Új Szó, 2004. március (57. évfolyam, 50-76. szám)

2004-03-12 / 60. szám, péntek

16 IZVILÁG ÚJ SZÓ 2004. MÁRCIUS 12. IZLET Reklámmenü HAJTMANBELA Ha néhanapján belekukkantok a televízió műsorába, van úgy, és ez számomra elég gyakran van úgy, hogy épp a reklámokat fo­gom ki: különféle termékekkel incselkednek, meg akarják hódítani, el szeretnék hódítani a karosszékébe és a tévékészülék elé vetődött tévénézőt a reklámfilmek készítői. Tetszeleg­ve, bájologva ízedenkednek a mosóporokkal, WC-kagyló tisztítókkal, intimbetétekkel... Vagy ez most már nincs műsoron? Nem is tudom. Más csatornára szoktam ilyenkor kapcsolni, de amilyen szerencsém van, a másik csatornán is zúdul rám a sok előnyös információ, a szó szoros értel­mében orrba-szájba reklámoznak. Nem írom le a termékek neveit, mert esetleg beperelne a reklámozott termékkel konkuráló orrba csepegtető cég, a fogpasztamárka gyártója és forgalmazója. Emlé­keznek a kedves olvasók a régi magyar tejreklám szlogenjére? Mi­csoda erő, micsoda izom, reggel-este tejet iszom. Aztán jöttek a reformkonyhashow-s reformkonyhások (nem konyhasók), hogy a tej nem is annyira egészséges, elvonja a meszet a csontokból, az ejakulációt meg a slejmképződést segíti elő. Ami igaz az igaz, a napjainkban reklámozott és üzletekben árusított tej nem éppen a tehén tőgyéből csurrant ki, de azért a csoki (nem írok márkanevet, itt lüuljak meg) alapanyagaként bemutatják a hófehér folyadékot, hogy az anyuka megvegye gyermekének, s ezáltal a fogpasztáról reklámozott fogorvost is meglátogathatják idejében. A minap a feleségem rám bízta a fogkrém vásárlását. Nem tu­dom, minek köszönhető, talán a tudatalattimnak, hogy juszt sem olyan fogpasztát vettem, amely a médiában szerepelne. Hadd fe­dezzem fel én a benne rejlő pH-értéket, a fogzománcgátiás anya­gát, a fogszuvasodás ellenanyagát, optimális fluórtartalmát! Nálam a reklámok az ellenhatást váltják ki. A müzlit csak addig ettem, míg nem kezdték reklámozni. A pizza is addig volt érdekes és izgató, míg meg nem jelentek a képernyőn a túlápolt olasz kuk- tás dzsigolók. Persze, vannak olyan étkek, melyekkel meg tudják csiklandozni a tévénéző ínyét, főleg ha éhen éri őt a kép- és hang­hatás. De számomra még mindig többet jelent a hűtőszekrényben fel­kutatott, felfedezett sajt- és hústermék, hozzá a jókora fej hagymá­val vagy feketeretekkel, mint a pontosságáról és készséges kiszol­gálásáról elhíresült élelmiszerüzlet-lánc műfbgsoros műmosollyal felkínált műterméke. S arra is nagyon vigyáznak, nehogy kevesebb vagy több legyen rajta a ketchup vagy a mustár. Jó, jó elhiszem, ké­nyelmes, praktikus az éhes vevő számára. De hiányzik belőle vala­mi: a felfedezés öröme, az éléskamraajtó nyitódása, a hűtőszek­rény csukódása, a hámozás nesze, a csomagolásától megszabadí­tott sajttermék, a hagymaszár zizegése. Ugye ilyeneket nem reklá­moznak? Addig jó nekem, s addig fogom jóízűen ropogtatni a házi zsíron pirított kenyeret, szürcsölgetni hozzá a forró teát a meghűlé­ses napokban. Amikor fiam beszélni kezdett, különféle mondókákra, könnyen megjegyezhető szlogenekre tanítgattam. Az idézett tejreklám szlo­genjét is hamar megjegyezte, s el is mondta. Egy téli estén, mikor bekopogtatott hozzánk az ügyeletes Télapó, kezdte őt kikérdezget­ni cserében egy-két tábla csokiért. A megszeppent gyermek nem a tejjel kezdte, hanem mással. Ekképpen: Reggel konyak, este ko­nyak, ettől leszünk mozgékonyak. Hogy kitől hallhatta? Hát, igen... Szabadalmaztatni kéne, még mielőtt lecsapnának ránk a reklámügynökségek. KUKTASAROK Szia, Kiskukta! Kukoricakása A kukoricakása na­gyon laktató és fi­nom étel. Próbáld ki te is. Hozzávalók: 150 g kukoricada­ra, 20 g vaj, egy kis fej hagyma, kb. fél li­tervíz, só. Elkészítése: A forrásban levő sós vízbe szórd bele a da­rát, 10-15 percig ke- vergetve főzd. Az ap­róra vágott hagymát enyhén pirítsd meg az olajon. Add hozzá a megfőtt kásához. Gyors pirított gomba Ha szereted a gombát, egyszerűen készíthetsz belőle finom köretet. Hozzávalók: tetszés szerint sampinyon gomba, hagyma, vaj, majoránna. Elkészítése: A gombát szeleteld fel. Az apróra vágott hagymát pirítsd meg a va­jon, ha üveges, add hozzá a gombát. Szórd meg majoránnával, és kevergetve addig pirítsd, amíg a levét kezdi ereszteni. Máris kész! Jó étvágyat! (szh) Gyermekkorom ízvilága A konyhaművészethez is alázat kell FONOD ZOLTÁN Gondolom, embere válogatja, hogy ki mennyire hatódik meg at­tól a „művészettől”, melyet napon­ta elé varázsolnak. Sokaknak ter­mészetes, az életnek az a rendje, hogy a családi hierarchia szerint ki­ki végzi a maga dolgát. Nem mind­egy, persze, hogyan végzi, s az sem, hogy egy-egy jó szót tudunk-e mondani azoknak, akik konyha- és szakácsművészetükkel naponta ki­tüntetnek bennünket. Gyermekko­rom ízvilágát vallatva, ha az emlé­kek csilléje megbillen, mindenek­előtt azt a naponta megújuló küz­delmet látom, mellyel édesanyám nézett szembe, amikor a „mit főz­zek?” és „miből főzzek?” kérdésére kereste a választ. Innentől kezdve tudom s vallom ma is, az igazi sza­kácsművészet a szegénysorsban vizsgázik, szülte naponta. Aligha véletlen, hogy kedvenc ételeim kö­zött ma is megtalálhatók a tésztafé­lék (tepertős vagy krumplis pogá­csa, lepények, bukta stb.), a bab- meg a habart leves, s minden mennyiségben a főzelékfélék (bab- , tök- és krumplifőzelék főleg) meg a paprikás krumpli. A paprikás krumpli, sok változatban, mert­hogy ez ismétlődött a leggyakrab­ban, meg a csusza, mai nevén a me­télt tészta. Azok az ételek, melyek­nek alapanyaga (jobbára!) a kert­ben megtermett, s hússal vagy (leg­többször) anélkül egyaránt ízlete­sek voltak. Nem véletlen, hogy a mai napig a tejfölös csirkéből is a galuska (ahogy a csallóköziek mondják - a nokedli) a szafttal a legkedvesebb számomra. Nagyon szerettem a lisztistercet is, fogal­mam sincs, hogy ennek van-e „hi­vatalos” neve?! Feledhetetlenek maradtak szá­momra a falusi disznóölések. Nem minden évben tudtunk disznót ölni (nem tudom, persze, hogy manap­ság lehetne-e ezeket disznónak ne­vezni, minthogy amolyan 100-120 kilós, futóversenyre alkalmas te­remtményei voltak a természet­nek). A disznóölések hangulata, varázsa évtizedek múltán sem hul­lott ki az emlékezetből. Maga a per­zselés egy pogány varázslat! Aztán az „ízek”! Nemcsak a pirított hagy­más sült vér, hanem a frissen sült hús íze is feledhetetlen, és utánoz­hatatlan. Szülte fejedelmi! Nincs az a konyhaművész, aki ezt - otthon, akárhol! - ismételni tudná. A „disz- nóságok” éke nemcsak a kolbász, a májas- vagy a véreshurka, a disznó­sajt vagy a szalonna meg a sonka, hanem az abált kása (kolduskásá­nak is nevezik). így hívják azt a masszát, melyet abban a lében főz­nek, melyben a szalonnát, a belső részeket puhítják, párolják. Az abá- lás után maradt levet finomra őrölt kukoricadarával felöntik és (nem alvadt!) vér hozzáadásával puhára főzik, ízesítik. Főzés után edények­be, tányérokra kirakják, és kihűlés után hetekig fogyaszthatják, sütve vagy „nyersen”. Szeletelve a gyö­nyör teteje, az éhes falkának külö­nösen. Kis életem során elég hamar arra kényszerültem, hogy az „ides- anyám” főztjét elhagyjam, s inter- nátusi (konviktusi) koszton éljek, majd menzák és üzemi konyhák főztjeihez igazodjam. Minthogy a sors nem kényeztetett el, mindig, minden helyzetben mindenevő voltam. Katonakoromban még a knédlivel is megbarátkoztam, bár beszédes viszonyba ma sem vagyok vele. A leggyötrelmesebb számom­ra a „Wermacht”-koszt, aztán meg a fogságbeli élmények voltak. A csallóközi falvakból, 1945 február­jában, a „végjáték” óráiban vittek el bennünket, 14-18 éves gyerekeket a nyilasok, ágyutölteléknek. Ve­lünk akarták pótolni a fronton egy­re inkább fogyatkozó katonaerőt oly módon, hogy kiképzés után (vonatkísérő) légvédelmi ütegek­hez osztva bennünket, a sorkötele­seket frontszolgálatra vigyék. Ki­képzésre azonban nem került sor, mivel - társaimmal együtt! - meg­szöktünk a katonaságtól. Nem volt ebben semmilyen hősi gesztus, ha­za akartunk jönni! Bujkálásunk, vándorlásunk során a határvadász­ok elfogtak bennünket, így a szö­kést több kiadásban megismétel­hettük mindaddig, míg egy magyar egységhez csatlakozva és hazafelé tartva, amerikai fogságba estünk. Az amerikai, majd francia fogolytá­bor „vendégszeretetét” megszen­vedtük. Különösen az első hetek voltak gyalázatosak. Sátor nélkül, fedél nélkül, hideg áprilisi időjárás­ban, zuhogó esőben, reggel 5 órá­tól este 9-ig álltunk a sorban, kajára várva. A fogolymenü: 3 deka hús, fél kanál tejpor, cukor, késhegynyi limonádé, kávéskanál paradicsom, 8 keksz, 3 szilva. „Konszolidált” kö­rülmények között, naplóm tanúsá­ga szerint, a fogolysors állása kosztügyben üyen volt: „A koszt nagyon kevés, az elkeseredés végső fokán állunk: reggel kávé, este ká­vé, délben krumplis víz (reszelt krumpli szétfőzve).” Időnként né­mi javulást tapasztaltunk, de a gyötrelem négy hónapig tartott. Utána vagy két hónap, míg transz­portra vártunk, jegyeket kaptunk, ezt lehetett élelemre beváltani. Márai Sándor szerint negyven­éves korára mindent tud az ember. Füves könyvében Marcus Aureliust idézi: „negyvenéves korára egy fér­fi, akiben világít egy szikrája az ér­telemnek, mindent megélt és min­dent tud, ami előtte történt az idő­ben az emberekkel, s ami az utána következő időben történhet.” Isme­ri a házasság meg a gyermekneve­lés rejtelmeit, mondom én, s barát­kozik a „többismeretienekkel”. Ilyen volt számomra a szakácsmű­vészet is: REJTÉLY! Egy nyári dél­után, a Miletics utcai piacon, fejes káposzták között bóklászva, az édesanyám káposztás rétese jutott eszembe. Beindultak a pavlovi ref­lexek, s ennek nyomán a bűnbeesés szándéka is, minthogy egy fej ká­posztával ballagtam haza. Mivel fe­leségem - a gyerekekkel együtt - akkor éppen a nagymamánál töl­tötte a nyarat, elhatároztam, hogy megkísérlem a lehetetlent: a ká­posztát leszeltem, besóztam, kifa­csartam, majd saját kezűleg - sza­kácskönyv oltalma alatt! - hártya- vékonyra kihúztam a rétestésztát. Fantasztikusan sikeredett, már csak azért is, mert a tésztát jól ki­dolgoztam, annyi „buborékja” volt, amennyit magam sem reméltem. Este nyolc óra felé felhívott az ugyancsak szalmaözvegy barátom, s arra a kendőzetlen kérdésére, hogy mit csinálok, én egyértelmű választ adtam, bevallottam, milyen „méltatlan” dolgot művelek. Bátor­ságomon elcsodálkozott, s jelent­kezett minőségi ellenőrnek. Fél óra alatt - Dobos László minőségi el­lenőr társaságában! - felfaltuk az egészet. Elégedett voltam magam­mal, a minőségi ellenőr pedig el­lenőrzése tárgyával. Leginkább azt élveztem, hogy átestem a tűzke­resztségen, meghódítottam egy számomra ismeretien, szűz tarto­mányt életemben. Megjegyzem, ré­tes dologéban ajánlom a gyakorlott és kocaszakácsoknak az ekecsi sza­badalmat. Nem pirítva, hanem nyersen (sózás és kifacsarás után!) rászórni a tésztára a finomra vá­gott káposztát, ízlés szerint borssal ízesítem, olvasztott zsírral meghin­teni, összecsavami, és végül a gön­gyöleget olvasztott zsírral lekenni, és megsütni. Újabb kísértésem akkor támadt, amikor a feleségem gyógykezelés­ről tért haza, s úgy gondoltam, va­lamivel fogadni illik. Újra az „ides” kedves főztje, a töltött káposzta ju­tott az eszembe. (Ennek a műfaj­nak császári rangja volt korábban a családunkban!) Az előbbiek után talán mondani sem kell, ez is sike­rült! Attól kezdve - a szülésen kí­vül! - minden női munkára alkal­masnak tartom magam. Gyermekkorom ízvilágát juttat­ja eszembe egyébként a krumplis pogácsa is, mely ma már otthoni szabadalmaim közé tartozik. Azaz a kivitelezésben minden jog az enyém. Egyszerű az ügy: főtt krumpli, liszt és tojás kell hozzá, meg persze, só. Az adalékanyago­kat össze kell békíteni, vagyis tész­tává gyúrni, kisodorni és olvasz­tott zsírral lekenni, majd négy­szögbe formálva összerakni, és tetszés szerinti magasságot vá­lasztva, ismét kisodorni és kiszag­gatni. Lekenni olvasztott zsírral szoktuk, bizonyára tojássárgájával is lehet. A postás nem hoz egy hé­tig annyi levelet, amennyit ezzel a varázslattal teremtettünk! Ez is is­teni eledel! A magam és környeze­tem számára mindenképpen! Megjegyzem, gyanakvó természet vagyok, az ismeretien ételkülönle­gességeket fenntartással foga­dom. Egyrészt, mert nem is na­gyon kísértenek, másrészt mert a tengeri herkentyűk irányában (le­számítva a sziréneket) egyébként is elutasító volnék. Azt a főbenjáró bűnömet pedig, hogy nem nagyon gyakorlom ma­gamat a szakmában, azzal magya­rázom, hogy feleségem - hosszú évtizedek tapasztalatával, s az én aktív és jószándékú fogyasztói köz­reműködésemmel - kiváló sza­káccsá képezte magát. Következés­képpen nem akarom ót attól az él­ménytől megfosztani, hogy nekem is, és időnként gyermekeinknek és unokáinknak is - örömet szerez­zen. Öröm dolgában tehát mi (mint sokadalom is!) oda-vissza vagyunk. S ez így jó nekünk!

Next

/
Oldalképek
Tartalom