrészt pedig meg kellene te­remteni annak az anyagi hátte­rét is, hogy ezek a könyvek min­den magyar iskolás kezébe eljut­hassanak. Az ideális persze az lenne, ha a szlovák kulturális tárca fedezné ennek a költségeit, s így felszámolná azt a rejtett diszkriminációt, amely ezt a tan­könyvsorozatot sújtja. Hosszú távon azonban az alapiskolák esetében is új, iskoláink igényei­hez igazított tantervek és új tan­könyvek szükségesek. (A szerző a Fórum Intézet munkatársa, a Történelemtaná­rok Társulásának elnöke.) Jegyzetek 1 Idézi: Kratochvíl, Viliam: Problémy tvorby programového projektu vyucby dejepisu v transformujúcej sa spolocnosti. 2000, kézirat 2 Az évszámokon innen és túl... Megújuló történelemtanítás. Szerk. Knausz Imre, Bu­dapest, 2001, Műszaki Könyvkiadó, 9. old. 3 Kratochvíl, Viliam: i. m. 4 így fordulhatott elő, hogy a szlovákiai magyar diák Balassi, Széchenyi István vagy Deák Ferenc nevével nem találkozott tanulmányai során, arról viszont tanult, hogy Szlovákiának [sicc] milyen huszita hagyományai vannak. 5 Az említett változást jól példázza Bél Mátyás megítélése, akit a huszadik század első felében J. Skultéty még a legvesze­delmesebb magyarónnak bélyegzett meg, a második világháború utáni időszak egyik legjelentősebb szlovák történésze viszont már megvédett, megmagyarázva Bél hungarus tudatát. Jelenleg pedig az egyik legnagyobb szlovák tudósként tart­ják számon, külön tananyag szól róla az általános iskolás tankönyvekben, s a besz­tercebányai egyetem is az ő nevét viseli. A szlovák historiográfia fejlődéséhez lásd a következő írásokat: Niederhauser Emil: A szlovák történetírás a két háború között. Régió, I., 2. 1990. 181-206; Szarka Lász- ló—Sallai Gergely: Önkép és kontextus (Magyarország és a magyarság történel­me a szlovák történetírásban a huszadik század végén). Régió, XI., 2. 2000. 71-107. A fő gondot a képzett pedagógusok hiánya és a tankönyvhiány jelenti. Először az egész iskolai oktatásunk alapszemlé­letét kellene átformálni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom