Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-29 / 74. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 29. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 TALLÓZÓ SVÁJCI SAJTÓ Joseph Deiss svájci szövetségi elnök szerint hosszú távon a legjobb megoldás az lenne az alpesi ország számára, ha csatlakozna az Európai Unióhoz. .Ábrándokat kergetnek azok, akik azt hiszik, hogy az EU-n kívül maradva, a közös terheket nem viselve ugyanolyan, sőt jobb elbánást kaphatunk Brüsszeltől, mint az EU tagállamai” - mondta több svájci lapnak, köztük a Sonntagsblick- nek és a Le Matinnek adott nyilatkozatában. Úgy vélekedett: javára válna Svájcnak a schen- geni egyezményhez való csatlakozás is, mert az minden tekintetben megnövelné az ország biztonságát. Deiss annak kapcsán beszélt, hogy fellángolt a vita az alpesi országban Svájc és az EU viszonyáról.- Elkéstünk, mert valamelyik privatizatőr már kilopta a legjobb falatokat! (Pavol Jakubec rajza) A nacionalizmus gyökeréig hatoló önvizsgálat elodázása a gyűlöletkeltéssel szembeni közömbösséget szolgálja Hatalomféltés és -vágy a háttérben A közfigyelem peremére szorították a rasszizmus elleni harc világnapját azok a milliónyi embert megmozgató tüntetések, amelyek Bagdadtól Európa és az Amerikai Egyesült Államok nagyvárosain át Tokióig terjedve juttatták kifejezésre az iraki háború elleni tiltakozást. KISS JÓZSEF Szinte teljes érdektelenség mutatkozott a lapok hasábjain és a televízió képernyőjén a világnappal, március 22-ével kezdődött, a rasszizmus minden formája elleni harc európai hete iránt. A magyar televízióban felvillant egy pillanatnyi képsor arról, ahogy Budapesten arab teákkal és hagyományos zsidó süteményekkel kedveskednek az érdeklődőknek. Másnap reggel egy izraeli helikopterből kilőtt rakéta kioltotta az öngyilkos merényletekért felelős palesztin szervezet, a Hamász vezetőjének, Jaszin sejknek az életét. Válaszul a szervezet tagjai bosszút esküdtek, azzal fenyegetőzve, hogy halált hoznak minden izraeli házra. Önkéntelenül is előlopakodik a kétkedés: van-e értelme reménykedni a gondolkodás és magatartás egyéni és kollektív szinten történő átalakításának lehetőségében? Elegendő-e a toleranciát és megbékélést hirdető jó szándék tömeges demonstrálása? A válaszkeresés alighanem megmarad ama önmagába visszatérő görbe vonal körbenjárásához, ha ez nélkülözi azt a, szinte vizsla módjára keresgélő, fürkésző elszántságot, hogy vajon miből is fakad a gyűlölködés, mert hisz az maga is fejlemény és következmény. S ilyenkor valahogy ködbe burkolózik a sokszor háttérben meghúzódó politikai-hatalmi gépezet, melyet a hatalomvágy és a hatalomféltés működtet. Nem kétséges, hogy itt vágna elevenjébe a megbékélés útjainak egyengetését szolgáló felismerés: a nacionalizmus mint kizárólagos érdekérvényesítés az a gyökérzet, amelybe az erőszak eredendően kapaszkodik. Hisz maga a nacionalizmus, ideológiai burokba öltözve is elsősorban érzület, amely gyűlölködéssé fajulva a sovinizmus és a xenofóbia formáját öltheti. Ebből törhet ki robbanásszerűen és szabadulhat el az irracionális méreteket öltő tömeggyilkosság. A nacionalizmus motivációs hátterének elhomályosulásához nem kis mértékben járul hozzá a mai Európán végigvonuló identitáskeresési és -ápolási hullám. S az „identitásgenerálási” folyamatokba úgy tűnik, belevetül és legalábbis új érzékenységeket szül a zsidóüldözéshez és a holokauszthoz való, rengeteg érzelmi elemmel is terhelt viszonyulás. Erről tanúskodnak az e téren különösebb feszültségektől mentesnek hitt Csehországban megfigyelhető jelzések. A konzervatív Lidové no- viny Michal Franki történész tollából származó cikket tett közzé arról, hogy a cseh történeti tudatban és emlékezetben gyakorlatilag teljesen feledésbe merült a cseh és csehszlovák állampolgárok elleni, a második világháború idején elkövetett legnagyobb méretű tömeggyilkosság. A náci gyilkosok 1944 márciusában Auschwitzban egyeden éjszaka alatt 3792 férfit, nőt és gyereket küldtek a gázkamrába, majd pár hónap múlva, 1944 júniusában 6-7 ezer áldozattal járva ezt megismételték. Az iszonyatos kegyetlenség azokat a Tere- zínből oda szállított zsidókat sújtotta, akik az auschwitzi láger úgynevezett családi táborába kerültek, s ott az auschwitzi viszonyokhoz képest hiheteden „kiváltságokat” élveztek. Ezekhez tartozott, hogy nem kellett alávetniük magukat a „szelektálásnak”, s a gyerekek szinte „óvodai” gondoskodásban részesültek. A náciknak ez a furcsa ördögi akciója a történészek szerint a zsidó népirtásnak a külvilág előtti elleplezését szolgálta: amint a kirakat „új áruval” pótolhatóvá vált, a korábbiaktól, hat hónap eltelte után „sürgős eljárással” megszabadultak. Szabadkozva, de valahogy némileg egyaránt méltadankodva is ír a szerző arról, hogy a lidicei és lezákyi lakosság lemészárlása és a két helységet a földdel egyenlővé tevő náci elvetemültség a csehelle- nes fasiszta terror elrettentő jelképe lett. Ugyanakkor az auschwitzi zsidók tragikus sorsa - akik a halál pillanataiban a cseh himnuszt énekelték - még ma sem számít a cseh népet germanizálással fenyegető náci rémuralom nemzeti szenvedéstörténetéhez. Természetesen a cikk rámutat azokra az okokra, amelyek a magyar közelmúltból is jól ismertek: az a leegyszerűsítő antifasiszta szemlélet, mely a politikai foglyok, így a kommunisták valódi áldozatvállalását mindenek felett állóvá minősítve igyekezett távol tartani a zsidóságot ért népirtás egyediségének és sajátosságainak figyelem- bevételét. A cseh közegben ehhez járult a nemzeti lét megőrzéséért és az állami függetlenség visszaszerzéséért síkraszálló ellenállási mozgalom heroikussá fokozott felértékelődése. S ez összefonódott a németekkel és a magyarokkal szembeni kollektív felelősségre vonással. A szerző eddig nem jutott el fejtegetéseiben. Pedig jó úton haladt afelé, hogy érzékeltesse: a cseh zsidók kínhalálát a nemzeti áldozathozatalból szinte kirekesztő elfogultság és a német meg magyar lakosság háború utáni hányattatásai egy tőről fakadnak. Immár érzelemmentes mozzanattá szelídülve vall erről a csehországi jeles műfordító, Zádor Margit Emlékfoszlányok című, a Kalligram Kiadóban megjelent szépirodalmi igényű visszaemlékezésében. A koncentrációs táborból hazatartó lányokra rárivall a cseh rendőr, hogy Csehszlovákiában tilos magyarul beszélni, hagyják abba, mert visszaküldi őket oda, ahonnan jöttek. „Rükvercnacionalizmusnak” nevezi Petr Pihart a múlttal való szembenézést kerülő mai cseh magatartást. S ez intelmeket kibocsátva tájaink minden viharvert szögletére érvényes. A nacionalizmus gyökereiig hatoló közösségi önvizsgálat elodázása napjaink globalizálódó világában azt a közömbösséget táplálja, mely megkönnyíti a tőlünk akár távol, akár a közelünkben történő gyűlöltkeltést és annak hatalmi érdekeket szolgáló kihasználását. A szerző történész LEVÉLBONTÁS Rimaszombati Petőfi-szobor Örömmel tölt el, hogy Rimaszombatban méltó helyre kerül a Petőfi-szobor. Már 1999-ben, a Cse- madok járási titkáraként, más civil szervezetekkel és a helybeli cserkészcsapattal közösen szorgalmaztuk köztéren történő felállítását: több más magyar presbitertársammal támogattuk, hogy a Tompa Mihály Református Gimnázium épülete elé kerüljön. Szlovák presbitertársaim sem ellenezték a szobor felállítását az említett helyen. A decemberben ez ügyben összehívott evangélikus egyházi nagygyűlésen- konventen is a gimnázium előtti felállítás mellett szavaztunk, sokan a jelen lévő szlovák hívek közül tartózkodtak, s a közös (szlovák-magyar) gyűlés résztvevőinek nagy része, de nem több mint fele, ellene szavazott. Tehát a magyar evangélikusok Petőfi szobrának a gimnázium épülete előtt történő felállítása mellett szavaztak! Ezt azért írom, mert több helyen a sajtóban csak annyi jelent meg, hogy a rimaszombati evangélikus gyülekezet, evangélikus egyház ellenezte a felállítást. Ez így nem felel meg a valóságnak. A szlovák evangélikusok nagy része valóban ellene volt, de itt sem az elsöprő többség, mivel sokan tartózkodtak a szavazástól. A kívánt többség nem volt a felállítás mellett, ugyanis a kétnyelvű gyülekezet kétharmada szlovák anyanyelvű. A hivatalos válasz az evangélikus egyház részéről negatív volt, de a magyar hívek lelküsmerete tiszta, ők helyesen szavaztak. Minden elismerés azoké a szlovák polgároké, akik nem ellenezték a szoborállítást, s Rimaszombat város képvise- lő-testületéé, amely szlovák többségű, s egy tartózkodás mellett megszavazta a szobor Tompa Mihály téren történő felállítását, s már korábban 100 ezer koronás támogatást! Európai döntés volt! Maradjon eme tett példaértékű mások előtt is. Örömmel várom minden igaz rima- szombati polgárral május 29-ét, a szobor felavatásának napját! Vörös Attila evangélikus presbiter cserkésztiszt KOMMENTÁR Két szlovákiai voksolás SZILVÁSSY JÓZSEF Ettől a népszavazástól távol kell maradni. Az elnökválasztáson viszont mindenképpen részt kell venni. A fától azért az erdőt is látó hazai magyar polgár minden bizonnyal erre az elhatározásra jut, ha higgadtan felméri: mi a legjobb döntés önmaga, a családja és a nagyobb közösség, vagyis a szlovákiai magyarság számára. Robert Fico nagy hangon, Vladimír Meciar kissé visszafogottabban arra szeretné rászedni az embereket, hogy vegyenek részt a népszavazáson, amelyen állítólag eldőlhet, legyenek-e előrehozott választások. Ám önmaga a kérdés is alkotmányos aggályokat vet fel, hiszen a mai képviselőket négy évre választottuk, ezért neves alkotmányjogászok szerint mandátumukról csak ők maguk mondhatnak le. Tegyük fel, hogy eredményes lesz a referendum, s a parlamentben akad legalább kilencven képviselő, aki megszavazza az előrehozott választásokat. Ezután több hónapos zűrzavaros átmeneti állapot következne, amely kiszámítható gazdasági károkkal és számos belpolitikai kockázattal, egyebek között a magyarellenes nacionalista erők újabb dáridózásával járhatna. Érdemes hát ezúttal is megtartani a demokratikus játékszabályokat: adjuk meg a lehetőséget ennek a kormánynak, hogy igazolhassa: a jövő évtől valóban már egyre több nyertesük lesz a reformoknak, amelyek eddig csupán meg- kopasztották a szegényeket és a középréteget. Két év alatt kikristályosodhat Robert Fico vagy más párt szociáldemokratának kikiáltott értékrendje is. A Smer elnöke jó érzékkel hangsúlyozza, hogy az új Európa egyebek között a szolidaritás pillérére épül. Okkal-jog- gal követeli hát az alapvető élelmiszerek és a gyógyszerek általános forgalmi adójának a csökkentését. Csak arról feledkezik meg, hogy a szociáldemokrata szolidaritás elve kizárja a nacionalizmust és a populista demagógiát. Mindezek végiggondolása után alkotmány- jogi szempontból és a fenti okok miatt is nyilvánvalóan indokolatlan az előrehozott választások szorgalmazása. Következésképpen értelmetlen és kidobott pénz a referendum. Összehasonlíthatatlanul nagyobb a tétje az államfőválasztásnak, amelyen már csak azért is részt kell vennünk, mert Vladimír Meciarnak és Ivan Gasparovicnak fegyelmezett szavazótábora van. S ha a szlovákiai magyar polgárok többsége szombaton erről a voksolásról is távol maradna, könnyen előfordulhatna, hogy éppen ők ketten jutnak be a második fordulóba. A listán találunk olyan jelölteket, akikre tiszta lelkiismerettel voksolhatunk. Olyanokat is, akik a kisebbik rossz kategóriájába tartozhatnak - a második fordulóban. Valakit azonban mindenképpen be kell juttatnunk oda, hogy ne a rémálmainkban megjelenő forgatókönyv érvényesüljön. Ezért kell szombaton szavaznunk valamelyik, számunkra elfogadható személyre. Simko tétovaságának ára TÓTH MIHÁLY Számíthatunk rá, hogy a Szabad Fórum (SF) alakuló közgyűlését követően egészen képtelen magyarázatok is forgalomba kerülnek Ivan Simko Zuzana Martinákovával szembeni alulmaradásá- nak okairól. Aligha járok messze az igazságtól, ha az úgyszólván döntetlent azzal magyarázom, amit jelölésének okáról Martináková mondott: a küldöttek közül nagyon sokan felszólítottak, jelöltessem magam. Ismerjük a hazai politika „technológiáját”. Kis tehetségű, de nagy ambíciójú politikusok tíz esetből küenc és félben arra hivatkoznak, hogy megméretésre alulról jövő kezdeményezésre határozták el magukat. Széles e hazában Martináková az egyetlen politikus, akinek ezt el is hiszem. Aligha ambicionálta az elnökké válást. Viszont nagyon valószínű, hogy Martináková küldöttek általi ösztönzése valódi igényeket fejez ki. Meg merem kockáztatni, hogy Simko pártalapítóként való működésének kritikáját tükrözi. Ha úgy tetszik, a politikai „se hús, se hal” szerepben való tépelődés bírálatát. A koalíciós partnerek többsége úgyszólván agitálta az SF alapítóját, a stabilitás és igényei kielégítése érdekében terjessze elő miniszteri posztok iránti igényét. Bölcs döntés volt, hogy Simko erre határozott nemmel válaszolt. Dzurinda alig várta, hogy a szakadá- rok előterjesszék bársonyszék iránti igényüket. Nyomban rájuk zúdult volna a vád, hogy kielégítetlen ambíciótól vezérelve távoztak az SDKÚ-ból. A választópolgárok torkig vannak a politikai osztály tagjainak szerénytelenségével, így a hatalomba való visszatérés puszta lehetőségének elfogadása az SF teljes hitelvesztését eredményezte volna. Simkónak a miniszteri pozíciók visszautasítását követő politikai magatartása azonban már a félig-meddig állapotos leányzó helyzetéhez hasonlítható. Ilyen állapot csak a hírnév elrontásához járul hozzá. A Dzurinda-kormány népszerűsége teljesen odalett, és ez alig több mint egy év alatt következett be. így nem kétséges, hogy a választópolgár mit gondol arról a politikusról, aki naponta kinyilvánítja, talán megbuktatom az üyen kormányt, talán megmentem. Ennek (is) a következménye, hogy noha az SDKÚ néha már alulról szagolja a parlamentbejutási küszöböt, az SF azonban enyhén szólva nem tarol. A Dzurindából kiábrándultak más irányokba szé- ledtek el, és ez kétségkívül a pártalapító határozatlanságának a következménye. Tudjuk, az SF támogatói nem a legképzetlenebb rétegekből kerülnek ki. A közgyűlési küldöttek a Dzurindából kiábrándultak elitjét alkotják, ismerik a „terepen” uralkodó hangulatot. Valószínű, hogy ez a hangulat is hozzájárult Martináková elnökké választásához. Szeretném hinni, hogy a szlovákiai politizálás emberszabásúvá tételében is elmozdulást jelent, ami az SF alakuló közgyűlésén történt. Ebben a politikai csoportosulásban, úgy tűnik, a „káder-előkészítést” nem úgy értelmezik, ahogy több pártban még mindig.
