Új Szó, 2004. május (57. évfolyam, 101-124. szám)

2004-05-10 / 106. szám, hétfő

ÚJ SZÓ 2004. MÁJUS 10. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 Egy nemzetnek sohasem volt könnyű szembenéznie saját nemzeti szentjeivel Megírták az első modern cseh Masaryk-életrajzot TALLÓZÓ THE OBSERVER A brit kormány meg fogja akadályozni, hogy az Európai Unió készülő új alkotmányá­ban külön „záradék” örökítse meg Európa keresztény jelle­gét - írta kormányforrásokat idézve a brit lap. A londoni kül­ügyminisztérium név nélkül nyilatkozó illetékesei azt mondták: a kereszténység mint Európa történelmi örök­ségének része megemlíthető az alkotmányban, de abban „ki­egyensúlyozott módon” el kell ismerni a földrész vallási és kulturális sokszínűségét is. Az újság szerint az EU keresztény jellegét kiemelő záradék be­foglalását az uniós alkotmány­ba elsősorban Írország, Olasz­ország és Lengyelország támo­gatja. Brit diplomaták elisme­rik, hogy „kényes kérdésről” van szó, mégis annyira semle­ges megszövegezési javaslaton dolgoznak, amely egy brit kor­mányforrás szerint már nem fog jelentem semmit - írta a The Observer. A lap külügymi- nisztériumi forrásai szerint a brit kormány azt a francia szándékot is ellenezni fogja, hogy az alkotmányba záradék­ként kerüljön be: az a tagor­szág, amelyik nem ratifikálja az alkotmányt, lépjen ki az EU- ból. A brit kormány ebből a szempontból kényes helyzetbe manőverezte magát, amikor néhány hete, az addigi ellenző álláspont teljes fordulatával, a konzervatív ellenzék és a jobb­oldali sajtó rendkívüli nyomá­sának engedve bejelentette, hogy népszavazásra bocsátja az új alkotmány tervezetét, ha azt a tagállamoknak sikerül végleges formájába önteniük. Minden közvélemény-kutatás szerint a brit választók igen je­lentős - egyes felmérések alap­ján 80 százalék feletti - több­séggel elvetik az uniós alkot­mányt. Kormányzati tisztvise­lők szerint viszont a lakosság „meggyőzhető”. LEJOURNAL DE DIMANCHE Az emberi jogok volt iraki minisztere szerint a foglyok­kal szembeni kegyetlen bá­násmód Irak megszállásának kezdete óta tart minden ame­rikai támaszponton. Abdel- Bászet Turki, aki egy hónap­pal ezelőtt mondott le tisztsé­géről, a francia hetilapnak adott interjújában elmondta, hogy már tavaly november­ben figyelmeztette Paul Bre­men, Irak amerikai kormány­zóját a foglyokkal szembeni visszaélésekre. „Alig vártuk, hogy véget étjén a korábbi re­zsim, mert biztosak voltunk abban, hogy ilyen jellegű dol­gok nem fordulhatnak elő többet Irakban. De a szövetsé­gesek egyáltalán nem becsül­ték az irakiakat” - mondta. EL PAÍS A március 11-i madridi vas­úti merénylet előtt a spanyol titkosszolgálat több esetben ér­tesítette iszlámista szélsősége­sek esetleges terrorakcióiról Jósé Maria Aznar kormányát - írta tegnapi kiadásában a spa­nyol napilap. 1999-től kezdve folyamatosan jelezte, hogy Spanyolország lett Afrika és Európa közötti logisztikai ösz- szekötőhelye, valamint búvó­helye több iszlámista szervezet embereinek. Talán hihetetlenül hang­zik: a korszerű cseh nem­zeti öntudat kialakítójá­nak, a Csehszlovák Köztár­saság alapítójának, Tomás Garrigue Masaryknak élet­művéről csak most, hat­vanhat évvel a „Felszaba­dító Elnök” halála után lá­tott napvilágot az első tel­jes tudományos életrajz, Jaroslav Opat több mint ötszáz oldalas monográfiá­ja. Különösen időszerű könyv az EU-csatlakozás idején... E. FEHÉR PÁL Természetesen jelentek meg könyvek TGM-ről: életében is, ha­lála után is, és nem kevés. Mond­juk, a kortárs és barát, Jan Herben még 1927-ben adta ki három kö­tetben életrajzát, amelyet azon­ban Masaryk nem szeretett, mert inkább hasonlított a hagiografiá- ra, azaz a szentek életrajzára, mint objektív értékelésre. Masa­ryk, persze, szerette volna az utó­kor emlékezését is irányí­tani, mint minden jelen­tős személyiség: Goethe titkárával, Johann Peter Eckermann-nal íratta le gondolatait, Kossuth La­jos ugyancsak titkárának, a derék Ihász Dánielnek sugallta azt a képet, amelyet önmagáról láttatni szeretett volna, s még „a haza bölcse”, Deák Ferenc pózta- lan személyiségétől sem volt ide­gen az ötlet, hogy valamiképpen beleszóljon abba, miként értéke­lik őt halála után: az ő íródeákja Eötvös Károly volt. Masaryk - mint tudjuk - Karel Capekot kérte fel, hogy a vele folytatott beszél­getésekben összegezhesse életé­nek, gondolkodásának, filozófiai rendszerének legfontosabb ele­meit, és az ugyancsak ismert: Capek szövegét gondosan korri­gálta, időnként az író ellenére. (Milyen régen jelent meg magya­rul ez a mű, amely két zseniális al­kotó együttes teljesítménye és klasszikus írói teljesítmény. Rá­adásul Opat ugyancsak szinte az egyetlen használható forrásmun­kaként jellemzi Capek könyvét. Hetven évnél régebben látott nap­világot Munkácson Sas Andor jó szándékú, de mára menthetetle­nül elavult fordítása: a Beszélge­tések Masaryk G. Tamással. Nem lenne ideje egy új fordításnak és új kiadásnak?) Voltak más kísérle­tek. Például Zdenék Nejedly élet­rajzából öt kötet jelent meg 1700 oldalon, de csupán hősének 35. életévéig jutott el. Nem szólva ar­ról, hogy 1948 után részint a sztá­linizmus igényeihez igazodva, ré­szint aggkori szenilitása okán az egész művét és magát Masarykot is megtagadta. A kiváló történész, a prágai Masaryk Intézet újjászervezője, Jaroslav Opat talán nyolcvanadik születésnapját ünnepelte azzal, hogy évtizedes Masaryk-kutatá- sait összegezte Kalauz T. G. Masa­ryk életéhez és életművéhez (Prű- vodce zivotem a dílem T. G. Masa- ryka) címmel közreadott monog­ráfiájában. Amelyet különben a franciák is megelőztek, hiszen Alain Soubigou életrajza 2002- ben jelent meg Párizsban, és a cseh kritika nagy elismeréssel méltatta ezt a művet. Mégse lenne igazán ildomos triumfálni e késle­kedésen, hogy lám, a csehek sem igazán törődnek saját múltjukkal. Egy nemzetnek sohasem könnyű szembenéznie saját nemzeti szentjeivel. A cseheknek két nem­zeti szentjük van: Jan Hus és Tomás Garrigue Masaryk. Azért hagytak oly tartós nyomot a köz­gondolkozásban, mert nem cso­dákra vártak vagy csodákat míveltek, hanem a valóság realista elvárásai szerint dolgoztak. Húst éppen Masaryk avatta a cseh nem­zeti gondolat megalapítójának rangjára. Egyszersmind példát mutatva arra, hogy - elveinek megfelelően - miként lehet szigo­rúan realista módon, a legendákat mellőzve, sőt leleplezve, egy nagy ember méltó emlékművét megal­kotni. Egyébként akad nem kevés hasonlóság Hús és Masaryk élet­műve, illetve magatartása között és éppen ez az, amit a csehek ugyanúgy, mint a külföld már-már nemzeti sajátosságnak tekint. Mert Húst lehet prófétának tekin­teni, Masarykot pedig tévedhetet­len politikusnak, sokan tették ezt, de ez rossz irányba vezető értel­mezés lenne. Tulajdonképpen - más-más történelmi körülmények között - a polgári társadalom ne­velését tűzték ki életcéljukként. Hús azzal, hogy az anyanyelvet tet­te a templomok nyelvévé is, ezzel kizárta az elit előjogait, s szembe­szállt a világi és egyházi hierarchi­ával: a pápával is, a császárral is. Masaryk pedig azzal, hogy a „hu­manista demokráciát” - ez Jaros­lav Opat szóhasználata - tette meg világnézetének, társadalomépítő terveinek, gyakorlatának alapjává. „Masaryk egyáltalán nem volt messiás! - fejtegeti Opat. - Minden nemzeti, faji, osztályalapú, vallá­sos motivációjú messianizmussal és felsőbbrendűségi tudattal szem­beszegezte tudományosan alapo­zott, ifjúságától kezdve erősen eti­kus szellemiségének teljes erejét. A tanulás, az erkölcs, a tisztességes és kitartó munka, az ‘aprómunka’ képezte szellemiségének sarkala­tos pillérjeit.” Jaroslav Opat szerint egyéniségének ez a minősége a kö­zelebbi és távolabbi múlt olyan nagy egyéniségeivel állították őt egy sorba, mint Romain Rolland vagy - ezt némi meglepetéssel nyugtázhatjuk mi, magyarok - Jászi Oszkár. (És vannak véletle­nek? Opat Masaryk-monográfiá- jával szinte egyidejűleg látott nap­világot Litván György Jászi Osz­kárról szóló tudós életrajza.) Hosszú küzdelem folyt Masaryk méltó elismeréséért. A cseh katoli­kus költő, Jaroslav Durych az ál­lamalkotó elnök halála alkalmából fejtette ki, hogy „Masaryk rossz dolgokat hirdetett és tett”. Az egyik méltatlan utóda az államelnöki poszton, a rossz emlékezetű An­tonín Novotny pedig „a nemzetközi és a hazai burzsoázia hűséges laká­jának” nevezte. És ne feledjük, hogy Fábry Zoltán az Új Szóban azt írta 1950-ben: „Sírásra hajló érzé­kenységünkben, dacos sértődöttsé­günkben ő volt az első hang, ame­lyik kibékített minket az új helyzet­tel. Lélegezni tudtunk a soviniz­musmentes tisztább levegőben, gondolkodni a szellem gyűlölet­mentes atmoszférájában...” Ez a múlt. Jaroslav Opat monográfiája azonban arra is rámutat: „A mai vi­lág problémái sok szempontból mások, mint Masaryk idején. Nem kisebb mértékűek, hanem ellenke­zőleg: súlyosabbak. És itt nyűik végtelen tér Masaryk példájának követésére: a való világ problémáit mindig és újra az igazságnak meg­felelően megismerni, időben felis­merni a rejtett veszélyeket és töre­kedni az optimálisan demokratikus megoldásokra.” Két nemzeti szentjük van: Jan Hus és Tomás Garrigue Masaryk. KOMMENTÁR Kicsikből nagyok SZILVÁSSY JÓZSEF Számunkra is rendkívül tanulságos elemzés jelent meg a 168 óra című hetilap legújabb számában. Két neves magyar szakember azo­kat a tényeket foglalta össze, amelyeknek döntő szerepük volt ab­ban, hogy két, viszonylag kis állam, Írország és Finnország uniós tagsága sikertörténet. Az írek jóval az uniós átlag alatti gazdasági mutatókkal léptek be 1973-ban a közösségbe, s mára náluk a GDP/fő meghaladja az EU-átlagot. Finnországban az elmúlt század ötvenes éveiben a lakosság csaknem hetven százaléka élt mezőgaz­daságból. Ma csupán öt százalékuk maradt ebben az ágazatban. Mindkét országban nemzeti közmegegyezéssel kezdték. Ennek kö­szönhetően a kormány, a munkaadók és a szakszervezetek közösen elszigetelték a baloldali populizmust. Egy ideig visszafogták a bére­ket, mert a jövedelmeket a beruházások és a termelékenység javára csoportosították. Az írek gyökeresen átalakították az iskolarendsze­rüket. A finnek a Szovjetunió összeomlása után sem vonultak ki a számukra mindmáig fontos orosz piacról, hanem rugalmasan alkal­mazkodtak az ottani új igényekhez. Ha összeveijük az ír és a finn modellt a szlovákiai törekvésekkel, akkor megállapíthatjuk, hogy elvben jó utat választottunk, habár irdatlanul sok a tennivalónk az évek, évtizedek múlva várható eredmények érdekében. Azonnal át kell alakítani a háromoldalú érdekegyeztető mechanizmust. Mert a kormány és a szakszervezet egyaránt súlyos szereptévesztésben szenved. A Dzurinda-kabinet a szükséges hatástanulmányok s a sze­gény rétegek iránti minimális empátia nélkül hozta meg elvben jó, ám az elfuserált részletek miatt esetenként jogos felháborodást ki­váltó döntéseit. Ugyanilyen felelősség terheli a szakszervezeti veze­tőket is, akik nem a munkavállalók érdekképviseletének, hanem sa­ját ugródeszkájuknak tekintik mostani tisztségüket. Ahogy elődeik közül egyesek Meciar pártjába ejtőernyőztek, a mostaniak Robert Ficónál ácsingóznak képviselői vagy más politikusi posztra. Ezért kell más alapokra helyezni az érdekegyeztető tanácsot. S végre értel­mes kompromisszumokat komi. Legelőször az egyetemi tandíjak be­vezetéséről. Mint mindennek, a kellő szaktudás megszerzésének is ára van, amelyet képtelenség csak közpénzből fizetni, hiszen ezzel tulajdonképpen a gazdagokat támogatnánk. Önrész is igényeltetik a korszerű felsőoktatás anyagi hátterének megteremtéséhez. Ugyan­akkor az állam egyetlen tehetséges, de szegény családból származó fiatalról sem mondhat le. Ezért elengedhetetlen, hogy a tandíj beve­zetésével egy időben működjék a szociális ösztöndíjak és az alapítvá­nyi támogatások rendszere, mert a hosszú lejáratú hitel sem csoda- fegyver. Írországban a nyolcvanas évek közepén jelent meg az új ok­tatási minta alapján képzett, világviszonylatban is versenyképes nemzedék. Ha nem tétlenkedünk, akkor egy évtized múltán nálunk is egyre dominánsabb szerephez juthat az a fiatal generáció, amely kellő tudással s a múltból örökölt beidegződések és álhumanizmus nélkül veheti át az ország irányítását. Kárpótlási paragrafus TÓTH MIHÁLY Kontinensünknek a miénkhez hasonló sorsú országaiban sehol se siették el a saját állam vagy idegen megszállók által elkövetett tör­vénysértések áldozatainak kárpótlását. A minap Prágából jött a hír, hogy ez alól azok a cseh állampolgárok, illetve hozzátartozóik se ki­vételek, akiket 1968. augusztus 21-ét követően a Csehszlovákiát megszálló szovjet, magyar, lengyel, keletnémet és bolgár csapatok katonái megsebesítettek, netán megöltek vagy egy életre megnyo­morítottak. A hímek az a pikantériája, hogy a javaslatot a kormá­nyon levő baloldal utasította vissza. A hangsúlyt itt én a „baloldal” szóra helyezem, nem pedig arra, hogy „kormányon levő”. A kormá­nyon „tartózkodás” úgyszólván már eleve elrendeli az elkerülhető állami kiadások csökkentésére irányuló törekvést. A szocdemek a kommunisták által támogatva hiúsították meg a hatvannyolcasok kárpótlását. Ugyanolyannak bizonyultak, mint bármelyik hatalmon levő garnitúra, ha elkerülhető állami kiadásra kell nemet mondania. Legfeljebb az az enyhítő körülmény, hogy Spidla-kormány elegán- sabban tért ki a feladat elől, mint a jobboldali Dzurinda-kabinet. Ak­kor az ellenzékiek közül valaki törvényt javasolt a Husák-rezsim ál­tal feketelistára vettek gondjainak kárpótlással enyhítésére. A szlo­vák kormány tagjai közül többen is így reagáltak a felvetésre: „De hi­szen a Húsúk feketelistáján szereplők mind egykori kommunisták!” Hatalmi pozícióból válságos időben tanúsított bátorságot, mérsékel­tebben fogalmazva nemet mondási kurázsit ritkán sajnáltak le üy szégyenletes érveléssel. A prágai ellenérv lényege: méltatlan lenne, ha polgárainak az az állam fizetne kárpótlást, amelyiket megtámad­tak. A „cech” kiegyenlítését az öt megszálló országra kellene rákény­szeríteni, állítják Spidla könyvelőlelkű politikusai. Prágában és Po­zsonyban lényegében azonos tartalmú a reagálás. A különbség csak annyi, hogy az egyiket dadogó mondta el, a másikat aranyszájú szó­nok. Mindegyikük azt üzeni, hogy a kormányzó garnitúra itt is, ott is közömbös a megszomorítottak gondjai iránt. Több mint 40 éves a kárpótlással kapcsolatos első élményem. Öreg és rozoga kassai kol­légám zokogva panaszolta, hogy a rendőrség meghurcolta, mert koncentrációs tábort megjárt zsidóként valahonnan kárpótlást utal­tak át a címére. Maga se tudta, ki intézte a dolgot, az összegből egyetlen fillért se látott, de rásütötték a bélyeget, hogy: cionista. Az állam javára, elképzelhető, hogy mennyire enyhe rábeszélésre, le­mondott a pénzről, és még örülhetett, hogy az ügynek nem lett sú­lyosabb következménye. M. Sándor megjósolta: talán majd ha már csak ketten-hárman élnek a lágert megjárt zsidók közül... Simán le­zajlik majd itt is a hatvannyolcasok kárpótlása, ha közülük az az öt­hat, aki mutatónak megmarad, már a hamut is mamunak mondja. Szöveg nélkül (L’ubomír Kotrha rajza)

Next

/
Oldalképek
Tartalom