Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

2004-05-25 / 119. szám, kedd

ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 25.

Vendégünk 19

Kovács Ákos: „Számomra a legjobb kritika az, ha a koncerten vagy a lemezem megjelenése után azt mondják, hogy meglepődtek, nem ezt várták”

Igyekszem ledönteni saját bálványomat

„Semmilyen hatalomnak és politikai pártnak nem vagyok feltétlen híve”

(Somogyi Tibor felvétele)

Kovács Ákos a magyar könnyűzenei élet egyik legeredetibb és látszatra leginkább ellentmondásos személyisége. Mély értelmű dalszövegei és megfontolt, mégis karakán nyilatkozatai azt sugallják, nem a sikerre hajt, de egyetlen kollégája sem dicsekedhet hasonlóan népes és hűséges rajongótáborral.

VRABEC MÁRIA

Anélkül lett ikon, hogy megtervezte és tudatosan ápolta volna az imázsát - egyszerűen csak kiderült, hogy életszemléletét, versbe, dalba öntött gondolatait és vágyait mások is magukénak érzik. És ez nem csupán ideig-óráig tartó fellobbanás: már tizenöt éve ad ki lemezeket. Ő maga kissé ironikusan kezeli saját sztár mivoltát, azt mondja, az első nagy sikerek óta próbálja kívülről szemlélni a színpadi énjét, és amíg erre képes, addig minden rendben van.

Közgazdászként végzett, de zenészként vált ismertté. Dolgozott valaha a szakmában?

A produkcióm művészeti és gazdasági vezetője is. vagyok, úgyhogy a diplomámnak hasznát veszem, de soha nem voltam mondjuk egy nagy cég alkalmazásában közgazdász. Másodéves voltam az egyetemen amikor a Bonanza Banzaijal az első lemezt készítettük és nagyjából akkor vált számomra világossá, hogy a közgazdasági pályát nem nekem találták ki. Nem a zenélés miatt, hanem azért, mert a kilencvenes évek elején a hazai közgazdaság- tudomány és -oktatás válságot élt át. Nagyon sok elméletet tanultunk, ráadásul olyan elméleteket, amelyekről már akkor gyanítani lehetett, hogy hamarosan lejár a szavatosságuk, a gyakorlatban semmire se megyünk velük. Polgári családban nőttem fel, ahol elképzelhetetlen volt, hogy a gyereknek ne legyen egyetemi végzettsége. Akkortájt talán másképp nyilatkoztam volna, de mai fejjel tudom, hogy a szüleimnek igaza volt. Jogászdinasztiából származom, öcsém is jogot végzett, engem is erre a sorsra szántak, de azt már tizenhat évesen tudtam, hogy jogász nem akarok lenni. Azt nem tudtam volna még megmondani, hogy mi szeretnék lenni, csak azt éreztem, hogy valahol a csepűrá- gás környékén lesz dolgom. Az egyetemi évek alatt végig turnéztunk, lemezeink jelentek meg. 1992-ben, amikor diplomáztam, két teltházas koncertet adtunk a Sportcsarnokban. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy ez az én utam, de a szüleim nagyon nehezen fogadták el a választásomat, sőt azt hiszem, bizonyos értelemben máig sem bé- kültek meg vele igazán.

A tanárai elismerték, hogy egy zenekar menedzseléséhez közgazdászi tehetség is kell?

Többségüket egyáltalán nem érdekelte a zenészi tevékenységem, és akit érdekelt, azoknál egyáltalán nem jelentett előnyt. Emlékszem, az egyik vizsgán mondta a professzor, hogy húzzak tételt, én meg úgy gondoltam, először bemutatkozom. Erre ő: tudom, hogy maga kicsoda, én

meg XY vagyok, az óravezető tanár, akit maga az egész szemeszterben nem látott, úgyhogy hármasért indul. Egyedül az olasztanáromat, Németh Lajost érdekelte, mit csinálok, ő néha a koncertjeinkre is eljött, de azért a vizsgán nála is csak a tudás számított.

A diplomamunkáját a zeneművek nemzetközi hasznosításáról írta. Később tudta kamatoztatni ezt a tudását a nemzetközi piacon?

Azon túl, hogy érdekelt a téma, azért is választottam, mert tudtam, hogy az opponenseknek fogalmuk sem lesz, miről beszélek. Ez az én szakterületem volt, nem tudtak vizsgáztatni belőle. A gyakorlatban annyiban vettem hasznát, hogy én alapítottam az egyik első független magyar zeneműkiadót, amely szerzői jogokat kezel, szerzőket képvisel.

Az már a Bonanza Banzaiban kiderült, hogy igazi szólóénekesi alkat. Hogyan szánta rá magát, hogy ebbe az irányba lépjen? Vagy aki ennyire markáns egyéniség, annak nincs is más választása, mint a saját bőrét vinni a vásárra?

A pop-rockzene többnyire vokális műfaj, a legtöbb zenekarban az énekes a frontember, ő viszi el a balhét - nálunk ez sokszorosan így alakult, nemcsak a színpadon, hanem a szervezésben is. Egyébként sem tudtam volna soha elképzelni, hogy mások mögé bújva csináljak valamit, mert számomra mindig csak a saját belső korlátáim leküzdése volt a tét. A külső ellenállással nem nagyon érdemes törődni, mert mifelénk ez - más országokkal ellentétben - úgy működik, hogy minél inkább lendületbe jön az ember, annál nagyobb ellenszenvvel és több akadállyal kell megküzdenie. Nehezen tűri a közeg, ha valaki meghaladja az általánosan elfogadott mértéket, de erre hamar rájöttem és megtanultam kezelni. Azt viszont képtelen voltam megszokni, hogy a legnagyobb küzdelmeket mindig a belső ellenzékemmel vívtam. Más okok mellett ezért is lettem szólista.

Milyen hamar ismerte ki magát a magyar zenei dzsungelben?

Nem annyira átláthatatlan dzsungel ez, igaz, hogy sötét és mély, de nagyon egyszerűen működik. Mindenki azt hiszi, hogy nekem azért mennek jól a dolgaim, mert közgázra jártam és jól meg tudok tervezni mindent, pédig a siker kizárólag a közönségen múlik. A közönségreakciót nem lehet kitalálni, előre megtervezni. Rövid távon lehet befolyásolni a publikumot, nagyon erős hatást is el lehet érni, de a hosszabb kifutáshoz állhatatosságra és sok szerencsére van szükség. Bármit mondjanak a sikerlisták, nekem meggyőződésem, hogy az emberek azt szeretik, ha meglepik őket. Számomra a legjobb kritika az, ha a koncerten vagy a lemezem megjelenése után azt mondják, hogy meglepődtek, nem ezt várták. Törekszem is arra, hogy még saját magamat is meglepjem, erre pedig csak az képes, aki örömét leli abban, amit csinál. Ez önmagában még nem elég, de elengedhetetlenül szükséges feltétele annak, hogy az embert elfogadják.

Meg talán őszinteség is kell hozzá.

Ezzel a szóval vigyázni kell, mert úgy érzem, hogy őszinte vagyok a közönségemhez, de pont ezért nem kell ezt hangoztatnom. Ma már nagyon nehéz megmondani, mennyi az igazság abban, amit a média közvetít, mert hallottam már sok nyilatkozót a saját őszinteségéről mesélni, és tudtam, hogy abban a percben is hazudik. Ezért nem kell erről beszélni, a közönség majd eldönti, elhi- szi-e és meddig tartja hitelesnek, amit tőlem hall.

Soha nem volt túl jó véleménye a magyar könnyűzenei közegről, egyszer azt nyilatkozta, hogy a kilencven százaléka salak és csak tíz százaléka érték. Mégis mi tartja benne?

Kamaszkorom nagy kedvencei kedveltették meg velem a műfajt (legalábbis azt a bizonyos tíz százalékot), s a kezdeti nagy sikerek állítottak pályára. Amíg az ember csak híres akar lenni, addig mindenféle hülyeséget csinál, mert meg akar felelni a magában kialakított képnek. Aztán rájön, hogy a közönség így is, úgy is kialakít róla egy képet, ha van miről, és ez aligha befolyásolható. A kortárs könnyűzenéhez nem kell szakmai, zenei vérte- zettség, számos példa van arra, hogy baromi rossz zenészek élő legendákká nőtték ki magukat, csupán a személyiségük okán. Kétszáz olyan magyar zenészt tudok mondani, aki jobban gitározik vagy énekel mint én, mégsem ismerik őket - ez ilyen szeszélyes, igazságtalan és megmagyarázhatatlan műfaj.

Mondjuk a szövegek miatt.

Ebben sem vagyok egyedi példány, mert azért Bródy vagy Dusán szövegei igen nagy hatással vannak az emberekre. Talán csak az a specialitásom, hogy én zenét is szerzek, el is énekelem és még a saját stúdiómban is veszem fel. Gyerekkorom óta írok verseket és némelyikről kiderült, hogy inkább dalszövegnek jó. Előfordul, hogy egy vers magától rásimul egy dallamra, ilyen például a legutóbbi lemezemen az Altató, de ez a ritkább eset. A kapcsolat nagyon szoros a dal és a vers műfaja között, de az átjárás nagyon szűk, mert a dalforma már önmagában

korlátozó tényező, kevesebb szabadságot ad. Borzasztó nehéz hosszú éveken át érvényes szövegeket írni, főleg, hogy már mindent megírtak előttem, és én is megírtam szinte mindent, ami foglalkoztatott. A versben ilyen korlátok nincsenek, az sokkal szabadabb, kitárulkozóbb műfaj, következésképp igazabb is.

Néhány éve színészként is bemutatkozott, amikor az Oliver című musicalben Bili Sikest alakította. Hogy tetszett a „cse- pűrágásnak” ez a vállfája?

A színház működési rendszere csalódás volt számomra. Nagy várakozással mentem oda, azt hittem, majd meglátom, hogyan kell igazán szisztematikusan, fegyelmezetten, másokra figyelve dolgozni. Ehelyett nagy káoszt tapasztaltam, hiányzott a vezetői egyéniség és központi gondolat, pedig a színház is csak ugyanolyan rendszerben működhet, mint a többi kreatív műfaj. Ezt a demokratikus színházasdit nem nekem találták ki. Nagyon szerettem játszani, sőt még rendezni is szeretnék egyszer, de majd csak akkor, ha határozott elképzelésem és koncepcióm lesz.

Soha nem tagadta, hogy a konzervatív értékeket, élet- szemléletet tartja magáénak és ebből egyesek politikai világnézetet kreáltak. Nehezen viseli, hogy így besorolták?

Nem fárasztom magam vele, tudom, milyen görcsökből ered. Ez a helyzet nem csak Magyarországra jellemző. Közép-kelet Európában a megszűnt diktatórikus rendszerek kiszolgálóival szemben nem volt elszámoltatás. Ennek következtében ezen a tájon máig is a hálózat emberei maradtak a hatalomban. Ez nem politikai, hanem erkölcsi kérdés: a legtöbb gazdasági és társadalmi problémánknak ez az oka. A hajdani politikai elitből lett a gazdasági elit, amely a kétes eszközökkel megszerzett pénze révén mára visszakapaszkodott a politikába, úgy, hogy közben még egy látszat-rendszerváltást is csinált magának, a média segítségével. A nép azt hiszi, hogy több, egymástól független csatornából kapja az információkat,

pedig a háttérben a sajtó jelentős részét ugyanaz az akarat mozgatja, a saját érdekei szerint befolyásolva a közvéleményt. Ez ennyire egyszerű: a rendszerváltás elkezdődött, de nem fejeződött be. Nem normális állapot, hogy a diktatúra miniszterelnök-helyettese a demokráciában miniszterelnök lehet. Ezt könnyű belátni, de ha ki is mondjuk, akkor elvtelen támadásoknak tesszük ki magunkat.

Főleg azután kezdték el támadni, hogy vállalta a Terror Házában hallható zene meg- komponálását.

Amikor elvállaltam a munkát, nem sejtettem, hogy ennek ilyen következménye lehet. Egészen 2001 végéig nem is foglalkoztam napi ügyekkel, nem olvastam napilapot. Akkor vált számomra egyértelművé, hogy a Terror Háza miatt szálka leszek a baloldaliak szemében, amikor - jóval a megnyitó előtt! - kezdtek megjelenni a lapokban különböző propagandacikkek arról, miért nem kell szeretni a múzeumot, meg azokat, akik csinálják. Büszke vagyok arra, hogy a Terror Házában az én munkám is benne van, nagyhatású múzeumnak tartom. Aki nem csak olvas róla, hanem meg is nézi, az - világnézettől függetlenül - katarzist élhet át.

Ma már foglalkoztatja a politika?

Az első rólam írt gyalázkodó cikk megjelenése után elkezdtem napilapokat olvasni. Azóta, ha kérdeznek, igyekszem egyértelműen állást foglalni. Tudni akarom, mi történik valójában velem, a hazámmal, mert a tájékozott embert nehezebb félrevezetni és bedumálni az asztal alá, ha vitára kerül sor. A politikacsinálás viszont nem érdekel, nem ez a dolgom. A feladatom az, hogy dalokat írjak, és ezekben mindig is benne volt a véleményem.

A közönségével soha nem került összetűzésbe a nézetei miatt?

Nyílt, személyes vita nem volt, talán azért sem, mert amiben hiszek, az nehezen támadható. Az interneten, névtelen közegben persze megy az anyázás, meg dicsérnek is sokan, akik azt hiszik, hogy most az ő emberük lettem. A kritikai érzékemet nem veszítettem el, semmilyen hatalomnak és politikai pártnak nem vagyok feltétlen híve. Feltétlen híve egyedül a teremtő Istennek vagyok, a napi ügyekről világnézeti elvek mentén igyekszem állást foglalni.

Ez a józanul, megfontoltan, mélyen gondolkozó ember hogyan egyeztethető össze a közönség bálványával?

Úgy, hogy ironikusan szemléli és kritikusan kezeli saját publikus énjét. A bálványt igyekszem ledönteni. Bármilyen közegben, bármilyen készültségű emberek előtt beszélek, azt próbálom tudatosítani bennük, hogy ha érdemes figyelni rám, az nem azért van, mert valami emberfeletti vagy - alatti lény lennék, hanem mert nagyon is ember vagyok.

Volt olyan időszaka, amikor igazán önfeledten élvezte a népszerűséget?

A Bonanzával 1987-ben beneveztünk egy tehetségkutató versenyre. Hogy, hogy nem, a zsűri nem tudta, vagy nem akarta zenekari teljesítményként értékelni a produkciónkat, így végül a szólista-kategóriában kaptunk díjat, Ede és a Bonanza Banzai név alatt, mert gyerekkoromban Ede volt a becenevem. Néhány nappal később utánam kiáltott a metrón egy csapatnyi lány: Ede!!! Ez akkor nagyon jólesett. A siker sokszor fárasztó külsőségei ritkán jelentenek pozitív élményt. Akárhá- nyan tapsolnak, őtjöngnek a koncerten, soha nem arra gondolok, hogy milyen jó vagyok, hanem azért imádkozom, hogy minden rendben menjen, tisztességgel tudjam végezni a dolgomat, hitem és tudásom szerint.

Egyáltalán mennyire ismerhetik, érthetik Önt vagy akármelyik popsztárt a rajongói? Hiszen ahhoz, hogy teljesen egy hullámhosszon legyenek, azonos élmények és ismeretek kellenének.

Nyilvánvalóan nem ismerhetnek úgy, mint a legszűkebb baráti köröm tagjai. Gyakran előfordul az is, hogy nem ugyanazt hallják ki némely szövegemből, amit én akartam közölni, de ezért nem vállalhatok felelősséget. Azt hiszem az ilyen kultuszműfajokban az értésnél sokkal fontosabb, hogy nagyon különböző emberek is érezhetik ugyanazt.

Minden koncertjét az „Adjon Isten jó éjszakát” kezdetű dallal fejezi be. Ez biztos nem véletlen.

Tizenéves koromban fedeztem fel magamban egy isten alakú hiányérzetet, lassan húsz éve lépegetek előre az istenkeresés útján és talán annak a kapujában állok, hogy felfogjam, mi végre vagyok ezen a földön, vagy ha úgy tetszik, a színpadon. Az emberek nagy része különböző transzcendentális dolgokban keresi a választ az élet kérdéseire és Isten utáni vágyakozását pótcselekvésekben, szentnek tűnő hókuszpókuszokban éli ki. Azt hiszem, elérkeztem a fordulóponthoz, amelyen túl komolyabban veszem keresztény mivoltomat: ideje, hogy közösségbe járjak és hittani ismereteimet is felújítsam. Ezt most mindennél fontosabbnak érzem.