Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)
2004-05-22 / 117. szám, szombat
ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 22. Családi kör 13 Kell, hogy a daganatos betegségben szenvedőket is felkarolja a dunaszerdahelyi Anyák Polgári Társulása Egymást erősítő közösség Az idén januárban alakult meg Dunaszerdahelyen az Anyák Polgári Társulása, amelynek fő küldetése a lányok-asszonyok, a gyermeküket gondozó kismamák felkarolása. PÉTERFI SZONYA A három gyakorló édesanya, Budai Edit, Nagy Andrea és Somogyi Bea nagy lelkesedéssel - Strédl Teréz pszichológus vezetésével - kommunikációs tréninget szervezett az érdeklődőknek, nagy sikerrel. - Bizonyítást nyert, amellett hogy főfoglalkozású mamaként teljes erőbedobással csemetéjükkel foglalkoznak, értelmes időtöltésre is vágynak. Nem elégíti ki őket-bennünket annak megvitatása, mit főzzenek, hol vásároljanak olcsóbban. Noha a városi művelődési központ mellett, Budai Edit vezetésével működő Totyogók klubja ugyancsak lehetőséget ad a kapcsolatteremtésre, a társulás keretein belül mást, pl. szolgáltatásokat, tanácsadásnyújtást is felvállaltunk. Az erőteljesebb kibontakozást egyelőre az anyagiak hiánya gátolja, eddig kirakodóvásárral, pályázatokkal szeretnénk a működéshez nélkülözhetetlen bevételhez jutni - avatott be az elképzelésekbe Somogyi Bea. Nem tagadta, az eltelt hónapok alatt másfajta szolgáltatás igénye is felmerült. - Nemrég összefutottam a volt alapiskolai tanítónőmmel, Marták Éva nénivel. Megörültünk egymásnak, s nem telt el sok idő, őszintén beszámolt súlyos betegségéről. Meg főleg arról, mennyire sajnálja, hogy Dunaszerdahelyen nincs egy daganatos betegeket tömörítő klub. Ahol az érintettek megvitathatnák gondjaikat, tapasztalatot cserélhetnének, segíthetnék egymás testi-lelki felépülését, és tájékoztatást kaphatnának a különféle alternatív gyógymódokról is. De erről inkább Éva néni beszéljen - mutatta be az érkező 58 éves pedagógust. - Nem magával a betegséggel van gondom, hiszen teszem a dolgom, küzdők ellene. Négy évvel ezelőtt, 2000 októberében állapították meg a betegségem, és műtötték meg petefészekrákkal. Ezt követően fél évig háromhetenként a pozsonyi Nemzeti Onkológiai Intézetben kemoterápiás kezelésben részesültem. Mondhatom, nem volt egy leányálom, mi tagadás, fellélegeztem, amikor az orvosok tudatták, jók az eredményeim. Nyomban el is akartam felejteni a nehéz hónapokat, akkoriban ugyanis nem éreztem, hogy a családtagjaimon kívül másokkal is meg kellene osztanom érzéseimet - közölte nyíltan, őszintén. Öröme nem tartott sokáig, 2001 őszén egy látható és fájó csomó jelent meg a kulcscsontjánál. Orvosa eleinte semmibe vette Éva asszony gyanúját, végül 2002 áprilisában a rosszindulatú csomót műtéti úton távolították el. A sebészeti beavatkozást újabb kemoterápia követte. - Betegsége elején az ember nem sejti, milyenek a gyógyító mérgek mellékhatásai. A második kemoterápiás kezelés nagyon megviselt, a bélrendszerem, a gyomrom sínylette meg. Az, hogy az újonnan kinőtt hajam megritkult, nem nagyon érdekelt. Azt viseltem a legnehezebben, hogy nem akadt senki, aki a különféle alternatív gyógymódokról, a valamiféle immunrendszert erősítő szerekről, eljárásokról tájékoztatott volna. Holott érdeklődtem, persze, nem azért, mert helyettesíteni, csupán kiegészíteni szerettem volna a hagyományos gyógymódot, kezeléseket. A dunaszerdahelyi onkológiai rendelőben döbbentem rá arra, hogy városunkban is szükség lenne egy klubra, egy egymást erősítő közösségre. Dr. Csóka Tibor belgyógyász volt az egyédüli, akivel erről nyíltan beszélhettem, jó ötletnek tartotta, és nem zárkózott el Kirakodóvásárt szerveztek az alternatív eljárások ismertetésétől sem. Lelket, erőt öntött belém. Marták Évának hamarosan szüksége lett lélekre és erőre is, hiszen 2003 márciusától 13 hónapon át a nyirokrendszerét megtámadó rák miatt megint kemoterápiás kezelésre szorult. - Támaszom a családom, de ők úgy akarnak segíteni rajtam, hogy mindent helyettem végeznek el. Nem esem önsajnálatba, nem is adom fel egykönnyen, igazodom a lehetőségekhez. Gondozom a 80 éves édesanyámat, s azt tervezem, ha majd egyszer unokám lesz, sok mindenre megtanítom. Meggyőződésem, tennem kell valamit erőnlétemért, illetve a'betegség visszaszorításáért, csak nem tudom, mit és hogyan. Nehéz megfogalmazni, mire is volna szükségem - a hozzátartozóim talán meg sem értenék ezt a furcsa óhajt -, ám betegségemmel kapcsolatban újabb ismeretekre és hasonló sorsú társaságra vágyom -jegyezte meg csendesen. Az Anyák Polgári Társulásának alapítói teljes egészében azonosultak a tanítónő igényeivel. Úgy vélik, a daganatos betegeket tömörítő klub létrehozása nemcsak az érintettek életét teheti gazdagabbá, teljesebbé. Amint a helykérdés megoldódik, a gondjaikat megvitatni szándékozókon, a betegeken, a lábadozókon múlik a találkozások gyakorisága. ...újabb ismeretekre és hasonló sorsú társaságra vágyom... SZÓ MI SZÓ Hasznosak és haszontalanok M. CSEPÉCZ SZILVIA A minap az egyik regionális újság munkát keres rovatában meghökkentő apróhirdetésre bukkantam. Idézem: „Szeretnék valahol dolgozni, bárhol.” Ennyi, és mellette egy mobilszám. Előbb megmosolyogtam, hogy na jó, de hol marad a végzettség, az életkor, vagy legalább annyi, hogy milyen nemű az álláskereső. Azután hirtelen elém villant egy négy évvel ezelőtti kép, ahogy ott állok a munkanélküliek hosszú sorában, aláírásra várva. „A maga munkahelye is megszűnt?”- kérdezi részvéttel a hangjában egy anyám forma asszony. És amikor bólintok, már mondja is, hogy bizony, az ő falujukban is tönkrement a szövetkezet, és szégyenszemre ide jutott, pedig már csak négy éve lett volna a nyugdíjig. „Hát mondja, kinek kellünk mi már?!” - mutat körbe. Előttünk is, mögöttünk is meglett korú férfiak és nők. Látszik, hogy végigdolgozták az életüket. A szót, hogy „munkaerőpiac”, aligha ismerik. Jönnek aláírni, a „szociálisért”. Mert ezt parancsolja a hivatal. Ki megtörtén, ki dacosan, ki közömbösen. Ami a négy év alatt csökkent, az a segély összege. Az aláírók sora maradt. Az említett apróhirdetést valószínűleg egy olyan kétkezi munkás írta, aki még nem adta fel végleg. Aki mindenáron dolgozni akar, mert kell a pénz. Több, mint az alamizsnányi szociális segély. Kell a pénz, ételre, italra, villanyszámlára, mobilkártyára... (Talán a mobiltelefon - persze, használt - az egyetlen luxus, lassan már olyan össznépi ketyere lesz, mint annak idején a Sokol rádió. Csak globalizált változatban.) De közben a munkaügyi hivatalban ott sorakoznak a középkorúak, a huszonévesek, és - különösen majd most, a tanév befejezése után - a frissen végzett középiskolások is. Akiknek vagy nem sikerült bejutniuk valamelyik főiskolára, egyetemre, vagy kitanult szakmunkások, akikre sehol nincs szükség. Szlovákia déli, magyarlakta régióiban főleg a falvakban és a kisvárosokban élők találnak maguknak nehezen munkát. Az élelmesebb fiatalok összecsomagolnak és elmennek. Ha nem Magyarországra, akkor Németországba, Ausztriába, Olaszországba... Agyő, szülőföld! Nemrég beszélgettem két sráccal, akik a Földközi-tengeren hajókáznak. Az egyikük pincér, ő a szakmájában dolgozik, a másik, a volt gimnazista most konyhai segéderő. Azaz zöldséget tisztít, mosogat, ilyesmi. Két év alatt kétszer voltak itthon. Már társalgási szinten beszélnek olaszul, és egyelőre eszük ágában sincs hazajönni. „Majd, ha az autó mellé összejön a pénz egy házra is”- mondták. Az egyik barátnőm lánya is most készül Svájcba. Négy hónapig egy farmon dolgozik majd. Tavaly érettségizett, imádta a néprajzot, de a családnak egyszerűen nem volt pénze a taníttatására. Ott a két kisebb testvér, és a súlyos porckopás miatt járni is alig tudó nagymama, az egyetem már nem fért bele a költségvetésbe. Zsuzsa, a nagylány azt tervezi, Svájc után két évre Angliába megy, nyelvet tanulni és dolgozni. Utána pedig jelentkezik az egyetemre. „Egy álló hétig bőgtem, amikor anyuék kibökték, hogy nem tudják fizetni Pesten a sulit. Magamban már régen tudtam, hiszen a kettejük fizetése, plusz a nagyi nyugdíja soha nem tart ki a hónap végéig. Apu villanyszerelő, havi nyolc és fél ezerért dolgozik egy maszeknál, anyu pedig jó ha hatezer koronát keres az üzletben. Ő eredetileg szülésznő, létszámcsökkentés miatt bocsátották el. Egy évig Prágában dolgozott egy kórházban, akkor jól is keresett. Csak hát irdatlan messze van. Apu hétköznap vállalt bennünket, de amikor a nagyi ágynak esett, anyunak muszáj volt hazajönnie, hogy gondozhassa. Én a gimi után egy húsüzemben találtam munkát. Fél évig bírtam, a végén már a szalámi szagától is undorodtam.” Zsuzsa szerint a fiatalok - pláne most, az unióban - találnak maguknak munkát, lehetőséget a továbbtanulásra. Még akkor is, ha nem egyenlő esélyekkel indulnak. De mi lesz az előző nemzedékekkel? A szülőkkel, a fiatal nagyszülőkkel, akik már túl fáradtak ahhoz, hogy újra és újra próbálkozzanak?! OTTHON ÜLVE UTAZÁS Egy krokodilus farmon Kubában Cojimar, ahol Hemingway jachtja rendszeresen kikötött (Képarchívum) KOHÁN ISTVÁN Havannából a Via Blanca útvonalon haladunk kelet felé, s jóllehet igyekszünk minél előbb eljutni Matanzasba, nem mulaszthatjuk el, hogy rövid megállót tartsunk Cojimarban, ebben a kis halászkikötőben, ahol a Nobel-díjas író, Hemingway jachtja is rendszeresen kikötött. Matanzas spanyol szó, magyarul mészárlást jelent, s talán azért kapta a város ezt a nevet, mert a spanyolok itt ölték le a vágásra szánt marhákat, míg más források szerint itt rendeztek egykor nagy mészárlást a kubai indiánok között. Amint megtudtuk, napjainkban is innen szállítják - főként Mexikóba és Spanyolországba - a bikaviadalok nélkülözheteden kellékét, az erre a célra kitenyésztett kubai bikát, s rendeznek alkalmanként bikaviadalokat. Varadéra híres üdülőhely, napjainkban úgyszólván a világ minden tájáról, de főként az amerikai kontinensről ide látogató turisták paradicsoma. Egy hosszú nyakú őskori hüllőként a kék tengerbe nyúló Hicacos-félszigeten terül el, s jóllehet csupán másfél kilométer, 137 gyönyörű strandjával s a part mentén húzódó szállodáival, moteljeivel, valamint tengerparti házaival valóban lenyűgöző látványt nyújt. Az egyik ilyen házikóban volt alkalmunk eltölteni néhány kellemes napot, s megismerkedni a kubai „szomszédok” életével, és megbarátkozni velük. Dél felé haladva eljutunk a szigetország legnagyobb s egyben legérdekesebb félszigetére, Zapata földjére. Formája rövid szárú csizmához hasonlít, amire a spanyol elnevezés is utal. Kelet-nyugati irányban átszeli a Hutaguanico folyó, amely az Estero de Agua dulce folyóba torkollik, s érdekessége, hogy dagály idején teljes hosszában visz- szafelé folyik a vize. A félsziget bejáratánál elterülő Laguna del Tesoról, vagyis a Kincses-tóról azt tartja a legenda, hogy a spanyolok elől menekülő indiánok a vizében rejtették el kincseiket. Ezzel kapcsolatban egy dolog bizonyos, hogy a tó körül elterülő ingoványos mocsárvilág minden időben kitűnő búvóhelye lehetett a rejtőzködni akaróknak. A kilenc négyzetkilométeres tó szigetecskéin épült fel a Guamá nevű üdülőfalu, melynek területén 44 kétszemélyes, facölöpökre épített indiánkunyhó van, s a vízbe vezető lépcsőjüknél csónakok ringanak. Az egyik szigetecskén szabadtéri néprajzi múzeum, ahol bronzszobrok jelenítik meg a halászó-vadászó egykori indiánok életét. A félszigetnek talán legnagyobb érdekessége a kubai krokodilus. Igaz, hogy ma már csak a mocsárvilág egyik elkerített rezervátumában él, ahová mi is ellátogattunk, s mondhatom, nem bántuk meg. Az egyes medencékben ugyanis korosztályok szerint nevelték, illetve gondozták a krokodilusokat, míg a tónak egy sekélyebb vizű részét az önfeledten játszadozó ifjú „nászutasok” foglalták el. A felnőttek ugyanakkor a számukra fenntartott homokos parton sütkéreztek, ami bizony igencsak lélegzetelállító látványvolt, s ezt csak fokozta, a mintegy ötméteres óriás meggyilkolásának a látványa, aminek részletesebb leírásától legjobb, ha eltekintek. Ezután következett az értékes, ipari célokra hasznosítható bőr lefejtése az állat szép, rózsaszínű és vértelen húsáról. A látogatás azonban ezzel még nem ért véget. A farm egyik alkalmazottja ugyanis meghívott saját házába, mégpedig „krokodilus” vendégségbe. A bátrabbak közül néhányan - mint jómagam is - a meghívást elfogadtuk, s így alkalmunk adódott megízlelni az olajban hirtelen kisütött, kissé erősebben megsózott krokodiluspe- csenyét, amit nem bántam meg, hiszen olyanféle íze volt, mint a frissen sült disznóhúsnak. Egyébként a családfőn és rajtunk, vendégeken kívül a család nyolc gyereke ülte körül az asztalt, míg a derűs, félvér háziasszony felszolgált. Kérdésünkre elmondta, hogy a gyerekeknek csupán a fele van itt, a többi hét már kirepült a családi fészekből. A gyerekek úgy különböztek egymástól, mintha Josephin Baker válogatta volna őket össze. Igaz, négy apától valók, magyarázta meg a családfő, mivel a feleségemnek már a negyedik férje vagyok, ám egyformán szeretem, jutalmazom és büntetem őket, ahogyan megérdemlik. Most ugyanis mind az enyémek, s amit az ember vállal, azzal nem dicsekszik. Bizony, sok „civilizált” család tanulhatna életbölcsességet tőle. (Somogyi Tibor felvétele)
