Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)
2004-03-02 / 51. szám, kedd
ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 2. VÉLEMÉNY ÉS HÁTTÉR 7- Most még vidáman sízhetünk itt, az Alpokban az eddigi csúszópénzekből, de jövőre aligha jön össze annyi, mint eddig... (Peter Gossányi rajza) Vajon a csatlakozó országok mit visznek magukkal Európába Magyarként, emelt fővel TALLÓZÓ MORNING HERALD A náci módszerekhez hasonlítja egy titkos ausztrál kormányzati jelentés az őslakosok ezreivel szemben a múlt században követett eljárást, akiknek fizetését annak idején elkobozták, és máig nem kapták meg járandóságukat - írta az ausztrál lap. A 430 ezer őslakost tömörítő szervezet kérésére indított kormányvizsgálat megerősítette, hogy 1900 és 1969 között Új-Dél-Wales szövetségi állam hatóságai mintegy 11 500 őslakostól vették el fizetését vagy egyéb járandóságát. A jelentés szerint a ma 70 millió ausztrál dollárra becsült összeget egy, hivatalosan az őslakos népesség támogatását célzó állami alapba helyezték, de máig sem szolgáltatták vissza. Emellett 1910 és 1970 között összesen mintegy 100 ezer őslakos fiatalkorút szakítottak el családjuktól: egy részüket 18 éves korukig a mezőgazdaságban vagy háztartásokban dolgoztatták, mások pedig európai nevelőszülőkhöz kerültek. LIBERATION A hivatalos közlésekkel ellentétben Aristide haiti elnök nem jószántából döntött a távozás mellett, amerikai tengerészgyalogosok fegyverrel a kézben kényszerítették országa elhagyására. A port-au- prince-i elnöki palota házmestere a párizsi liberális újság két tudósítójának elmondta, hogy vasárnapra virradóra, hajnali 2 óra tájban helikopteren érkező tengerészgyalogosok hatoltak be az épületbe, és fegyvert szegezve bírták rá, hogy hagyja el az országot. Aristide eleinte tiltakozott, de nem volt választása. A Libération újságírói csak a volt elnöki házmestert találták az elnéptelenedett palotában. Közlése szerint az amerikaiak magukkal vitték Aristide biztonsági szolgálatának embereit is. A franciák simán bejutottak a palotába, bár a kapuban egy fegyveres őr állt, de nem akadályozta őket. A hajnali eseményekről csak egyetlen betört ablak tanúskodik, különösebb felfordulásnak nincs nyoma. A diszkrét luxussal berendezett ház szobáinak falain még ott vannak Fidel Castro és Che Guevara régi levelezőlapjai, valamint több üveg francia pezsgő. Szlovákia és Magyarország 2004. május 1-jén együtt lépi át az Európa Unió kapuját. Nyolcvanhárom év viszontagsága, meghurcoltatása és kisemmizettsége után a szlovákiai magyar nemzetrész képletesen, de újraegyesül anyanemzetével, egy nagy közösség árnyékában. HRUBÍK BÉLA Azonban nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal a közös Európába azokból a gyökerekből, melyek kitéphetedenül, több mint ezer év óta kötnek bennünket a szülőföldünkhöz. Felemelkedik-e végre az elszakítottságában meggörnyedt nemzetrészünk, hogy megmutassa emberi tartását, vagy végleg, szolgaként oson be a kiskapun, hogy senki észre ne vegye? Gyakori kérdésként vetődik fel mindennapjainkban, vajon a csatlakozó országok mit visznek magukkal Európába, megőrzik-e, megőrizhetik-e viszonylagos függetlenségüket. Bevallom, nem tudom, mert a jövőbe nem látok és csillagjós sem vagyok. A jövőt nem tudhatjuk, a múltunk viszont adott, s amelyik nemzet a múltját megtagadja, annak jövője sincs. Mi, magyarok mindig saját testünkkel védtük Európát, tatártól, töröktől. Többnyire cserben hagytak minket, de a vereségekből mindig felálltunk. Az egyén saját megélt élményein, szülei, ősei sorsán osztozva sodródik a nemzet részeként, akarva, akaradanul. De ő is, a történelem porszemeként visz valamit önmagában, lelkében. Európába. Volt idő, amikor a versek megtartó erejébe, a szavak ölelésébe menekültem. Amikor nem volt más, ami enyhítette volna kételyeim, hogy a kisebbségi létem, magyarságom, a nemzetem iránti elkötelezettségem igazi próbatétele-e, vagy maga a tény, hogy magyar vagyok, a sorsnak olyan ajándéka, ami ezt az érzést felszínre hozza az emberben, s amit nem ismerhet meg más, csak aki hisz, aki teljesen azzá tud válni aki s ami; tisztán, minden szándék és számítás nélkül. Sokat gondolkodtam ezen, ahogyan járok, kelek a világban, szemlélgetem a körülöttem lévő embereket, s egyre mélyebben érzem: ez ajándék. Nagyon kevés ember élheti meg azt a csodát, amit a sorstól kapott, hogy szeresse nemzetét, mint önmagát. Reményik Sándor féltő verssorai sokáig mentsváramul szolgáltak ehhez, s szolgálnak ma is: Nem adni, nem hagyni veszni, ami a miénk. A templomot, az ezeréves imát, s a szavak bölcsőjét, az iskolát. Én ezt viszem magammal Európába, s nagyapám emlékét, aki 1943. június 19-én Altuhóban, a mai Oroszország területén halt hősi halált a hazáért, egy értelmetlen háborúban. Fáj, hogy soha nem lovagoltathatott a térdén, mint más őszülő nagyapák unokáikat, nem kaptam tőle cukrot a születésnapomra, nem ölelhettem magamhoz, ha bántottak. Harminchat évesen Isten ölébe ült ő maga is. Sohasem gyújthattunk a sírján egy szál gyertyát, még egy fénykép sem maradt róla. De viszem őt magammal, ahogyan apai nagymamám emlékét is, aki nagyapám halála után három árvát nevelt, köztük az én édesapámat is, akiket a háború után fehércédulával felcímkézve raktak egy teherautó platójára, hogy deportálják őket, háborús bűnösöket, s csak egy jóakaró segítségével kerülték el a kitelepítést. Viszem a hajózható Ipoly kanyargós vizét és kikötőinek helyét, melyeknek soha meg nem épült mólóin soha nem kötöttek ki hajók, még csónakok se. Viszem az Ipoly-hidak roncsait, csupasz pilléreit, melyek egész életemben torzóként álltak a semmi szélén, hogy ne kössenek össze embereket, nemzetet, hazát. Viszem gyermekkorom sokszínűségét, édesanyám szeretetét, intelmeit, éjfekete szemének örök ragyogását, szavainak melegségét és féltését, tiszta, egyszerű, gyöngéd ölelését, édesapám szorgalmát, s majd száz évet megélt anyai nagymamám vajákossá- gát, dalait, aki élete utolsó éveiben is azt mondta, hogy ő már nem megy Európába. Ha Európa akar, hát jöjjön ide, a szécsénykovácsi rétekre, nézzen szét és győződjön meg saját szemével arról, hogy ez itt már akkor is Európa volt, amikor a nagy nemzetek még csak hazáról álmodoztak a Kárpát-medencén kívül. Viszem őket Európába, most már a szívemben vannak valamennyien, s viszem a palócok hitét, egyszerűségét és hazaszeretetét, megannyi fájdalmukat és szenvedésüket, a megálmodott, de soha meg nem élt álmaikat egy hazáról, mely mindig itt volt egy karnyújtásnyira a kertek alatt, s amelyet sohasem simíthattak meg, érhettek el. Nyisd ki hát kapuidat Európa, és becsüld meg Mária sokat szenvedett népét, István király maradékát, hadd szárnyaljon szabadon Európában újra a büszke turulmadár. A szerző az MKP nagykürtösi járási szervezetének elnöke Enyhülni látszik az iraki háború miatt tavaly fagyossá vált amerikai-német viszony Schröder-látogatás minimális visszhanggal JOE KUN Ötven évnyi együttműködés után - ami soha nem volt tökéletesnek mondható -, 2003-ban mélypontra jutott Amerika és Európa viszonya. Ennek fő oka az Egyesült Államok iraki beavatkozása volt. Párizs és Berlin volt az ellenállás gócpontja, míg Európa többi része távolról figyelte a konfliktus kialakulását és következményeit Európa számára. A múlt héten Gerhard Schröder német kancellár kétnapos villámlátogatást tett Amerikában, és megpróbálta javítani az elfajult viszonyt. Chicagói előadásában kifejtette a német álláspontot, amit aztán megismételt Bush elnök előtt is. Kifejtette, hogy a nézeteltéréseket el kell felejteni, csak a jelen és a jövő kérdései fontosak. Ami ma számít Schröder szerint, az a terrorizmus elleni harc folytatása és a demokrácia megszilárdítása a Közel-Keleten. A kancellár szerint az Egyesült Államok és Németország megegyezik abban, hogy Irakban stabil és demokratikus rendszer jöjjön létre. Mi történik itt? Egy igazi és tartós kiegyezés vagy egy rövid összeölelkezés? Talán egyik sem, csak kibékülés egy konfliktus után. A három legerősebb EU-ország vezetőinek februári berlini konferenciája megmutatta, hogy az európai „trojka” nem képes az új, 25 tagú Unió élére állni anélkül, hogy tagjainak valami egyenlőséget biztosítson. Ez a konfliktus az EU jelenlegi és csatlakozó tagjai között előnyös volt Bush számára a Schrö- derrel való tárgyalás során. A német kancellár pedig útja előtt valószínűleg egyeztette a témákat Chirac elnökkel. Csodálatos, hogy a Bush-Schröder találkozó szinte semmilyen visszhangot nem keltett az amerikai sajtóban. Ez talán annak tulajdonítható, hogy például a haiti felkelés és más belpolitikai események elterelték a figyelmet a találkozóról. Az igazi ok azonban az, hogy az amerikai átlagember nem érdeklődik a külföldi események iránt, és ez tükröződik a sajtó és televízió hiányos beszámolóiban a nemzetközi eseményekről, még ha azok közvetlenül érintik is Amerikát. A szerző amerikai munkatársunk KOMMENTÁR Kizárásos alapon NAGY ANDRÁS Az MKP Országos Tanácsának (OT) hétvégi ülésén három olyan döntés született, mely rövid vagy hosszú távon komolyan befolyásolhatja a párt jövőjét, megítélését. Az európai parlamenti lista összeállítása volt talán a leginkább közérthető döntés, hiszen ismert volt az a néhány személy, akik a két-három befutó helyre kerülhetnek a listán. Frantisek Miklosko támogatása érdekes fordulat, hiszen a járási elnökök arról számoltak be, hogy náluk Martin Bútorát tartják a legjobb jelöltnek, sőt a felmérések szerint a magyar szavazók is inkább őt választanák. Felmerül a kérdés, van-e valamilyen háttéregyezmény az MKP és a KDH között. Miklosko támogatásának ugyanis akkor lenne igazán értelme, ha a párt aktívan beszállna a'kampányába, s Martin Bútorát is meg lehetne győzni arról, hogy még az első forduló előtt lépjen vissza Miklosko javára, akinek csak így lenne esélye arra, hogy bejusson a második fordulóba. Ennek viszont egyelőre semmi jele. Az OT a hét végén az etikai bizottság javaslata alapján hat személyt kizárt a pártból. Négy királyhelmeci tag ellen hamisítás volt a vád; a dunaszerdahelyi alapszervezet két tagját azért zárták ki, mert aláírásuk állítólag szerepelt azon a dokumentumon, melyet Huncík Péter nyújtott be az alkotmánybíróságra, miután a 2002-es önkormányzati választásokon alulmaradt az MKP jelöltjével szemben. A dokumentum Pázmány Péter kampányának tisztaságát kérdőjelezte meg. A két érintett, Barak László és Antal Ágota egyöntetűen azt állította, az alkotmánybírósági beadványt Huncík nyújtotta be egyedül, hiszen ő volt az érintett. Az ő aláírásuk azon a beadványon szerepelt, amelyben még a választások alatt figyelmeztették a választási bizottságot, hogy Pázmány Péter plakátjai a választóhelyiségek közelében a választás során is kint maradtak. Az azonban senkitől sem vitatható el, hogy joga van a választás tisztaságát megkérdőjelezni, még ha saját pártjának jelöltjéről van is szó. Egy pártnak elvileg joga van kizárni személyeket a soraiból, erről nyilván belső szabályzat rendelkezik. Az viszont, hogy az MKP esetében a kizáráshoz elegendő az Országos Tanács jelenlévő tagjainak egyszerű többsége, már megkérdőjelezhető. Az etikai jellegű kérdéseket általában kétharmados többséghez kötik, hiszen fontos döntésekről van szó. A véleménynyilvánítás szabadságára a demokratikus alapokon működő szervezetekben nagyon kell vigyázni, s fokozottan az MKP-ban, amely nem homogén párt. A pártegyesülés során még mindenki tisztában volt azzal, hogy különböző világnézetű csoportok egyesülnek egy közös cél érdekében. A közös cél a demokratikusabb Szlovákia volt, melyben a magyar érdekek is könnyebben érvényesülhetnek. A hét végén az derült ki, hogy a párton belül adott pillanatban kialakulhat egy olyan többség, mely képes a kisebbség véleményét elhallgattatni, akár úgy is, hogy többé ne szólaljon meg a párton belül. Az MKP demokratikus párt, s azoknak, akik fontosnak tartják ezt a belső demokráciát, még most kellene lépniük, hogy elkerülhessék a hasonló eseteket, amíg nem lesz késő. A mostani döntések nyilván nem ingatták meg komolyabban a párton belüli erőfelosztást, de jelzik: van egy csoport, mely akár mások kizárását is hajlandó eszközként felhasználni saját pozíciója erősítéséhez. Van pénz lapátra? PÁKOZDI GERTRÚD Az egyik, zömében romák lakta faluban több mint ezren iratkoztak fel közmunkára annak reményében, hogy szociális segélyüket kiegészíthetik az ösztönző pótlékkal. Sok ilyen falu van Kelet- és Közép-Szlovákiában. Polgármestereik pedig jobb híján a hajukat tépik, hogyan adjanak nagy hirtelen ennyi embernek munkát. Miből vegyenek annyi lapátot, gereblyét, kesztyűt, hogy minden jelentkezőnek jusson. A közmunkák beindítására felkínált pénzt a polgármesterek nem tartják elegendőnek. A közmunkák intézménye nem újkeletű. Válsághelyzetekben, háborús évek után és több más okból alkalmazták, és alkalmazzák világszerte. Ahol van koncepció és komolyan gondolják a dolgot, ott nem látszattevékenységbe, hanem értékteremtő munkába vonják be a munkanélkülieket. Itt most elsősorban az a kérdés, tudnak-e bármilyen munkát is kínálni a segélyre kényszerülőknek. Sok polgármester állítja: ha az állam nem segít, minden marad a régiben, miközben az elégedetlenek haragjának a jövőben is ők lesznek az első célpontjai. Szinte csodálatos az az összhang, ahogy a politikusok nyugtatgatják a polgármestereket: munka van bőven, csak legyen, aki elvégezze. Már-már megható, ahogy az e tárgykörben szervezett különböző vitaműsorokban a politikusok szinte egymást túllicitálva adják a jobbnál jobb ötleteket. Nem csoda, ha ilyenkor hirtelen az az érzése támad az embernek, hogy amint kitavaszodik és minden eddigi munkanélküli erdőt, parkot, árkot stb. takaríthat, el is feledhetjük a rendőrök és katonák által körülvett romatelepekről készült ijesztő képsorokat. A betört kirakatok, üzletajtók okozta csörömpölés zajára „felébredt” politikusok zöme azonban már jól érzékeli - és remélhetőleg nem csak a kedélyek lecsillapítása érdekében állítja - , hogy a Kaník-féle 12 pont elfogadásával, a közmunka-lehetőségek növelésével, e munkák gyors megszervezésével a kormány pillanatnyilag nem tesz mást, mint beindítja a romák beilleszkedésének folyamatát, a nyomor mérséklését. És nem csupán azért teszi ezt, mert a romák lemaradása, cudar helyzete, kirekesztettsége, a növekvő szegénység az Európai Uniónak is szemet szúr. Nem csak a romák érdekében kell küzdenünk a szegénység ellen. A feszültség enyhítése mindannyiunk érdeke.
