Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-24 / 95. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 24. MINDENNAPI KENYERÜNK A törvény mása ÉDES ÁRPÁD Ige: „Őrizkedj azért, és vigyázz nagyon magadra, hogy meg ne feledkezz azokról, amiket saját szemeddel láttál; ne vesszenek el emlékezetedből egész életedben! Ismertesd meg azokat fiaiddal és unokáiddal is!... Vi- gyázzatok, ne feledkezzetek meg Isteneteknek, az Úrnak veletek kötött szövetségéről, és ne készítsetek magatoknak istenszobrot semminek a képmására, mert megtiltotta Istened, az Úr. Mert az Úr, a te Istened emésztő tűz, féltőn szerető Isten!” (5Mózes 4, 9, 23-24) Ismétlés a tudás anyja - mondja a régi közmondás. A tapasztalat, a gyakorlat pedig alátámasztja igazát. Mert amit sokszor megismétel az ember, vagy ha nem is olyan sokszor, csak bizonyos rendszerességgel, azt nem felejti el. Sokkal kellemetlenebb a dolog másik oldala, amikor rájövünk arra, hogy bizony olyan eseményeket és részleteket felejtettünk el, amire később nagy szükségünk lett volna. Esetleg megkímélhettük volna magunkat egy bajtól, kártól vagy veszélytől. Többek közt ezért is hasznos a Szentírás olvasása, a rendszeres bibliatanulmányozás. Mózes ötödik könyve, melyet most olvasni kezdünk, az Ószövetség egyik legfontosabb részének, a Tórának (Törvény) utolsó könyvét képezi. Ez a törvénytekercs Izrael népe életében és kegyességében a legjelentősebb helyet foglalja el. Benne találjuk az Egyiptomból való csodálatos szabadulásnak, a Sínai-hegyi szövetségkötésnek, az egész pusztai vándorlásnak a leírását, a választott nép tisztasági és istentiszteleti törvényeit. (Mózes 2-4 könyve) Ezek elé került az Ábrahám elhívását, és az ősatyák történetét elmondó, egészen az özönvíz és a teremtés történeteit is magában foglaló első könyv, melyet latinosán Genezis, azaz Teremtés könyvének hívnak. Majd mindezek végén, jó pedagógiai módszerrel az egészet összefoglalva ott van az ötödik könyv, a Deuteronomium, vagyis a törvény mása. Ebben a már megvénhedett Mózes emlékszik vissza az eddig megtett útra, fölmutatva benne az Isten hűséges gondviselését, mégis-. métli a Tízparancsolatot, és az ígéret földjének határán a lelkűkre helyezi, hogy „meg ne feledkezzenek mindezekről”! Sőt fiaiknak és unokáiknak is jól megtanítsák! Miért volt ez eny- nyire fontos? Mert hajlamosak vagyunk felejteni. Érdekből, vagy kényelemből sokszor nagyon szelektív az emlékezetünk. Csak azt tartjuk számon, ami nekünk is jó és kedves. Hogy esetleg az Istennek is vannak elvárásai, törvényei, melyekre a szövetséget alapozta, gyorsan elfeledjük. Hogy az Isten szabadítása mindig szemük előtt legyen, minden évben az adott időben meg kellett ünnepelni a pászkava- csorát. Ezt a „válogatós” emlékezetet ébresztgeti Mózes a törvény megismétlésével. Másodszor azért volt fontos, mert az eltelt negyven esztendő alatt, ameddig a pusztai vándorlás tartott, fölnőtt egy teljesen új generáció, akik már nem voltak részesei az egyiptomi tíz csapásnak, majd a csodás kivonulásnak, nem látták az isteni jelenést a Hóreb hegyén. Nem voltak test szerinti részesei az első szövetségkötésnek, de örökösei voltak ennek a szövetségnek. Mózes pedig élete alkonyán még egyszer nyomatékosan emlékeztetni akarta őket minderre! Mert a múlt erejéből meríteni nem tudó nép jövőtlenül veszik el a népek tengerében! Harmadszor azért is fontos az emlékeztetés, mert olyan sok környezeti hatás, korszellem, divathullám, a csábító kívánság vagy szenvedély próbálja háttérbe szorítani és elfeledtetni az Isten törvényét és szövetségét. Nagy csalárdul kínálva hitványságokat, hogy az „egy szükséges dologról” lehetőleg elfeledkezzünk. Nem egy nyílt Isten-tagadás ez, de éppen ebben rejlik legfőbb veszélye is, mert úgy ragad ki a szövetségből, hogy észre sem vesszük, sőt magunk is kifele igyekszünk. Végül ha szeretjük gyermekeinket és unokáinkat, ez a szeretet arra kell, hogy késztessen bennünket, hogy ne csak mi emlékezzünk, hanem emlékeztessünk is! Nemrég volt húsvét, az Isten új szövetségének ünnepe. Vajon emlékszünk még? A szerző református lelkész MONOLÓG A lajtorján NAGY ILONA Az aktákban csak ennyi - nyomtalanul eltűnt. Egy Ember, a barátunk. Olyan összetett szó nem íródott még, mely kifejezné forgószélként kavargó gondolataink tömkelegét. Lajtorját fonunk - fonunk reményeinkből. A fokai eddigi életünk sok-sok közös mozzanataiból sodródnak. A szeretet, a megértés, melyben éltünk, acélszálként erősíti. Csomót csomó után fűzünk - erőnk a hitünk, hogy él és visszahozza Őt az idő - az idő, amint lehet. Úgy jön majd, mint egy langyos fuvallat, váratlanul, hogy enyhülést hozzon a meggyötört testnek, hogy felszabaduljon a lélek. Talpunk alatt már a lajtorja legalsó foka. Fel akarunk jutni, fel az égig - a hatalmasok fölé is, hogy lenézzünk, végigpásztázzuk ezt a földet, melyet már annyi, de annyi gyarló és hitvány lény is bitorol. Semmi! Semmi csak bábeli zűrzavar, s bennünk a kétség: megíratott a sorsa az Igaznak, a Jónak?! A szentségi házasság során egy férfi és egy nő életre szóló szövetséget köt, s ez gyermekek nemzésére irányul Az igazi örökség: szeretet és tudás (A szerző felvételei) Tardoskedden utoljára 1950-ben hirdették Isten igéjét misszionáriusok. Egyszer nagyanyám azt találta mondani, hogy anyu a missziós lelkészeknek köszönheti életét. BENKŐ TÍMEA Ők ugyanis a prédikációikban nem felejtették el megjegyezni, hogy a mi Urunknak nem kedves, ha egy keresztény házaspár „bűnös” úton (értsd: nem a naptáras módszerrel történő fogamzásgátlással) korlátozza a gyermekáldást. Az egyház egyedül a termékeny napokon való önmegtartóztatást fogadja el születésszabályozás gyanánt. A módszer egyetlenegy szépséghibája, hogy nem százszázalékos. Nagyanyámnak akkor mindössze egy hétéves kislánya volt, úgy döntött, vállal hát még egy babát... Március elején, 54 év után újra a helyi Szent István-templomban jártak a misszionáriusok. Egy héten keresztül két magyarországi Ferenc-rendi lelkész: Julián és Márk atya prédikáltak a szentmiséken. 15-én, vasárnap délután helybeli fiatal házaspárokkal találkozott a negyvenöt éves, kakaséi Palkó László mérnök, vagyis Julián atya. Nyolc házaspár meghallgatta a mai viszonyokra vetítve azt, amit nagyszüleink is fél évszázaddal korábban. Beismerem, én eleve szkeptikus voltam. Azt mondtam: Mi újat tud Missziós lelkészek hitvesoktatása nekem mondani hét év házasság után valaki, akit köt a cölibátus, így sosem próbálhatta? Az atya, mintha olvasta volna gondolataimat, ezzel a hasonlattal indított: „A sebésznek nem kell vakbélgyulladást kapnia ahhoz, hogy sikeresen meg tudja műteni a beteget...” Továbbá kiderült, a barát korábban atomfizikusként dolgozott egy kutatóintézetben, huszonhét évesen vonult a rendbe. (Nekem az életrajzából az a rész tetszett a legjobban, hogy a lány, akivel szerették egymást, apácának ment. Érdekes lehetett ezt lelkileg átélni...) A háromórás beszélgetés során kaptunk egy kis ízeh'tőt egyházjogból, mely szerint: „... a szentségi házasság során egy férfi és egy nő (ma már ez is fontos, ugye) életre szóló szövetséget köt mindkét fél javára, s ez az életszövetség gyermekek nemzésére is irányul. És, persze, amit Isten egybekötött, azt ember szét ne válassza!” (Az nincs benne, hogy Krisztus-hívőnek kell lenni. Az illető legyen megkeresztelve, abszolválja az elsőáldozást, de nem írják elő, hogy higgyen. Érdekes.) „Amikor Európa jólétet, kevés gyereket akar, halálra ítéli önmagát. Kiveszünk... - emelte fel az asztalon levő feszületet Julián atya, hogy nyomatékot adjon szavainak. Ettől a színpadi mozdulattól egy kicsit megszeppentem. Utoljára az esküvőnk előtti jegyesoktatáson illetődtem így meg. - Az imént, amikor bemutatkoztatok, némelyeknél elhangzott olyan kijelentés is, hogy „terveztek” gyermeket. Hát az nem úgy van, ha az ember szereti a másikat, akkor szeretne gyermeket, aki majd kettőjükre hasonlít? Lehet az élet szép enélkül? Egyszer élünk, most kell nagyon boldognak lennünk...” Témánál voltunk. Nekem semmi kifogásom a gyerekek ellen, sőt jómagam boldog édesanya vagyok, de legfeljebb három gyermeket tudok elképzelni ideális családmodellként. Itt viszont olyan számok röpködtek, hogy kilenc meg tíz... Illetve hát annyi, amennyit a Jóisten ad. Akadt, aki frappánsan közbeszólt: „Hiszen még a tányérkészlet is hatszemélyes mindössze!” Az atya kérdéssel válaszolt: „És van már négy gyermeketek?” Mosolygás. A maximum kettő volt. Egyetlen párnál. A többieknél egykék vagy egy sem. „A Miatyánkban mindig azt imádkozzuk: Uram, legyen meg a te akaratod. Tényleg azt akarom? - folytatta Julián atya. - Az a tragédia, az az elrontott élet, ha én mindig mást akarok, mint a Teremtő. Ne a vagyont nézzétek! Azt mondjátok, szeretnétek, hogy gyermekeiteknek jobb legyen a sora. Nem igaz! Bátran kijelentem: ti akarjátok, hogy jobb legyen a sorotok! Ez önzés. A televízió tele van a fogyasztói társadalom reklámjaival, jólétet - házat, autót, karriert - akartok, ennek ellentmond a sok gyerek vállalása. Csak a pénz a fontos? A gyermek szeretetben és tudásban legyen gazdag. Ezzel a két fegyverrel megveri az egész világot...” Nekem, személy szerint, ez a két mondat nagyon tetszett, el is határoztam hát, hogy ezt fogom az előadásból megjegyezni. Ez nem azt jelenti, hogy azt szeretném, ha kétéves lányom egyke maradna. Ez azt jelenti, hogy ennek a két mondatnak az igazságával tudok teljes mértékben azonosulni. S hogy születik-e még babánk? Azt úgyis odafönt döntik el. Én elfogadom a döntést, de ugye, nem kell pár év múlva újabb tányérokat vásárolnunk, Uram? A Ferenc-rendi Julián atya és Márk atya Egészségügyünk a kismamákon kezdte a kiképzést, a szülészek csak ezután kerülnek sorra, majd Európában Szülünk, mégpedig fájdalommentesen CSÓKA GÁBOR Manapság, mikor a vüág egy egérkattintásra kitárul, gyereket szülni igazán nem nagy művészet. Mondják, az ember már azt is megtervezheti, hogy fiút vagy lányt akar-e, netalán valami mást. Sőt, fájni sem fog. Mármint a világra hozatal. Mint friss szülőapa jelentem, itt azért még nem tartunk, de vannak kedvező jelek ez irányban. Például - a szülés fájdalmait csökkentendő - jól szituált egészségügyünk nagy gondot fordít a várandós kismamák felvilágosítására, gyakorlati kiképzésére. Ez utóbbi abban nyilvánul meg, hogy a terhesség második félidejében nagy gyakorisággal - mondjuk, havonta - melegítőkben körbeülnek a szőnyegen a csinos kismamák, az ülető orvos vagy más szakértő pedig felvilágosítja őket arról, hogy a szülés különböző fázisaiban szabad-e egyáltalán levegőt venniük, s ha igen, akkor hogyan. Ilyenkor azt is begyakorolják, hogy a tolófájások szaporodtával miként kell mélyeket lélegezniük. Sőt, a végső fázisban amolyan lihegésszerű dolgot kell művelniük, s lám, minimális - mondjuk, hascsikarásszerű - fájdalom mellett hozzák máris világra a kis matadort. így hát, amikor nejem a nem is tudom, hányadik gyermekünket hordozta a szíve alatt, minden további nélkül úgy döntött, hogy bejelentkezik egy ilyen tanácsadóba, merthogy ő biz fájdalommentesen fog végre szülni. Ment is minden, mint a karikacsapás. Jó tanítványnak bizonyult, már a második alkalom után megtanult spontán lélegezni, s a harmadik lecke után a tükör előtt olyan beleéléssel gyakorolta el az utolsó fázist, hogy azt hittem, menten lebabázik. De bármilyen jó tanítványnak bizonyult is az asszony, a szülés napját semmilyen légzőgyakorlattal sem lehetett elodázni. Eljött az, mint rendesen. Minden ilyen nap nagy megpróbáltatás egy apának, de végül is bíztam a felkészítő tanfolyamok ígéretében. Feleségemet elnyelte a szülőszoba, én pedig kívül maradtam szülési fájdalmaimmal. A baba négykilós normális leánygyermek lett, de azt mondták, rám hasonlít. Otthon diadalmas fogadtatást szántam a nőknek: anyának, babának.- Büszke vagyok rád - mondtam a nagynak -, hogy egy jajszó nélkül hoztad világra a kicsit.- Kicsit azért jajgattam - így ő.- De hát hogy lehet, talán nem alkalmaztad a légzéstechnikát?- De, elkezdtem alkalmazni - magyarázta nejem -, csak a vége felé, amikor, tudod, úgy lihegnem kellett, a szülésznő azt mondta, maradjak nyugton, mert kaphatok tőle egy pofont. Előttem rögtön kitisztult a kép, s szülőapaként azonnal megláttam a lényeget. Egészségügyünk a kismamákon kezdte a kiképzést. A szülésnél közreműködő szakemberek csak ezután kerülnek sorra. Majd. Valahol Európában.
