Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-19 / 66. szám, péntek
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 19. 12 Gondolat Az emlékoszlopod kopjafák mint a nemzeti identitás kifejezői A sírjeltől a nemzeti szimbólumig Ha manapság valaki kopjafáról beszél, általában nem a szó eredeti jelentése - vagyis egy sírjel - jut eszünkbe, hanem elsősorban a több mint két és fél évtizede tájainkon megszaporodott, különféle alkalmakból felállított, faragott emlékoszlopokat értjük alatta. L. JUHÁSZ ILONA A fából faragott, egykor csupán temetőinkben előforduló református, illetve unitárius sírjel az idők folyamán magyar nemzeti szimbólummá vált, és fontos helyet foglalt el mind Magyarországon, mind a környező országokban élő magyar ajkú népesség életében. A szlovákiai magyaroknál talán még nagyobb népszerűségre tett szert, mint Magyarországon: a nemzeti identitás kifejezésének szinte egyik legfontosabb eszközévé vált. Mikor tűnt fel a „kopjafa” tájainkon, s minek köszönheti nagy népszerűségét a szlovákiai magyar nemzetiség körében? Jelen írásomban többek között erre a kérdésre is keresem a választ a rendelkezésemre álló adatok alapján. Hogyan lett sújelből nemzeti szimbólum? Tudomásom szerint a „kopjafával” mint nemzeti szimbólummal a magyar néprajzi szakirodalomban elsőként Hofer Tamás foglalkozott. Tanulmányában többek között végigkíséri a kopjafamítosz kialakulásának folyamatát, s a kopjafára vonatkozó eddigi szakirodalomra támaszkodva arra a megállapításra jut, hogy a fejfák körüli mítoszteremtés a 19. század elején vette kezdetét. A „kópia, kopiafa, temetőfa” kifejezéssel először 1838-ban a Magyar Tájszótárban találkozunk, s 1865-ben A magyar nyelv nagyszótárában már magyarázatot is találunk ehhez a kifejezéshez. E magyarázat szerint a név onnan ered, hogy az elesett harcosok sírjára kopját tűztek, s a koporsójukat is kopján vitték a sírhoz. Figyelemre méltó azonban, hogy kizárólag az 1838-as forrásban fordul elő a kopjafa kifejezés, a paraszti használatban senki sem találkozott vele. Ennek alapján Hofer Tamás kétségbe vonja, hogy valamikor létezett ilyen szó, s egyben arra is felhívja a figyelmet, hogy Balassa Iván összefoglaló munkájában, A magyar falvak temetői c. kötetében sem tudta alátámasztani a kopjafák meglétét a reformáció előtt. A rendelkezésre álló történeti források alapján sem valószínűsíthető, hogy a fejfák díszesen faragott változatai léteztek volna a 18-19. század fordulója előtt. Ezt az a tény is alátámasztja, hogy a középkorban Magyarországon is a templom kerítésén belül fekvő _ cinterembe temetkeztek, ahonnan aztán aránylag rövid időn belül egy közös csontházba vagy a csontokat gyűjtő gödrökbe kerültek, s az individuális sírok használata nem volt általános. Orbán Balázs, aki az 1860-as években végigjárta a Székelyföldet, csupán egy faluból közölte néhány fejfa képét (ezeket is csupán azért, mert nevezetes emberek sírját jelölték), de ő sem fordított különösebb figyelmet ezekre a síijelekre, és a kopjafa kifejezést nem is használja. A kopjafákat mint népművészeti alkotásokat első alkalommal Husz- ka József rajztanár említi, aki a székelykapukról írott könyvében több rajzot is közöl faragott sírjelekről, amelyeket kopjafákkal hoz összefüggésbe, s véleménye szerint a „kopjafák” az egykor sírba szűrt kopják stilizált ábrázolásai. Semmilyen forrásanyaggal nem tudta alátámasztani elméletét, s az sem ejtette gondolkodóba, hogy a gyerekek és nők sírjait is hasonló fejfákkal jelölték-jelölik. A fejfáknak a kopjákkal, a történelmi múlttal való összekötése a magyar őstörténet felé terelte a figyelmet, s a faragott sírjeleket az ősmagyar múlt egyik elfelejtett, majd a reformáció után újraéledő hagyományának tekintették. A kopjafamotívum a század elejétől egyre közismertebbé vált, a Malonyay Dezső szerkesztésében 1908-ban útjára indított A magyar nép művészete c. könyvsorozatban már 740 „kopjafa”-ábrázolás jelent meg, s az ebben az időben pályakezdő Kós Károly építészeti terveiben, balladaillusztrációiban fejfá- kat/kopjafákat is megjelenített. A nemzetközi képzőművészeti kiállításon, a Velencei Biennálén (1908- ban) a magyar pavilon (ebben Attila történetét bemutató mozaikkép szerepelt) elé kettős fejfasort állítottak. A magyar közvéleményben tehát gyökeret vert az a nézet, hogy a kopjafaállítás, vagyis a sírok faragott fejfákkal való megjelölése a magyarok egyik ősi szokásának újjáéledése. A néprajzi szakiroda- lomban több kutató is ebben a szellemben közelítette meg a fejfás temetkezés eredetkérdését. Magyar nemzeti szimbólummá vált tehát a kopjafa, s fokozatosan egyre gyakrabban jelent meg a temetőkön kívül is, az eredetitől egészen eltérő, új funkciót kapott emlékművek formájában. Magyarországon ilyen jellegű emlékművet - fából faragott kopjafákat - az 1970-es években állítottak először, mégpedig a mohácsi csata tömegsíijai fölé. A következő adat 1988-ból származik, amikor egy ellenzéki csoport az 1956-os áldozatok jeltelen sírjait jelölte meg ilyen módon a 301-es parcellában, ahol a kopjafák száma később 301-re nőtt. Magyarország határain kívül az 1956-os forradalom emlékére Németországban, a magyar gimnáziumnak is helyet adó bajorországi Kastl várának kertjében állítottak először kopjafát 1981-ben (mára az itt található különféle alkalmakból állított kopjafák száma jelentősen megnövekedett). A magyarországi rendszerváltás után az ilyen jellegű emlékművek állításának szokása nagy népszerűségre tett szert, az állítás alkalmainak skálája is kiszélesedett. A kopjafaállítás kérdésével szlovákiai magyar viszonylatban eddig csupán Liszka József foglalkozott néhány tanulmányában érintőlegesen, mégpedig mint a nemzeti hovatartozás kifejezésének egyik módjával. Mindamellett az elmúlt egy-másfél évtizedben a szlovákiai magyar sajtóban rendszeresen jelentek meg a különféle alkalmakból megvalósult kopjafaállításokról, koszorúzásokról, megemlékezésekről szóló cikkek, rövid hírek, tudósítások, így ezek segítségével is nyomon követhetjük a kopjafakultusz kialakulásának folyamatát a térségben. Saját terepkutatásaim, valamint ezen sajtóhíradások alapján kísérlem meg a következőkben áttekinteni a kérdés szlovákiai magyar fejlődéstörténetét. Bár nem fából készült hagyományos kopjafáról és nem is jelképes sírról van szó, de témánkkal kapcsolatban meg kell említenünk a rozsnyói köztemetőben nyugvó, 1920-ban elhunyt Tichy Gyula festőművész és író síremlékét, amely nagy valószínűséggel öccse, a festőművész, helytörténész, néprajz- kutató és szépíró Tichy Kálmán tervei alapján készülhetett. A márványból faragott síremléket három (egy magasabb és egy alacsonyabb), kopjafa mintájára készült oszlop alkotja. Később Tichy Kálmán hamvait is ebbe a fedett sírba helyezték el. Tichy Kálmán néprajzkutatóként népművészeti kutatásokkal foglalkozott, többek között a faragott temetői fejfák dokumentálásával is. A Rozsnyón megjelenő Sajó-vidék c. lapban is megjelentek díszes faragott fejfákat ábrázoló illusztrációi a 20. század első felében. A Tichy Gyula számára készült síremléken kívül még egy hasonló stílusút találhatunk a rozsnyói temetőben, mégpedig a katolikus Vass családét, amely a 20. század második felében készülhetett. Eddigi kutatásaim során Szlovákia más magyarlakta vidékem ilyen vagy ehhez hasonló síremlékkel egyelőre nem találkoztam. A fenti adat is azt a feltételezést támasztja alá, hogy a kopjafakultusz terjesztői az értelmiségiek, elsősorban a képzőművészek voltak. Az első faragott kopjafától a kopjafa-kompozíciókig Fából készült kopjafa, emlékoszlop állítására vonatkozó első szlovákiai magyar adatunk 1977-ből származik. Ez a Komárom melletti Őrsújfalu autókempingjében történt, a szlovákiai magyar egyetemisták és értelmiségiek által szervezett I. Nyári Művelődési Tábor befejezéseként. Formai szempontból egy négyzetes keresztmetszetű oszlopról volt szó, amelyet különböző - alapvetően a farnadi református temető faragott fejfáiról vett - motívumokkal díszítettek, s az esemény megnevezése, valamint az évszám mellett rovásírással a „vagyunk” szót is rávésték. Ezzel tulajdonképpen azt akarták kifejezni, hogy a magyarellenes politikai megnyilvánulások, asszimilá- lási törekvések ellenére a szlovákiai magyarság mégis létezik. Az elkövetkező években rendszeresen megrendezett tábor résztvevői nem csak a környékről, hanem Szlovákia távolabbi magyarlakta vidékeiről is érkeztek. A tábor a művelődés mellett több más funkciót is betöltött. Egyrészt lehetőséget nyújtott a szlovákiai magyar fiatalok és értelmiségiek találkozására. Kölcsönösen tájékoztatták egymást például a szlovákiai magyarság aktuális problémáiról, az ellene irányuló burkolt vagy nyílt diszkriminatív politikai lépésekről stb. Az itt szövődött ismeretségek, barátságok megkönnyebbítették az országos kapcsolattartást a szlovákiai magyarok között, ami főleg akkor volt fontos, amikor valamilyen tiltakozásról, szervezkedésről volt szó. Az őrsújfalui tábor mintájára Szlovákia más területein is szerveztek hasonló művelődési táborokat, amelyek vonzáskörzete felölelte Szlovákia magyarok által lakott területét Pozsonytól Ágcsernőig. Az őrsújfalui táboron kívül a Nyitra melletti Ghymesen, valamint a kelet-szlovákiai, Kassa közelében fekvő Somodi fürdőn szervezett tábor számított a legjelentősebbnek, de ezek mellett később számos, ún. járási művelődési tábor is megvalósult Dél-Szlovákia-szerte. E rendezvények záróakkordjaként is mindig emlékoszlopot, kopjafát állítottak, s ezek nagy többségére rákerült rovásírással a „vagyunk” felirat is. A „kopjafaállítást” tehát politikai üzenetként, illetve politikai állásfoglalásként is értelmezhetjük. Megjegyzem, hogy a művelődési táborok résztvevői később sok esetben maguk kezdeményezték (lakhelyükön vagy másutt) kopjafa állítását, illetve ők maguk faragtak ilyet (pl. Katona István, Stubendek László, Szarnák Mihály, Pusko Gábor, Zalabai Zsigmond stb.). A táborokban a faragást, a kopjafa elkészítését általában valamelyik amatőr fafaragó vagy képzőművész irányította, s rendszerint ő is tervezte meg. Legtöbbször már a táborozás megkezdése után hozzáfogtak a munkához. Néhány kivételtől eltekintve a faragásban részt vehetett mindenki, akinek kedve volt hozzá, rajta hagyhatta saját keze nyomát. A művelődési táborok mintájára aránylag rövid időn belül fokozatosan más rendezvényeken is feltűntek a kopjafák. Rendszerváltás előtti példaként említhetjük a város szülöttéről elnevezett Szepsi Csombor Márton Napokat a keletszlovákiai Szepsiben, 1989 után pedig a Komáromban megrendezett Selye János Napokat. Különlegesnek számít a rendszerváltás előtt a kelet-szlovákiai Jánok községben az ottani Egységes Földműves Szövetkezet megalakulásának 40. évfordulója alkalmából ünnepséggel egybekötött kopjafaállítás. Ez alkalommal nem kimondottan a magyarsághoz kapcsolódó rendezvényről volt szó, az emlékoszlopra egy kör alakú fémtáblát erősítettek, amelyen a következő szlovák nyelvű felirat áll: „JEDNOTNÉ ROLNÍCKE DRUZST- VO BUDULOV NOSITEL RADU PRÁCE” (a Munkaérdemrenddel kitüntetett bodolói Egységes Földműves Szövetkezet). Megjegyzem, hogy a szövetkezetek összevonását követően a jánoki is a bodolói szövetkezet része lett. E kopjafa egy gabonakalászban végződik, s külön érdekessége, hogy az 1989-es rendszerváltást elindító ún. bársonyos forradalom előtt néhány nappal avatták fel. Készítője a Szepsiben élő Pékár József fafaragó Volt, aki a közeli Somodiban rendezett művelődési táborokban, majd később más települések számára is több kopjafát faragott már. Az 1989-es rendszerváltást követően az emlékoszlopok számának ugrásszerű növekedését figyelhetjük meg, s ez a tendencia ma is folytatódik. A művelődési táborok és kulturális napok mellett számtalan más rendezvénynek is része lett a kopjafaállítás. Ilyen például a nagyfödémesi zenész- és tánctábor, a kézműves táborok, valamint a különféle képzőművészeti, egyházi, cserkész- és építőtáborok stb. Számos emlékoszlopot avattak a magyar történelmi események évfordulóira. Az első ilyen alkalom az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc évfordulója volt, 1990-ben Zsigárdon a Független Magyar Kezdeményezés nevű politikai csoportosulás állított kopjafát március 15-én, Magyarbődön pedig ugyanebből az alkalomból a A szlovák és magyar címer a királyrévi kopjafán Kopjafa, tetején a szent koronával Ipolyszalkán Batta Attila fejfája-kopjafája a párkányi új temetőben (A szerző felvételei)
