Új Szó, 2004. április (57. évfolyam, 77-100. szám)
2004-04-21 / 92. szám, szerda
ÚJ SZÓ 2004. ÁPRILIS 21. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7 TALLÓZÓ MLADÁ FRONTADNES Prágai lapértesülések szerint késni fog azoknak a csehországi Rémeteknek a kárpótlása, akik a II. világháború után annak ellenére munkatáborokba voltak kényszerítve, hogy korábban nem működtek együtt a nácikkal. Petr Mares miniszterelnök-helyettes ugyan már elkészítette a kárpótlási törvényjavaslatát, de azt Vladimír Spidla kormányfő, valamint a kormánykoalíció legerősebb tagja, a Cseh Szociáldemokrata Párt egy része is ellenzi, s nem fogadta el - úja a Mladá fronta Dnes. A kárpódást a két ellenzéki párt - a Polgári Demokratikus Párt, valamint Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja - is határozottan ellenzi. „Különféle szövegek vannak, amelyek kapcsolatosak egy lehetséges humanitárius gesztussal, de egyiket sem tartom még érettnek” - mondta Spidla. Mares javaslata szerint, amely a lap bútokában van, azok a csehországi németek kapnának kárpódást, akik a II. világháború utáni években bizonyíthatóan tartós egészségkárosodást szenvedtek. Az egészségkárosodás oka a kényszermunka vagy pedig a belső áttelepítés volt. Szakértői becslések szerint ez a kárpódás mintegy 1800 személyt érintene, aki egy összegben maximálisan 50 ezer koronát kapnának. Mares erre a céúa 60 millió korona elkülönítését kérte a kormányzati alapokból. A cseh kormány humanitárius gesztusa a dokumentum tervezete szerint a Dél-Morvaországban élő horvátokat is érintené. Ennek a II. világháború idején néhány ezres nemzeti közösségnek a tagjai 1938-ban automatikusan német birodalmi állampolgárságot kaptak, s a háború után szintén üldözésnek voltak kitéve. Helyzetüket a múlt század ötvenes éveinek elején még az is rosszabbítot- ta, hogy Moszkva akkoriban összeveszett Jugoszláviával, s a csehországi horvátokat Tito- bérenceknek tartva megpróbálták szétszórni, elszigetelni. A csehszlovákiai németeket a II. világháború után a hírhedt Benes-dekrétumok alapján kollektív bűnösnek nyilvánították. (kés) ERDÉLYI SAJTÓ Pert nyert egy kolozsvári fiatal magyar pár három évvel azután, hogy az anyakönyvvezető előtt a román mellett magyarul is megpróbálta kimondani a boldogító igent. Herédi Zsolt és Füsy Katalin 2001- ben szerette volna hivatalossá tenni a már jó ideje tartó élettársi kapcsolatukat. Számításaikat azonban áthúzta Vasile Gherman kolozsvári anyakönyvvezető, aki a szélsőséges nacionalista nézeteiről hírhedt Gheorghe Funar kolozsvári polgármester egyik közeli munkatársa. A pár búóságon kereste tovább igazát. A mintegy húsz megjelenést és rengeteg időt igénylő per végül a házaspár szempontjából kedvező módon ért véget, a bíróság 50 millió lejes (mintegy 50 ezer koronás) kártérítést ítélt meg számára. A búósági döntés már tavaly szeptemberben megszületett, de az érintetteket mindeddig elmulasztották tájékoztatni.- Minden pénzszerzési variációt végiggondoltunk, de a legenyhébbnek is egy év szabadságvesztés a büntetése. Maffiózók meg nem leszünk! (Lehoczki István rajza) Nem az értékfelismeréssel voltak problémák a négy közép-európai országban Visegrád szellemi ereje A visegrádi kulturális miniszterek legutóbbi krakkói tanácskozásán Rudolf Chmel, a szlovák tárcagazda azt javasolta, hogy alapítsanak Visegrádi Könyvtárat, amely a tagországok legjelesebb alkotásait ismertetné meg a térség olvasóival: a lengyelekkel, a csehekkel, a szlovákokkal és a magyarokkal. E. FEHÉR PÁL Tekintélyes lehet majd ez a könyvtár, hiszen hat Nobel-díj (részletezve: négy lengyel, egy cseh és egy magyar alkotó) is elismerte, népszerűsítette már a térség irodalmait. Persze, a Nobel-díj személyes teljesítményeket ismer el, nem pedig nemzeti literatúrá- kat, sőt megemlíthetném: egyáltalán nem biztos, hogy éppen a stockholmi akadémia koszorúja mérheti az ismertséget, az olvasottságot vagy éppen a nemzeti jelleg kifejezését. Hiszen vitathatatlan tény, hogy a visegrádi négyek irodalmaiban két cseh alkotó az, aki olyan tartós népszerűségi mutatókkal rendelkezik, amikor az olvasottság és az érték egyensúlyban van egymással. Jaroslav Hasekről és Bohumil Hrabaúól van szó; mindketten kaphattak volna akár Nobel-díjat is, noha nehéz lenne akár- melyi küket elképzelni, amint frakkban átveszik a kitüntetést őfelsége, a svéd kúály kezéből. Hasekről ugyan némely legenda azt állítja, hogy látta Trockijt, Hrabal pedig biztosan sörözött a prágai Arany Tigrisben Bili Clintonnal, de azért a svéd király díszvacsorája túlzás lett volna számukra. Nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy nem tudtak volna viselkedni. De nem is a díjakról van szó, hanem arról, hogy van mit bemutatnunk egymásnak, noha a két nem díjazottat bármikor ki lehet adni újra, a díjasokat pedig már szintén kiadták. Mind a négy visegrádi nyelven. A lengyelek közül Henryk Sienkiewicz és Wladyslaw Stanislaw Reymont művei mindig bestsellerek voltak, Czeslaw Milosz amolyan politikai jelképpé nemesedett, Wiczlawa Szymbor* ska asszonyról pedig, mint annyi más Nobel-díjasról, a fordítások dacára, semmit nem tudunk. Jaroslav Seifertről az értők mindenütt tudnak, sőt azt is tudják, hogy azért a cseh költészet igazi meg- újítója a XX. században mégis Ví- tézslav Nezval volt. Kertész Imre sem panaszkodhat a fordításokra. Nem az értékfelismeréssel voltak problémák eddig sem. S engedtessék meg emlékeztetni arra, hogy már létezett nem is olyan régen egy sorozat, amelynek Visegrádi könyvek volt a címe, a Kallig- ram gondozta az egyes köteteket, és a magyar szerkesztőbizottság elnöke Mészöly Miklós, a cseh kurátor Petr Pithart volt, a lengyel bizottságban részt vett Adam Michnik, a szlovák kiadványok felett pedig Rudolf Chmel gyakorolt felügyeletet. Nem fogom ezeket a könyveket felsorolni, csupán arra emlékeztetnék, hogy e sorozat egyik legnagyobb sikere csehül és szlovákul Bibó István válogatott tanulmányainak vaskos kötete volt, és ez a kiadvány bizonyíthatóan komoly hatást váltott ki a két ország tudományos köreiben is, s manapság ugyancsak a sűrűn idézett művek közé tartozik a szakmunkákban. (Azon az 1997-es konferencián, amelyet a szlovák Bibó-kötetnek szenteltek, olyan egyéniségek méltatták a magyar tudós életművét, mint az azóta elhunyt Lubomír Lipták és mellette Dusán Kovác, Ivan Ka- menec, Peter Zajac, illetve a Párizsban élő Kende Péter.) Ezek a Visegrádi könyvek (avagy szlovákul és csehül Edícia, illetve Edice Visegrád) a politikai esszé műfaját képviselték, és kétségtelen, hogy ez volt a legnagyobb kiterjedésű terra incognita a négy ország értelmisége előtt. Am az irodalom helyzete sem éppen rózsás. Nem is annyira a fordításokról van szó, mert ezek - mint már írtam volt - léteznek. Inkább arról, hogy a jeles művek régebben jelentek meg; ma, ha a magánkiadó fantáziát lát bennük, elszórtan látnak napvilágot, nem eléggé kerülnek be a köztudatba, vagy legyünk csak szerényebbek: az értelmiségi figyelem hatósugarába. Persze, egyetlen épeszű ember nem gondolja, hogy létezne „visegrádi négyek irodalma”, mint ahogyan nincsen és nem is lehetséges, például „európai uniós irodalom”. Viszont ugyanennyire vitathatatlan, hogy - a politikai esszé műfajánál jelentősebb mértékben - az irodalomban érdemes igénybe venni a visegrádi négyek esetleges kormányzati segítségét az erősebb propagandára, a tudomásulvétel szélesítésére. A politikában már sokan tudják, hogy az európai közösséghez való csatlakozás egyáltalán nem teszi feleslegessé sem a visegrádi négyek vagy a balti államok szorosabb együttműködését, a regionális érdekek közös érvényesítését. Ehhez azonban a jelenlegi szintnél mélyebben kellene ismernünk egymást. És köztudott az a tény is, hogy - mondjuk - mi, magyarok a csehekről szóló ismereteinket nem a cseh történelem tüzetes tanulmányozása útján nyerjük, hanem a fentebb már emlegetett Hasek és Hrabal olvasásával. Sajnos, hasonló hitelességű szlovák forrás nem áll rendelkezésünkre. Nem felesleges tehát a miniszteri szintű kezdeményezés. Hivatalos propaganda? Miért ne? Hiszen nem csupán a szlovákokra, hanem minden közép-európai nemzetre érvényesek Tomás Janovic epigrammájának szavai: „Amikor kell / tudunk így, meg úgy, de amikor nagyon kell / tudunk amúgy is / és ahogy úgy / és mintha / végül is mintha / úgy is meg így is / de mindenesetre / úgy is tudjuk ami kell.” Jó lenne, ha tudnánk, ami kell. Ez a könyvtár kell. Ahogy kellett a szlovák népdalok Bartók-kéziratának eljuttatása Budapestre. Ahogy kell Med- nyánszky László életmű-kiállítása ezúttal - Budapest után - Pozsonyban. És ahogy kellene valami közös közép-európai történelemkönyv. Ugyan mikor jön el az az idő, amikor e táj közös történelmét közösen írják meg e táj történészei? Álláspontjaikról nem lemondva, de az előítéletek nélkül. Mondjuk: Tacitus szellemében. Sine ira et studio. Azaz „harag és részrehajlás nélkül”, mert a latin mester célja az volt, „hogy az érdemeket ne borítsa el a hallgatás, és hogy a hitvány szavaknak és tetteknek félniük kelljen az utókortól és a becstelenségtől”. A jelenlegi szintnél mélyebben kellene ismernünk egymást. KOMMENTÁR Fájdalomküszöbök MALINÁK ISTVÁN Nincs százszázalékosan igazságos megoldás az izraeli-palesztin konfliktus rendezésére. A megbékéléshez csak - fájdalmas - kompromisszumok vezetnek. Az igazságosság kritériuma üyen körülmények között az lehet, hogy ez a fájdalommennyiség hozzávetőleg azonos nagyságrendű legyen mindkét fél számára. Az elmúlt egy hét történései a pártadan szemlélőben egy benyomást biztosan felerősítettek: a jelenlegi palesztin vezetés (Arafat) alkalmatlan az értelmes kompromisszum megkötésére, de ugyanez a mostani izraeli kormányról (Sáron) is elmondható. Az elmúlt hét másik fő jellemzője: jobban már nem is romolhattak volna a megállapodás esélyei. S bárhogy magyarázzák is Washingtonban Sáron bizonyítványát, a végeredmény az USA-nak is rossz, hiszen nyilvánvaló, hogy az izraeli-palesztin és az úaki helyzet valamüyen mértékben kölcsönhatásban van. Nem egész egy hónappal ezelőtt Izrael célzott rakétatámadással megölte a szélsőséges Hamász alapítóját és vezetőjét, Jaszin sejket. Mértéktelen volt a palesztin felháborodás, a Hamász bosszút esküdött. A múlt héten Washingtonban az USA áldását adta Sáron sokat vitatott szétválasztási tervére, növelve az általános palesztin elkeseredést. Két nappal Sáron amerikai útja után, szombaton célzott rakétatámadással Izrael megölte Jaszin sejk utódját, Abdel-Aziz ar-Rantiszit is. A Hamász ismét bosszút esküdött, bár Jaszin halála óta nem követett el számottevő merényletet Izrael ellen. Washington és Moszkva kivételével az akciót mindenki elhibázottnak, rosszul időzítettnek, a nemzetközi jog megsértésnek tartja. A huszonkettes csapdája ez. Egyetíen jóérzésű ember sem ejt könnyet sem az öreg sejkért, sem Rantisziért. Terroristák voltak, ártatian életek kioltói. Likvidálásuk módszerei azonban megkérdőjelezhetők. Izraelnek joga van az önvédelemre. De joga van-e mellőzni a demokrácia olyan alapelemét, mint a búóság intézménye? Erre a holokauszt sem jogosítja fel, éppen a holokauszt miatt, amely akkor kezdődött, amikor első ízben és nem túl látványosan megsértették valamely demokratikus alapelvet. Az érintettek számára ez olcsó moralizálásnak tűnik, de azért még hozzá kell tenni: az eszközöket tekintve van likvidálás és van kiiktatás. Az izraeli kommandósok pedig már hajtottak végre lélegzetelállítóan sikeres akciókat az elmúlt évtizedekben. Politikailag azért volt rosszul időzített ar-Rantiszi megölése, mert senki sem hiszi el Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadónak azt az állítását, hogy Sáron nem tájékoztatta a Fehér Házat a készülő, nagy horderejű akcióról. Ezzel ismét nehéz helyzetbe hozták azokat az arab kormányokat is, amelyek egyébként támogatják a palesztin terrorizmust. Ezek már azt is övön aluli ütésnek érezték, hogy Bush elismerte azt, amit a nemzetközi közösség nem hajlandó: Izrael jogát a megszállt területekre, vagyis az 1949-es határok megváltozatását, amely két ENSZ-határozattal is ellentétes. JEGYZET Szárnyas fejvadász BUCHLOVICS PÉTER Irigylem Zajac miniszter úr látnoki képességeit. Főleg azt az eleganciát, amellyel mesébe illő ígéreteket tesz, bár nem hiszem, hogy sok közük lenne a valósághoz. Persze, drukkolok, hogy megvalósuljon csodaszép látomása, mely szerint minden beteghez tíz percen belül megérkezik a rohammentő, ám azt gyanítom, a jelenlegi viszonyok közt ez az ígéret inkább hergelésnek hat. Mondjuk, szívinfarktus, agyvérzés, súlyos sérülés esetében a tíz perc is tragikusan soknak bizonyulhat, ha leáll a vérkeringés, ha az agy nem kap oxigént, már öt perc után sincs sok esély, s ha mégis, az többnyúe maradandó károsodásokkal jár. Persze, nem magamtól vagyok ilyen okos, orvosismerősöm mondta ezt. Ugyanakkor többen állítják, a tíz percen belüli helyszínre érkezés egyszerűen tarthatadan. Mert azért 25-30 kilométerre a gyorsmentő-állo- mástól, apró falvakban; tanyákon is laknak emberek, súlyos esetben azzal az egy darab mentőkocsival tíz perc alatt kirohanni még szép időben is felér egy ámokfutással. Arról már nem is beszélve, ha netán hófúvásban, mellékutakon, rossz terepviszonyok közepette kell a pácienshez sietni. Vagy ha - legyenek bármennyúejól felszerelve - épp akkor a körzet egy másik pontján súlyos baleset történik. Hogy van egy tartalékjármű? De arra meg nincs személyzet. Esedeg épp nem működik. Azt mondják, ilyenkor mindig a komolyabb esetekhez vonulnak ki először, s mozgósítják a szolgálaton kívülieket is. Még jó, hogy az infarktus vagy az agyvérzés nem ragályos. Belegondolni is rossz. Telefonon keresztül hogy tudja valaki megállapítani, melyik eset súlyosabb? Rosszmájú vagyok, gondolom ez maszek kézben lesz, a szolgáltatónak tehát érdekében áll majd, hogy minél több rászorulónak minél gyorsabban nyújthasson segítséget. Csak az a kép ne ugrana be a közelmúltból, amikor még a köztársasági elnökkel is a zárt kórházkapu előtt bénázott az intenzív mentő... De jó, mindenhová tíz perc alatt. Pista bácsit megmentik, s csak akkor kapja meg majd a második infarktust, ha kiszámlázzák az elsőért nyújtott gyors segítséget. A miniszter úr szerint egész Európa irigyelni fog bennünket. Én egyelőre csak Mari nénit sajnálom Csóványosta- nyán, ha épp a legrosszabbkor támad rá a Végzet, ha a gyorsmentő - különféle okok miatt - csak akkorra érkezik meg, amikor már semmi sem fáj többé.
