Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-15 / 62. szám, hétfő
6 Kultúra ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 15. TOLLVONÁS Alkalmi dal a nemzethez HIZSNYAIZOLTÁN Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy azon a hajdani március 15-én hét ágra sütött a nap, valósággal felforrt az ájer, és szinte hersegve hasadtak a rügyek. Egy rituális pogány tavaszünnep idealizált természeti díszletei jelentek meg felajzott képzeletemben. És ott állt Petőfi a Nemzeti Múzeum mellvédjén, és heroikus- fennkölt pózban, jobbját az égre emelve, nemesen zengő baritonját messzire számyaltatva szavalta a Nemzeti dalt a tízezres tömegnek... Ma már tudom, mindebből csupán a tízezres tömeg a valóságos, a többi szimbolikusan értendő. Pesten ugyanis azon a 156 évvel ezelőtti március közepi napon reménytelenül borús volt az ég, és esett az eső. És persze a rügyek sem hasadtak hersegve. De ami a leghihetetlenebb, még a mi Sándorunk sem állt ki a Múzeum mellvédjére szavalni. Oda senki sem állt ki. A Nemzeti dalt Egressy Gábor mondta el a lépcsőről. A mellvédről szavaló Petőfi képe 1852- ben jelent meg először a legendagyártó Vahot Imre képes kalendáriumában. A Nemzeti dalt szerencsére már 13-án megírta Petőfi. Lett volna még ideje, hiszen eredetileg a 19-ére tervezett népgyűlés résztvevőinek buzdítására szánta. Nem sejthette, hogy ezt a gyűlést a bécsi forradalom kitörésének hírére előrehozzák március idusára. De a sors úgy akarta, hogy 15-én reggel a gyülekező- helyül szolgáló Pilvaxban Petőfi zsebében már ott lapuljon a magyar kiáltványlíra remeke. Nem lapult, nem lappangott sokáig: már a Pilvaxban elhangzott. És ott, a kávéházban, valóban ő olvasta fel! Ki tudja, akkor is minden ugyanúgy történik-e ezen a sorsdöntő napon, ha Sándor zsebében nincs ott a lázító hangú költemény. Ki tudja, mire képes a vers. Mire volt képes. És ugyan mi történik akkor, ha Petőfi (a valóságban pár hónappal később megszülető) legjelentősebb opusából, a magyar és a világirodalom egyik kiemelkedő alkotásából, Az apostol című hosszú költeményéből olvas fel egy részletet. Hogy Az apostol nem forradalmi vers? De bizony, hogy az. Tartalmilag és formailag egyaránt. Talán még forradalmibb, mint a Nemzeti dal. És jelentékenyebb költemény. Persze, összetettebb. Nagyobb odafigyelést, elmélyülést, poétikai iskolázottságot követel. Szóval, nem a buzdító szóra éhes tömegeknek való. Egy népgyűlésen nyilván nem éri el a megfelelő hatást. Viszont ha Petőfi ‘48 márciusa előtt csupán a primér hatásra törekvő, harcos közéleti lírában jeleskedik, és igazán fajsúlyos versekkel nem vívja ki magának a megfelelő irodalmi rangot, ha nem a költői kvalitás és egy újszerű minőség révén emelkedik meghatározó jelentőségű közszereplővé, alkalmi poétái rugamai sem esnek latba akkora súllyal. Az agitatív költeményeknek hatalmas szerepe volt a forradalmak idején. Születtek ilyen versek az idő tájt zsákszámra. De ezekből a politikai célzattal írott rigmusokból csupán azok maradtak meg a nemzet emlékezetében, amelyek mögött érvényes esztétikai arcéi rajzolódott ki. Nem volt írói erkölcs szakmai mívesség és a tálentum hitelesítő zárjegye nélkül. Ma már ott tartunk: forradalmi tett lenne ilyesmit megkövetelni. Hersegő rügyekről álmodunk, de a minőség forradalmát folyamatosan meggyalázzák a mellvédekről harsogó hordószónokok. Hazai művészeink kitüntetése Budapest. Március 15-e alkalmából művészeti díjakat adott át Hiller István, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma vezetője. Az Iparművészeti Múzeumban tartott díjátadáson szlovákiai magyar művészek is kitüntetést vehettek át: Bandor Éva, a komáromi Jókai Színház színművésze Jászai Mari-díjat, Duba Gyula író József Attila- díjat, Bartusz György képzőművész pedig Munkácsy-díjat kapott, (ú) SZÍNHÁZ KASSA THÁLIA SZÍNHÁZ: Három koporsó 15 MOZI HVIEZDA: Good bye Lenin! (ném.) 18,20.30 MLADOST: Swimming Pool (ang.-fr.) 15.15,17.30, 20 TATRA: Minden végzet nehéz (am.) 18, 20.30 PÓLUS - METROPOLIS: Swimming Pool (ff.-ang.) 15.15, 21.20 A gyávaság tollai (am.) 20.35 Vas (am.) 14.20,16.10,21.30 Horrorra akadva 3 (am.) 16.55,17.55,18.45, 19.40, 20.30 Hideghegy (am.) 17.15, 20.10 Az utolsó szamuráj (am.) 14.25,17.20,20.20 Zelary (cseh) 18.30 TATRA: A gyávaság tollai (am.) 16.30, 19 CAPITOL: Vas (am.) 16,18,20 ÚSMEV: A felejtés bére (am.) 16,18,20 DÉL-SZLOVÁKIA ÉRSEKÚJVÁR - MIER: Mackótestvér (am.) 17 A tolvajok királya (cseh-szl.) 19 ROZSNYÓ - PANORÁMA: Novo (fr.) 19 PLAZA: Derült égből Polly (am.) 16,18, 20 A felejtés bére (am.) 19.45 Getno (magy.) 18 Hideghegy (am.) 17.30, 20.30 Az ítélet eladó (am.) 17.30, 20 Magyar vándor (magy.) 15, 17,19.30 Pe- lenkás bajkeverő (fr.-sp.) 16.15,18.15,20.15 Mit tartalmaznak a jelenleg használatos történelemtankönyvek az 1848/49-es eseményekről? Történelemoktatásunk buktatói Népgyűlés a Nemzeti Múzeum előtt A március 15-én Pozsonytól Királyhelmecig összeverődő ünneplő közönség vajon mit és mennyit tud az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eseményeiről? SIMON ATTILA Érti-e a szónokok napi politikai üzenetektől hemzsegő párhuzamait (vajon miért az ön- és pártjelölt népvezérek, nem pedig a Katona Tamások vagy a helyi történelemtanárok tartják az ünnepi szónoklatokat), tudja-e, ki volt Vasvári és Batthyány, mit akarhatott a „gaz” Metternich, és miért voltak egyesek pecsovicsok? Hát nem vagyok erről meggyőződve, mint ahogy arról sem, hogy azok a szlovákok, akik ma épp a pozsonyi Medikus-kertben sétáltatják kutyájukat, megértik-e, hogy amikor Petőfi vagy Kossuth nevétől visszhangzik a park, a tömeg nem a Felvidéket akarja visz- szacsatolni, csupán tiszteletét fejezi ki nemzete és Közép-Európa nagyjai előtt. Mivel történelmi ismereteink jó részét az iskolából hozzuk magunkkal, érdemes megvizsgálni, mit is tartalmaznak a jelenleg használatos történelemtankönyvek az 1848/49-es eseményekről. A jelenleg érvényes szabályozás szerint a tanulók az alapiskolák nyolcadik osztályában foglalkoznak először az érintett eseményekkel, mégpedig a Dusán Kovác és Vojtech Kopcan szerzőpáros Szlovákia az újkor küszöbén című tankönyve segítségével. A tankönyv egészének szemléletét a történelmi események szigorúan szlovák szempontú vizsgálata jellemzi, olyannyira, hogy a gyanútlan olvasó (márpedig egy tizenéves tanuló még az) számára úgy tűnhet, itt egy már akkor is létező állam, Szlovákia történetét olvassa. Egy olyan Szlovákiáét, amelyet a mai politikai határok öveznek, s amelyet a szlovák etnikum tölt ki. Talán ezért lehetséges, hogy nem található meg benne Széchenyi István neve, de még a szlovák anyától született Petőfi Sándoré sem. Márpedig nélkülük meglehetősen nehéz megértetni azt a folyamatot, amely a korabeli Magyarországon- tehát a mai Szlovákia területén is- a reformkor kezdetétől a világosi fegyverletételig lejátszódott. Megtalálható viszont a tankönyvben Kossuth Lajos rövid és viszonylag tárgyilagos portréja. A törzsszöveg viszont már kicsit furcsán értelmezi a reformkor és a márciusi forradalmárok szándékait, amikor azt úja: „A politikai jogokat és a nemzeti függetlenséget csak a magyaroknak követelték, Magyarország többi nemzetiségére nem gondoltak.” Talán a tankönyvíró elfeledte hogy Kossuth nemcsak Magyarország összes lakosának követelt és adott polgárjogot, hanem még Ausztria számára is ő harcolta ki az alkotmányt. A tankönyvből megtudhatják továbbá a tanulók, hogy a magyar országgyűlés törvényt fogadott el a jobbágyság felszabadításáról és Magyarország függetlenségéről. Arról azonban semmit sem olvashatnak, hogy milyen döntő változást jelentett a forradalom magyarok és szlovákok számára egyaránt, hogy a jobbágyi terhek megszűnése, a népképviseleti országgyűlés, a cenzúra eltörlése stb. egy minőségileg új, modem polgári országot teremtett. A Július Bartl és társai által a gimnáziumok második osztálya számára 2002-ben kiadott tankönyv mértéktartó módon ismerteti a márciusi forradalom és a szabadságharc eseményeit. Persze az események értékelése ismét csak a szlovák történetírás szemléleti korlátáit tükrözi, hiszen nehéz mit kezdeni az olyan megfogalmazásokkal, miszerint a szabadságharc kirobbanásához és későbbi vereségéhez az vezetett, hogy a magyar kormány elutasította a többi nemzet egyenjogúságának az elismerését. A vizsgált szlovák tankönyveknek az 1848/49-es forradalomhoz és szabadságharchoz fűződő viszonya teljes azonosulást jelent a Stúr és társai által képviselt irányvonallal. Ezért tüntetik fel ezek a tankönyvek a szlovák nemzeti mozgalom kisebb, evangélikus részének a bécsi reakcióval együttműködő irányvonalát össz- nemzeti mozgalomként, s feledkeznek meg a szabadságharc honvédségében harcoló szlovák katonák tízezreiről. A gimnáziumi tankönyv ezt a felfogást még azzal a látszólag ártatlan szóhasználattal is erősíti, hogy a szabadságharc hadseregét következetesen „magyar hadserégnek” („ma- d’arská armáda”) nevezi, nem pedig a szlovák nyelvben a Trianon előtti Magyarországgal kapcsolatosan alkalmazott „uhorská armáda” kifejezést használja. Még szerencse, hogy ezt a tankönyvet még nem fordították le magyar nyelvre, így a szlovákiai magyar gimnazisták talán mást is megtudnak nemzeti forradalmunkról. Ez azonban megfelelő tantervek és tankönyvek hiányában a pedagógusok felelőssége, akik saját maguk által készített tansegédletek és jegyzetek segítségével többnyire igyekeznek megoldást találni. Jó lenne azonban, ha azok is tenni próbálnának valamit, akiknek módjában áll változtatni a helyzeten. Nem mindegy 'ugyanis, hogy a rozsnyói Kossuth-szobor- hoz kivonuló fiatalok nemzeti történelmünk jeles alakjainak csupán a nevét ismerik-e vagy azt is tudják, hogy miért kell büszkének lennünk rájuk. Szemléletét az események szlovák szempontú vizsgálata jellemzi. Egressy Zoltán Három koporsó című darabjának mind az öt szereplője egy-egy szituáció foglya A szerelmi háromszög négyszögesítése JUHÁSZ KATALIN Egressy Zoltán kassai ősbemutatóként elénk került új darabjának alaphelyzete nem nevezhető merészen eredeti problémafelvetésnek, ám a befejezés annál meghökken- tőbb. Azért merem csak elmondani, miről szól a Három koporsó, mert a poént nem én lövöm le, hanem a szerző, mégpedig magával a címmel. A darabnak Jókai az ötletgazdája, aki Egy bujdosó naplója címmel út novellát. Az eredeti történet 1849-ben, közvetlenül a világosi fegyverletétel előtt játszódik, a mai verzió azonban hangsúlyozottan időtlen. Örkény óta tudjuk: ha egy őrnagyot beszállásolnak egy polgári házhoz, abból jó nem sülhet ki. A mi őrnagyunk (Petiik Szilárd) egy gondosan felépített ál-idillbe csöppen. A lány (Szabadi Emőke) szeremé szeretni vőlegényét (Maneses István), de a katona nem hagyja magát, ő inkább uralkodni akar valaki felett, ha már a táborban őt egrecúoztatják. Viktor titokban és ritkán látogatja menyasszonyát, és amikor jön, akkor is meglehetősen undokul viselkedik. Az őrnagy viszont állandóan ott van, vúággal kedveskedik, megdicséri a vacsorát, zongorázik a lánnyal. Csupa ártatlannak tűnő dolog, amitől viszont Viktor féltékeny állattá változik, és tulajdonképpen maga űzi a kétségbeesett Emmit az őrnagy karjaiba. Hogy mentse a menthetőt, kideríti, hogy az őrnagy nős, kétgyermekes apa. Ezzel sem ér el semmit, illetve csak meggyűlölteti magát Emmivel. Ekkor ellátogat riválisa feleségéhez, megalázza a nőt, majd postára ad egy levelet azzal a szöveggel, hogy az asszony belehalt a félje utáni epekedésbe. Az őrnagy azonban nem úgy reagál, ahogy azt Viktor váija: önpusztítás helyett fogja az őt ápolgató, dédelgető Emmit, és hazaviszi kis Szabadi Emőke és Petrik Szilárd (Fotó: a színház archívuma) házába. A drámai végkifejletben ők hárman találkoznak a kapuban, és mivel a férfi nem tud választani a két nő között, csoportos öngyilkosságot kövérnek el. Látva, mit tett, Viktor teátrálisan főbe lövi magát. Problémám a következő. Nem derül ki, hogyan jutnak el a szereplők eddig, ki és mikor követi el a végzetes hibát, kinek mennyúe fontos a társadalmi szerepjátszás. A címmel ellentétben nem eleve pusztulásra ítélt embereket látunk a színen, hiába jelenti be Viktor a legelején, hogy meg fogja ölni magát. (Térdelve meghalni se láttam még senkit színpadon!) Az sem domborodik ki eléggé, hogy az őrnagy feleségéből (Tóth Éva) pont az lett, amivé Emmi válni készül: két gyerek anyja, ügyes szolgáló az asztalnál és az ágyban egyaránt. Kétségkívül vannak azonban emlékezetes pillanatok az előadásban. Amikor a közös vacsoránál kiabáló jellembeli különbségek mutatkoznak meg apró gesztusok által, amikor a váratlanul érkező cselédlány viselkedéséből az őrnagy rájön a „lényegre”, vagy amikor kiderül, hogy Viktor Emmi helyett a cseléddel töltötte szabadságát. Mind az öt szereplő egy-egy szituáció foglya, és azért buknak el, mert átlépik börtönük ajtaját, a számukra idegen helyzetekben pedig nem képesek boldogulni. Pszichológiai szempontból viszont sok minden megkérdőjelezhető: egy úrilányt nem hagy hetekre egyedül az anyja, egy kétgyermekes anya nem dobja el magától az életet csak úgy, egy tiszt nem nézi el a közlegénynek, hogy kiszökdös a táborból, és ha azt hallja, meghalt a felesége, nem harcba indul, hanem hazafelé. Ilyen apróságokon múlik, hogy a Három koporsóból kifogy az élet- szerűség. Mindent felforgató örvény helyett stilizált bonyodalmat kapunk, hús-vér figurák helyett egy példázat szereplőit. A színészeknek nehéz dolguk volt ebben a miliőben, hiszen nem lehet valaki egyszerre éteri és hétköznapi. Az emelkedett hangvételt tompítja a túl sok naturális pepecselés, a félsötétben való átöltözések, átrendezések. A párbeszédek mondatai karcosak és rövidek, mint egy filmforgatókönyvben, ami izgalmas lehetne, ám a színpadon szinte végig kimért, fegyelmezett a szövegmondás. Gadus Erika díszlete többet ad a szemnek, mint a szívnek, a néhol Michael Nymanre emlékeztető zene pedig nem sokat tesz hozzá az összképhez, kivéve az utolsó előtti, talán legszebb jelenetet, amikor Diamanda Galás énekli az Amazing Grace-t, és pókháló borul a szerelmi háromszögre. A viszonyok finom hálója létrejön ugyan, ám a kínálkozó lehetőségek sokszor kihasználatlanul maradnak Czeizel Gábor rendezésében.
