Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-30 / 100.szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 30. 34 Holnap Európában Csáky Pál miniszterelnök-helyettes is tudja, hogy a kerítés az EU-ban sincs kolbászból, azonban állítja, Szlovákia csatlakozásának sikere tőlünk függ Európának nincs más útja- Drasztikus árváltozások nem lesznek az uniós csatlakozás miatt (Somogyi Tibor felvétele) Mikulás Dzurinda második kormányában Csáky Pál feladata volt, hogy egyengesse Szlovákia európai uniós csatlakozásának folyamatát. Az MKP miniszterelnök-helyettese szerint a holnapi nappal még korántsem ért véget a munka. JUHÁSZ LÁSZLÓ Ön milyen érzésekkel, várakozásokkal tekint Szlovákia európai uniós csatlakozása elé? Személyesen nagyon jó érzésekkel nézek a holnapi nap elébe. Máig nem tudok ugyanis szabadulni egy képtől. Látom a nagynénémet egyik ősszel, amint sír, mert nem engedik Magyarországra utazni egy temetésre. Akkoriban évente kétszer lehetett külföldre menni, és ő ezt a lehetőséget már a nyáron kihasználta. Tinédzserkoromban, majd még később, húszon-, harmincévesen is arra rendezkedtem be, hogy egy bipoláris világban növök majd fel, Nyugat-Európába valószínűleg nem fogok eljutni. Én ezzel legbelül sohasem tudtam kibékülni. Nagyon örülök annak, hogy most mindez eltűnik. Most semmisült meg ugyanis végleg a vasfüggöny. A fejünkben még nem teljesen, hiszen a mai napig, ha Európáról beszélünk, a legtöbbször Nyugat-Európára gondolunk. Ismédéin, nagyon-nagyon örülök, hogy ennek részese lehetek mint polgár, és ehhez szerény mértékben hozzá tudtunk járulni mint politikusok is. Hangsúlyoznom kell, hogy a szlovákiai magyarság jó döntései nélkül ez sem valósulhatott volna meg. Ha valamire, az államfőválasztás két fordulója arra biztosan figyelmeztetett, hogy nem ért véget a küzdelem az európaiság és a nem éppen európaiság között, főként az emberek gondolkodásmódjában. Most mindenesetre egy új Európa van születőben. Ez a folyamat nem könnyű és nem fájdalommentes, nem hoz majd azonnali pozitív változást az emberek életében.- Megteremtődött azonban az esélye annak, hogy részesei legyünk ennek az új egységnek, melynek sikere tőlünk is függ. Sokan borúlátóak azzal kapcsolatban, mi lesz velünk holnaptól. Nem tudjuk, mennyire készült fel Szlovákia az uniós tagságra, és mennyire Brüsszel országunk csatlakozására. Vajon az ismeredentől való félelem munkálkodik az emberekben, vagy megalapozottak az euro- szkeptíkusok aggodalmai? Néha megértem az euroszkep- tikus véleményeket. Eszembe jut ugyanis, amikor Rómában egy bíboros azt mondta nekem: Az embernek nagy hitének kell lennie, hogy itt, a Vatikánban el ne veszítse. Brüsszelben is nagy hitének kell lennie az embernek az integráció sikerében, hogy a bürokrácia és a dolgok túlkomplikálása ne ingassa meg a hitét, hogy jó irányba megyünk. Érthetőek tehát a félelmek. Európának azonban nincs más útja és esélye. Globalizálódó világunkban egyedül a nagy nemzeteknek sincs esélyük arra, hogy érvényesüljenek, és a kicsiknek pedig végképp. Európának azonban egységes egészként esélye van a jólétre. Az emberek leginkább attól félnek, hogy az Európai Unióban megdrágul a mindennapi kenyerük. Az elmúlt hetekben lábra kaptak a hírek, hogy jelentősen emelkedik a cukor, a rizs és más alapélelmiszerek ára. Mennyire megalapozottak ezek a félelmek? A csadakozás kapcsán már nem várható jelentősebb áremelkedés. Néhány terméknek valóban kiegyenlítődnek az árai, sőt bizonyos árucikkek esetében már el is értük az uniós árszínvonalat. Drasztikusabb árváltozások azonban nem lesznek annak okán, hogy belépünk az unióba. Az viszont biztos, hogy az életszínvonalunk az Európai Unióban emelkedni fog. Arra még nem volt ugyanis példa, hogy bármelyik újonnan taggá vált országban a csatlakozás után rosszabbul éltek volna az emberek. Az más kérdés, hány évig tart majd a felzárkózásunk. Olyan megrázkódtatások, durva, vadkapitalista politikai megnyilvánulások, amelyeket a kilencvenes években tapasztaltunk, már nem várhatók. A kilencvenes évek a gazdasági rendszer átépítéséről szóltak, ez pedig fájdalmas folyamat volt. A 2004-től 2015-ig terjedő időszak a felzárkózás évtizede lesz. Mikorra és hogyan érhető el az, hogy a szlovákiai állampolgárok számára ugyanazt jelentse az Európai Unió tizenkét csillagos zászlója, mint a nemzeti lobogó? Egy biztos, európai uniós polgár mivoltunkat meg kell majd emésztenünk. Az uniós hétköznapok tapasztalatainak először le kell bennünk csapódnia. Akkor tudjuk csak meg, mennyire pozitív ez a valóság, és mennyire vannak negatív elemei is. Azt hiszem, hogy lépésről lépésre, és főként a felnövekvő generáció számára már egy mindennapos, természetes valóság lesz, hogy a sárga csülagokkal ékesített kék zászló a mi zászlónk is. Annak az Európai Uniónak a jelképe, ahol a kerítés ugyan nincs kolbászból, ám ahol ugyanakkor a nagy uniós családhoz való tartozás meg tudja védeni Szlovákiát a lecsúszás veszélyétől. Beszélgetés Szigeti Lászlóval, a Kalligram Kiadó igazgatójával a csatlakozásról és nemzeti azonosságtudatunk alakulásáról az Európai Unióban A szlovákiai magyarság lila veréb bukórepülésben a strázsán SZILVÁSSY JÓZSEF Öröm és aggodalom kavarog bennünk hónapok óta. Elsősorban az utóbbiakról kérdeztük Szigeti Lászlót, a Kalligram Kiadó tulajdonosát és igazgatóját. Szlovákia uniós csatlakozása miben és mennyiben befolyásolja a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatát? Ha azt hallom, szlovákiai magyarok, akkor valahonnan a nyolcvanas évek legelejéről előbukkan Grendel Lajosnak az a meghatározása, hogy lila veréb bukórepülésben. Ugyanez ránk vonatkoztatva, vagyis a reményteli polgári közösségtudat szemszögéből: lila verebek bukórepülésben. Mondom ezt azért, mert még mindig erős fészkünk az irónia. Noha nem szila- jabb, mint a dilettantizmusunk. Persze, ez utóbbit akár szlovák sajátosságnak is mondhatnám. És mondom is, mert a szlovákok miatt érzett szenvedés és az irántuk érzett szeretet között csak nagyritkán észlelek rést. Akkor is csupán parasztrétnyit. Amennyit a magyarjaimnál is. A bukórepülő magyarokkal kissé más viszonyban állok. A különbség? Kárpát-medencén innen és túl? Egy újabb parasztrés. De mi van ott, ahol két parasztrésnyi rész találkozik? De félre a tréfával. Be kell látnunk, nemcsak a magyarok és a szlovákok, maguk a csehek is többször becseheltek. Őket önmagunknál is jobban kedvelem, meg a szlovákoknál is, mert a cseheknek erejük van kacagni saját halálukon. Az eltávozás szertartásaiban tüchtig bohémek. Mi? Magyarok? Történelmi, politikai, gasztronómiai, szexuális - mindenfelől mindenféle vonatkozásban mások vagyunk. En bloc. A mi, sajátosan magyar azonosságtudatunk bölcsességének legékesebb ékkövei az alkohol-, a nikotin-, a gyógyszer- és a fogkrémfogyasztási, s hogy virtus- kodjam is, a könyvvásárlási adatok. A választékot önkényesen bővítheti bárki. Azt akarod mondani, hogy a sokszínűségünkben és a különbözőségeinkben rejlő tudást, ügyességet a történelem folyamán gyakran legyőzhetővé tette bennünk valamiféle kishitűség? S ha így van, ez nem függhet ösz- Kishitűségben bazijók vagyunk sze nemzeti identitástudatunk megroppanásával? Nem roppant meg. Átalakult. Szerencsére. Ellenkező esetben nem autóval, minden reggel lovon vágtatnék dunaszerdahelyi lakásomtól pozsonyi munkahelyemre. De hát kishitűségben bazi jók vagyunk. Ennek végeláthatatlanok az okai, ne kanyarodjunk ez irányba. Ragadjunk le a szlovákiai magyarság két konstans ismérvénél, az iróniánál és a dilettantizmusnál. An(L’ubos Pile felvétele) nál a heroizmusnál, amelyen egyesek Trianon veszteségek őrzőjeként mindmáig derekasan állnak a strázsán. A történelmi Magyarország határain kívül rekedt magyar kollektív mélytudat mindmáig nem dolgozta fel a trianoni szétdarabo- lás traumáját. A belül rekedtek még úgy sem. E traumának a legegészségesebb tudományos, művészeti, írói, zsurnálkritikai és társadalomelemzői egyéni mélytudatokból már csak halvány nyomjelei tűnnek fel. Nyüván, mert felnőtt módon, racionálisan, kíméletlen viviszekcióval, a valóságos élet kegyetlen szempontjaihoz igazodva gyógyították ki magukat. Trianon traumája a magyar kollektív mélytudatban annál keményebben tartja magát. Vajon miért? Feltehetően számodra is nyilvánvaló, az a tény, hogy Trianont, a nemzet szétdara- bolását túléltük, önmagában még nem garantálja, hogy Brüsszelbe, a nemzet összeszerelésének lehetőségébe ne pusztuljunk bele. A magyarosch önpusztítás lidérce ugyanis nem a szociáldemokrácia, nem a liberalizmus, nem is a konzervativizmus, hanem a nacionalizmus. A nemzetállami ideológia szellemében kiosztott dicséret és billog kutyaszorítója, az összma- gyarság érdekeit szolgáló jó magyar és az összmagyarság érdekeivel szemben álló rossz magyar közti különbségtétel legitimmé tételének őrülete - ez határozza meg napjainkban a magyar nemzeti önpusztítás kalodájának rendszerező logikáját. Meddig vajon? A nemzet kollektív mélytudatában mindaddig lappangó trauma lesz Trianon, amíg ezzel a logikával parlamenti képviselővé, államhatalmi tényezővé lehet válni. Mindaddig, amíg hatalomhoz lehet jutni általa. És a horizontálisan szerveződő önigazgatási elvű láncolatok rendszerével szemben, vertikális hatalmi rendszerbe szerveződő demokráciát és kontraszelekciós nemzeteszményt lehet általa működtetni. Én nem akarok késhegyen táncoló, egy másik magyar által leírható, netán megsemmisítendő magyar lenni. Maradjunk annyiban, hogy a tradíciók tisztelete, a szolidaritás és a szabadság eszménye nélkül számomra ma is elképzelhetetlen a minőséges emberi létezés. E három fundamentum nemcsak az atya, a fiú és a szentlélek, hanem valamennyi szellemtör- ténetileg domináns hármas egység alapja. És mégis mennyi acsarko- dás mindenhonnan, a magyar igazság önveszélyes vállalása megany- nyi lövészárokban. Egy olyan könyvkiadó, a pozsonyi Kalligram tulajdonosigazgatója vagy, amelynek nemcsak magyar, hanem szlovák és cseh berkekben is nagyon jó neve van. Vajon az uniós csatlakozás után mi lesz a szlovákiai magyar könyvkiadók és más intézmények sorsa? Tudsz valamit? Mert én csak annyit, hogy könnyebben átjárhatok majd Budapestre és Prágába. Hogy átjárhatóbbak lesznek az államhatárok, ami információ arról, hogy a politikai hatalom intelligenciája is formálható. De hogy egy sokáig meglehetősen elfojtott tudattartalmamat is kivetítsem: szabadságimádó vagyok. Szeretem a szabad embert, vagyis az olyat, akinek szabad a lelkiismerete. Az ilyen ember nem csodálkozik azon, hogy az államhatárok és a lövészárkok csak megnevezésükben, lényegükben nem különböznek. Kukorelly Endre Tündér- Völgy című regényéből idéznék a szlovákiai magyar könyvkiadók sorsát érintő kérdésére: Én tudom, hogy mi a szabadság. Eleve semmi mámor. Nem fenyeget-e olyan veszély, hogy tovább amerikanizálódik a hazai kulturális élet és a tévé, s ez a tény tovább rombolhatja értékrendünket? Kérdésed nehezen értelmezhető számomra. Nem nyilvánvaló, mire gondolsz, amikor a hazai kulturális életről és tévéről beszélsz. Ha a bukórepülésű lila veréb kulturális életére és televíziójára, akkor könnyű a feladatom. A közszolgálati szlovák tévé magyar adása alapjában véve a dilettantizmus bájcsokra. Szocialista maradványműsor, messze mindattól, ami a szlovákiai magyar nemzeti közösség burjánzó életének táptalaját szolgálja. A korszerű hírközléshez semmi köze. Az élet dinamizmusához semmi köze, semmivel sem kompatibilis, legfeljebb önajnáro- zással. Politikai okokból van, létezik, valahogy úgy, mint a magyar közszolgálati televízióban a nemzetiségi kisebbségi műsorok. Mit mondjak? Bájosak. Ilyenkor általában az antropofóbia fenyegető közelségébe kerülök. De hát ez már a szabadság velejárója. Vagy az ame- rikanizálódásé? Hirtelen nincsen válaszom... Amikor a szovjetizáló kulturális termékek öntötték el az országot, a dilettantizmus akkor is az volt, ami ma. A különbség csupán annyi, hogy akkor nem volt tanácsos feltenni olyan kérdést, vajon a szlovákiai magyar kulturális életet nem fenyegeti-e a további szovjetizálódás veszélye. Pedig fenyegette. Egyebek mellett a szlovákiai magyar sajtótermékek, a magyar rádió- és tévéadások, s nem utolsó sorban a Csemadok révén. Amatőr színművész édesanyám nem is egy szovjet darabban játszott. A giccs a diktatúrában és a szabadságban egyaránt honos és fertőző. Jómagam inkább vállalom a nagyobb fertőzés veszélyét, mintsem hogy lemondjak a szabadságomról.
