Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-15 / 62. szám, hétfő
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 15. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 5 FIGYELŐ ERDÉLY Olyan Erdélyt kell építeni, amelyben otthon van a magyar is, a román is, ehhez kell keresniük az együttműködés lehetőségeit - fejtette ki Markó Béla, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke az erdélyi Zsibón, azon az ünnepségen, amelyen leleplezték Wesselényi Miklós szobrát. A Szilágy megyei településen ünnepélyes keretek között avatták fel Sepsi József szobrászművész alkotását. Markó Béla Wesselényi Miklós történelmi példáját felidézve a románokról és a magyarokról szólva elmondta: valószínűleg még hosszú időnek kell eltelnie, amíg hasonlóképpen ítélik meg egymás történelmének fontos pillanatait és jelentős személyiségeit.- Valóban az emberek együtt mentek fel a budai várba? Azt hittem, hogy minden magyar párt kü- lön-külön szabadította ki Táncsicsod (Lehoczki István rajza) Kossuth Lajossal ünnepeljük ebben az évben március 15-ét A nemzet felemelése volt a tét Az Úr 2004. évében, Trianon óta először ünnepli úgy a felvidéki magyarság március 15-én a magyar forradalom évfordulóját, hogy ismét áll a sok ledöntött és elpusztított Kos- suth-szobor egyike. A Felvidék minden településén okunk van arra, hogy köszöntsük a rozsnyói magyarokat, mert állhatatos küzdelemmel elérték, hogy a legnagyobb magyarok egyikének szobrát újraállíthatták. DURAY MIKLÓS Ha egy ember életműve több mint másfél évszázadon át a halálos ítélettől kezdve az önkéntes száműzetésen át a gyűlöletig és a politikai gáncsoskodásig vált ki indulatokat az egyik oldalról, ugyanakkor mi, magyarok szobrokat emelünk tiszteletére és küzdünk emléke megőrzéséért, mintha folyamatosan forradalmat kellene vívnunk egy képzelt vagy valódi elnyomó hatalommal szemben az egyenrangúságunk elismertetéséért, azt jelenti, hogy ez az ember és életműve rendkívüli jelentőségű. Ahogy Petőfi a forradalom lelkét jelenti, Kossuth Lajos szimbolizálja a magyar szabadságot és a nemzet fölemelkedéséért vívott küzdelmet. Ő a legnagyobb nemzeti forradalmunk jelképe. Miről szólt nemzetünk legnagyobb forradalma? A polgári egyenlőségről, a társadalmi csoportok közötti egyenrangúságról, a közös felelősségről, a közügyek önálló intézéséről, az országot lakó nyelvi nemzetek autonóm fejlődéséről, a zsidóság emancipációjáról, egyszóval: Szent István országának fölemelkedéséről és függetlenségéről. De emellett sok minden másról is, például az önálló hadseregről, hiszen már 1848. március 22-én a pozsonyi ország- gyűlés a nemzetőrség megalakításáról hozott törvényt. Ezzel azonos időben alakultak meg a köz- bátorsági választmányok. ízlelgessük a körülmények alkotta szavakat, hallgassuk üzenetüket. A nemzetőrség nem a fegyveres erőt juttatja eszünkbe, inkább nemzetünk vigyázására és óvására utal, amiről a függetlenségi nyilatkozat egyik mondata is szól - a magyar nemzet védelmezi magát a rá mért halál ellen. A közbátorság pedig a nemzet ügyéért nyilvánosan vállalt kiállást, a helytállás üzenetét közvetíti. A szóban a forradalom tömeglélektani hatása rejlik: a köz érdekében nyilvánosan termi azt, amit mindaddig senki sem tett. Ha leegyszerűsítjük a formát, ha elhagyjuk róla a természetes és velejáró kinövéseket, egyértelművé válik, hogy a 48-as forradalom az egyetlen eggyé forrott célról: a nemzetről, az országról, a hazáról, a jövőről szólt. Erre buzdított Petőfi felkiáltása: Talpra magyar; és három hónappal később Kossuth dörgedelme az országgyűlésben: Uraim, a haza veszélyben van! Akkori elődeink jobban tudták, mint néhány évtizeddel későbbi utódaik, hogy a valódi veszélyt az önrendelkezés hiánya, azaz az idegen érdek szerinti cselekvés jelenti. „A magyar nemzet alkotmányos trónjáról, a nemzet, nélkül senki sem rendelkezhetik” - szögezte le az 1849. április 19-én Debrecenben elfogadott függetlenségi nyilatkozat. Ha figyelemmel követtük a nyilatkozatnak ezt a mondatát, akkor érthető, hogy többről van szó, mint a demokráciáról. Nem a többség uralmáról szól a nyilatkozat, hanem a nemzetről. A nemzet pedig nem a többség, hanem mindenki, aki vállalja az együvé tartozást. A forradalom kezdetén Kossuth, egy héttel a Nemzeti Múzeum előtti eseményeket követően ugyanakkor, mikor az Országgyűlés elfogadta a nemzetőrségről beterjesztett indítványt - közbátorsággal jelentette ki: a horvátok belügyeikben a saját nyelvüket használhatják. Majd eltelt öt hónap és hét nap - a minisztertanács elismerte Horvátország teljes autonómiáját. Gondoljuk végig: valóban csak a rendiség megszüntetése volt forradalmi cselekedet? A többi nemzet méltóságának elismeréséhez, a különbözőség elfogadásához legalább annyi közbátorság kellett, mint a közteherviselés meghirdetéséhez vagy az úrbéri- ség eltörléséhez. A rosszhiszemű prókátor és a kocsmai értelmiségi azt kiálthatja: nem volt más választás. Dehogynem lett volna. A győztes tavaszi hadjárat idején 1849-ben nem a hadi helyzet szorongattatá- sától, hanem belső meggyőződése szerint kötött megállapodást Teleki László gróf, párizsi nagykövetünk a közép- és délkelet-európai emigráns politikusokkal Magyar- ország föderatív átalakításáról. Egy hónap leforgása alatt pedig létrejött a magyar-román és a magyar-szerb megegyezés. Ellenlábasaink hívatlan prókátorai ugyan ismét közbekiálthatnak, hogy ezt az orosz csapatoktól való félelmünkben tettük. De csak a beavatatlan fajankók hiszik el, hogy ez igaz. Az orosz csapatok 1849. június 15-én értek a Duklai- hágóhoz. Ezt követően, félelmi rettegésben Paszkievics tábornok hadaitól, egy hónap alatt nem lehetett volna megfogalmazni egy bölcseletileg tiszta törvényjavaslatot a nemzetiségek jogáról és a zsidók emancipálásáról, ha ez a szellemiség kezdettől fogva nem létezett volna. Mind a két törvényt 1849. július 28-án elfogadta az országgyűlés, a világon elsőként csakúgy, mint előtte jó 250 évvel a tordai országgyűlés Európa első vallási türelmi rendeletét. 1849 júliusának végén minden készen állt egy modern Magyar- ország működéséhez, sőt európai viszonylatban is egyik legmodernebb állam működéséhez. Ha valakinek kétségei volnának afelől, hogy ez forradalom, akkor megnyugtatjuk: ez a forradalom! Mert a forradalom nem a nyaktiló, a barikádharc és a tömegmészárlás, hanem a létező értékek fejlesztése és a korábban nem létezett értékek megteremtése. Ez az értékteremtő magyar forradalom. Különleges pályát járt be nemzetünk a világtörténelem útvesztőjében. A 48-as forradalom és szabadságharc alig másfél évében és a megtorlások évei után a 48-as eszmékhez lazán kapcsolódó hivatalnoki kiegyezéskor a szabadságjogokat, a demokráciát és az egyenrangúságot illetően minden olyan lényeges dolgot megfogalmaztak nemzetünk nagyjai, amit másoknak azóta sem sikerült, főleg irányunkban nem sikerült. Talán ezért visszhangzik fülünkben oly élesen továbbra is a „Talpra magyar” és Kossuth felkiáltó mondata az újoncok megajánlását kérvén: Uraim, a haza veszélyben van! Ha ezt az egyértelmű felkiáltó mondatot kérdő mondatként fogalmazzuk meg, egyszerre két kérdésre kell keresnünk a választ. Mit értünk hazán és mit jelent a veszély? Az első kérdésre a legegyszerűbb választ adhatjuk: a nemzet a haza. Az azonosulás csúcsa, ha szabadságomat vagy életemet adom érte. És mi a veszély? A haza elvesztése. 1848-ban a nemzet fölemelése volt a forradalom tétje. A rendiség eltörlése csak eszköz volt, a nemzetőrség, az újoncok ügye szintúgy, mint a nemzeti hitelintézet megalakítása. A haza azáltal került veszélybe, hogy a nemzet fölemelésének eszközeit fenyegette veszély. A forradalom nem csupán az eszközöket teremtette meg, hanem az eszközök működtetésének feltételeit is, mert a forradalom nemcsak a változtatásra való közbátorságot jelenti, hanem a hatalom visszafordíthatatlan átvételét is. A forradalom akkor győz, ha együtt jár a hatalomátvétellel, mert ez biztosítja a fölemelkedést és a jövő kezdetét. A múlt visszaköszönése a jövőt veszélyezteti. A szabadságharc a veszély elhárításáról, a múlt vissza- jövetelének megakadályozásáról szólt. A forradalom 1848-ban győzött és elkezdődött a nemzet fölemelkedése. A szabadságharc is győzelemre fordult a tavaszi hadjáratban. De az egyesült császári és cári csapatok túlereje visszahozta a múltat. Nemzetünk valóban sajátos pályán jár a történelem útvesztőjében: folyamatosan cikázunk a múlt és a jövő között. A múlt állandóan belép jelenünkbe, a jövő kezdetét pedig a múlt késlelteti folyamatosan. De ami a múltból a mienk, az a jövőnk része is lesz. Reményeink szerint az Európai Unióban megvalósul a nemzet új felemelkedése és a nemzetrészeink határokon átívelő újraegyesítése. A köz érdekében tenni azt, amit mindaddig senki sem tett. Nemzetünk valóban sajátos pályán jár a történelem útvesztőjében. KOMMENTÁR Leborulnak az unokák? SZILVÁSSY JÓZSEF Ünnepel, koszorúz, de legalább lélekben emlékezik a negyven- nyolcas forradalomra és szabadságharcra ma a legtöbb magyar ember. Történelmünk egyik legdicsőbb fejezetét idézi fel, amely - ahogy Hermann Róbert magyarországi történész hangsúlyozta a egyik magyarországi hetilapban - az egész akkori társadalom legnagyobb pozitív közös élménye volt. A felvidéki magyarság számára azonosságtudatunknak ez a pillére tovább erősödött, amikor a rendszerváltás után nyilvánvalóvá vált az, amiről a letűnt rezsimben leginkább csak a hazai magyar művelődési klubokban és bizalmas baráti körben beszéltek: hogy lakó- vagy szülőhelyük temetőiben is szabadságharcunk ismert és névtelen hőseinek, mártírjainak a sírjai domborulnak. Ez az ünnep, akkor is, ma is, minden magyaré, kirekesztés és megkülönböztetés nélkül. Ám az eltelt több mint másfél évszázad alatt sok ideológus és más politikus igyekezett a saját céljaira kisajátítatni március idusát. Hermann találóan írja, hogy a Horthy-rendszer sem tudott mit kezdem ezzel az örökséggel: a nemzeti gondolat jól illett ugyan a nyíltan vagy burkoltan re- vánsra áhítozó erőknek, de a demokratikus tartalom már nem kellett. Ugyanezt a manipulációt folytatta a Kádár-rezsim is, amely a tanácsköztársaság és a felszabadulás emléknapjával egybeöntve hamisította meg a márciusi forradalmi hagyományokat. Mégsem sikerült kioltani ezt az örökséget. 1860-ban ezen a napon volt a Habsburg-abszolutizmus elleni első tömegdemonstráció. 1956-ban a lyukas magyar zászló és a Kossuth-címer használata is egyértelműen jelzi, hogy milyen szellemi és erkölcsi forrásból merítettek az akkori forradalmárok. Ugyanilyen jelképértékű az is, hogy a hetvenes, nyolcvanas évek magyar máskéntgondolkodói is ezen a napon tüntettek a diktatúra ellen. Évek óta döbbenten állapítjuk meg, hogy Magyarországon mind több helyen nem teljesül Petőfi víziója. Sok politikus nem borul le a negyvennyolcasok sírhalmára, hanem saját céljainak megfelelően vagy éppen pártérdeket kiszolgálva hangoskodik és gyűlölködik. Remélhetően legalább az idén sokan meghallják és megszívlelik a szelíd hangú, de határozott kiállású Dávid Ibolyának az Antal József-i örökségre is apelláló felhívását a nemzeti összefogás szükségességéről. Szlovákia déli régióiban nincs még külön, párthovatartozás szerinti megemlékezés, s bízzunk benne, hogy nem is lesz. Ennek érdekében jelenleg a legtöbbet az MKP elnöke és más vezető tisztségviselője tehet. Az természetes, ha a párt értékrendje alapján a legszorosabb kapcsolatot Budapesten és rövidesen Brüsszelben is a hasonló értékeket valló politikai tömörülésekkel tartja fenn. Ám az már nem, ha a szuverén politizálás elvét és gyakorlatát akár velük szemben is egyénenként vagy testületileg feladnák. Móricz Zsigmond igaza TÓTH MIHÁLY Ami könyv, újságcikk a 48-as szabadságharcról kezembe került, azt már 60-65 esztendeje is ronggyá olvastam. Csikó koromban olvasmányélményeim hatására egy elképzelt nagy asztalhoz ültettem a mélyről érkezett Petőfit és az arisztokrata Széchenyit; Görgeyt, a kiváló hadvezért és Dembinszkyt, aki akkor már csak egészen kis mértékben volt kiváló hadvezér; a galamblelkű Jókait és a vérmes Damjanichot, és így tovább Kossuthtól Deákig. Csak később kerültek az asztalomra tudós történészek elemzései, amelyek elolvasása után sejteni kezdtem, mit érezhetett volna annál az általam gyermekként megálmodott kerékasztalnál Batthyány Lajos, ha jelenlétében Petőfi Sándor elharsogja az Akasszátok fel a királyokat! című versét. Szorgos filológusok majd kiderítik, hogy Magyarország első felelős miniszterelnökének kezébe kerülhetett-e Petőfi-kötet. Az én tippem: aligha. Felserdülvén majd’ belehaltam, amikor tudomásomra jutott, mennyire elrugaszkodtam a valóságtól, hogy megkonstruáltam a forradalom és szabadságharc nagyjainak fiktív kerékasztalát. A gutaütés kerülgetett, amikor Petőfi naplóját olvasva részleteket tudtam meg róla, hogyan bánt el vele az általa oly sokszor megénekelt nép; az Alföldön a nemzet koszorús költője helyett a helybéli református pap fiát választották képviselővé. Ellenjelöltjének agitátorai azt hí- resztelték a költőről, hogy, úgymond, tót király akar lenni. Ebből is látható, hogy a vicinális hazafiaskodás nem a 20. század vívmánya. Könyvtárnyi irodalma van a szabadságharcnak. Még mindig hit kérdése, azoknak van-e igazuk, akik - bűnbakot keresve - lehaza- árulózzák Görgeyt, vagy azoknak, akik ki merészelik mondani, hogy - mert háború volt - a nemzetnek az alatt a dicsőséges másfél év alatt elsősorban a tábornok hadvezért zsenialitására volt szüksége. Megesik, hogy tucatnyi történész azonos témájú alapműveinek elolvasása után asztalomra kerül egy szépíró alkotása, és az ember rádöbben: a szerző művészként jobban fején találta a szöget, mint tíz egérszagú levéltárkutató történész együttvéve. Van már legalább 35 éve, hogy utoljára végigolvastam Móricz Rózsa Sándoiját. A regény részletei már kihullottak az emlékezetemből. De van benne egy számomra feledhetetlen jelenet. Csata közben az egyik tisztnek feltűnik, hogy egy közhonvéd nem akárhogy lövöldöz. A schwarzgelb bakák egyikére sem lő rá, hanem tempósan és kizárólag a tiszteket veszi puskavégre. Azt (is) üzeni ezzel Móricz, hogy érdekeit illetően a nemzet - mi tagadás - differenciált. Móricz gazdag életművének ezt az epizódját értelmezze mindenki saját esztétikai, vagy éppen politikai értékrendje szerint. Tény, olyan vagyok, mint a Móricka, minderről ugyanaz jut az eszembe. Most történetesen éppen az, hogy Móricz Zsigmondot Horthyék 1919 után nem indokolatlanul utálták oly nagy mértékben, pedig ekkor még meg sem írta a Rózsa Sándort.
