Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)

2004-02-07 / 31. szám, szombat

12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 7. MINDENNAPI KENYERÜNK Jézus a 123. helyen? HALKO JÓZSEF Nagy port kavart az a nemrég elfogadott rendelet, mely a kisdi­ákok kötelezően választható hit­tanoktatásáról szól. Lehet, hogy a rendelet ellenzői nem tudatosí­tották a „kötelező” és a „kötelező­en választható” fogalmak közötti lényeges különbséget, melynek értelmében VAGY hittant, VAGY pedig etikai nevelést lehet válasz­tani. Aki tudatosan tagadná a vá­lasztás lehetőségét is, mintha azt állítaná: nem kell a diáknak az etika, hol venné hasznát a min­dennapi életben akármilyen er­kölcsi útmutatásnak... Nemrég egy montenegrói diák revolverrel a kezében rontott be a tanári szo­bába, azt követelve, hogy minden jegyét javítsák eggyel jobbra. Ez az eset csak megerősíti az etika vagy a hittan általános szüksé­gességét, már a legfiatalabb ta­nulók számára is. „Nem tudjuk, hogy a pisztoly műanyag volt-e vagy igazi” - nyilatkozta az iskola igazgatója, Renato Brkanovics, ám a fegyver milyensége igazá­ból nem lényeges, a diák tettének erkölcsi súlyos­ságát semmiképpen nem enyhíti, s mit sem von le az iskolai dráma riasztó üzenetéből sem: íme, hová vezethet az erkölcsi alapok nélküli nevelés. És tágabb ösz- szefüggésben: mi min­denre képesek azok, akiket az is­kola ugyan alapos tudással „fegy­verez fel”, ám e tudás felhaszná­lására vonatkozóan semmiféle erkölcsi támpontot nem kapnak. Az egyház és az állam közti szerződésekről meg a hittannak mint tantárgynak a bevezetésé­ről szóló vitában a legkülönö­sebb az ateista egyesületek tilta­kozása volt: merthogy ugyan­olyan szerződést szeremének, mint amüyet az egyházak kötöt­tek. Ezek szerint ők is szeretnék tanítani az iskolákban a saját „vallásukat”? Vajon milyen tan­terv szerint? Talán a modem ate­izmus megalapítójának, Feuer- bachnak arra a kijelentésére ala­pozva, mely szerint nem az Isten teremtette az embert saját képé­re, hanem az ember találta ki őt a maga képére? Ez az ateista tan­terv valószínűleg csak Isten léte­zésének folytonos tagadásán ala­pulna. Erről pedig, még az előző rendszer idején, egy pozsonyi pap találóan így vélekedett: „Mi­ért harcolnak annyit Isten ellen, ha azt állítják, hogy nem léte­zik?” A magyar nép története cí­mű könyvében Paul Lendvai leír­ja Neumann János haldoklását, amint a híres tudós halálos ágyán megvallja édesanyjának, hogy számos jelenségre könnyebb ma­gyarázatot találni feltéve, hogy létezik Isten, mint ha nem létez­ne. Ilyen megállapításhoz min­den bizonnyal csak úgy lehet el­jutni, ha meghallgatjuk Jézus hí­vó szavát, amely az e vasárnapi evangélium által nemcsak a si­kertelenül halászó Péternek, ha­nem minden egyes szülőnek, ta­nítónak s nevelőnek is szól: „Evezz a mélyre!” (Lk 5, 4), szó­lítsd magadhoz az ifjúságot, s ta­nítsd a dolgok és jelenségek fel­színe alatt rejtőző mélység vizs­gálatára. Honnan jövök, és merre tartok? Ki teremtett, és miért tar­tozom neki felelősséggel? Mi az életem s a halálom értelme? Mi­lyen az igazi szeretet? A véletlen­nek köszönhetően létezem csak, vagy valaki tudatosan kiválasz­tott a létre? A fáradt Péter apostolhoz ha­sonlóan, aki kétezer év­vel ezelőtt üres hálók­kal állt a Genázáreti-tó partján, számos fiatal­nak, noha igyekezve „merítgetik hálóikat”, azok üresek. Hiszen egy, a közelmúltban végzett internetes köz­vélemény-kutatásban, amely az angol fiatalok példaké­peit igyekezett feltérképezni, az első helyen Beckham végzett, mögötte Brad Pitt, Michael Jackson, Jennifer Lopez, Robbie Wilhams és Britney Spears. És Jé­zus Krisztus? Bush elnökkel együtt a 123. helyen végzett! Brkanovics, a fent említett is­kolaigazgató nem titkolja félel­mét, hogy az erőszakos diák feb­ruárban bosszút fog majd állni, ha javított jegyeit nem ismerik el hivatalosan is. Nos, amíg Jézust a szórakoztatóipar kétes sztárjai a népszerűség ilyen alacsony foká­ra szorítják, továbbra is fennáll annak a kockázata, hogy a rossz hányba tévelyedett fiatalság egy­re gyakrabban folyamodik erő­szakhoz. Ennek kockázatát csak azzal csökkenthetjük, hogy a diá­kokba tudatosan beleoltjuk a sze­retetem a felelősségérzetet, a megértést és a barátságot. Taná­rok, nevelők, diákok és szülők: evezzetek a mélyre! A szerző római katolikus pap HETI BÖLCSESSÉG A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához. A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy ka­csát. Megint, miközben ő a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya vízen járva odahozta a kacsát. Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszéd­ját. De ismét csak, ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiből kitört:- Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán? A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.- Igen - szólt végül -, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás, nem tud úszni. Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is látja. (Anthony de Mello: Szárnyalás) Régi történet egy édesanya emlékére, aki megmentette községünket a kitelepítéstől Ágy, asszony és Madonna-kép dődhessék a lakosság kitelepítése a Szudéták vidékére. Igaz ugyan, hogy a hír nem ért teljesen váratla­nul, mivel már egyet s mást hallot­tunk hasonló esetekről, a hír halla­tán mégis nyugtalanság töltötte el a szívünket. Még élénken éltek ugyanis emlékezetünkben 1944 decemberének eseményei, amikor is a község munkaképes férfi lakos­ságának java részét úgymond né­hány napos munkára a szó szoros értelmében elhajtották a „felszaba­dító” hadsereg katonái kelet felé, ahonnan többségük soha vissza nem tért. E tapasztalatok birtoká­ban a családfők és az életerős fiata­lok a házakból „ismeretlen” helyek­re távoztak. Többségük átkelve a Latorca folyó befagyott jegén, amerre utak nem vezettek—s így a megszálló katonaságtól sem kellett tartaniuk —, az Ung-vidék falvai­ban talált menedéket rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél, akik az evangéliumi tanácsok értelmében mint jövevényeket önzetlenül befo­gadták őket. Mások viszont a közeli erdők­ben, valamint a Ticce-holtág mocsaras, fák­kal, bokrokkal cseijével be­nőtt és jó búvó­helyként szol­gáló területein húzódtak meg, rettegve várván a további fejle­ményeket. A már említett szomorú tapasztalatok alapján arról sem fe­ledkeztek meg, hogy biztosítsák az összeköttetést az otthonmara­dottakkal. így aztán a lakásokban többnyire csak az öregek, a betegek és a gyermekek maradtak, sok eset­ben magukra csukva a lakás ajtaját, ami bizony gyakorta megnehezí­tette, sőt lehetetlenné tette a kitele­pítéssel megbízottak munkáját. Az illetékes kitelepítési bizottság tagjai már a reggeli óráktól kezdő­dően felkeresték a listájukon sze­replő és kitelepítésre ítélt családo­kat - már ha beju­tottak a lakásba -, és felszólították őket a szükséges előkészü­letek megtételére, hangsúlyozva, hogy együttműködjenek a bizottsággal. A tel­jesség kedvéért szükségesnek tar­tom megemlíteni, hogy a bizottságnak orvos tagja is volt, aki minden kitelepítésre ítélt személyt, öreget, beteget, gyerme­ket egyaránt alkalmasnak talált az elszállításra. A lakosság részéről történt megelőző intézkedések kö­vetkeztében a délelőtt folyamán csak néhány családot sikerült az engedélyezett ingóságokkal együtt teherautókon a közeli perbenyiki vasútállomás fűtetlen vagonjaiba elszállítani, majd pedig elindítani a Szudéták felé. Talán nem szüksé­ges hangsúlyoznom, hogy sikeres­nek éppen nem mondható akciójuk következtében elhatározták, hogy a továbbiakban a legbrutálisabb eszközöktől sem riadnak vissza. Ezek után hozzáfogtak a község - legtakarosabb házzal rendelkező, dolgos és mindenki által tisztelt - egyik családjának kitelepítéséhez. Csupán a teljesség kedvéért jegy­zem meg, hogy a családfő nem volt abban az időben otthon, a lakásban az ágyban fekvő beteg édesanya, valamint a három kiskorú gyermek tartózkodott, akik az ágy körül tér­depelve a rózsafüzért imádkozták. Amikor a katonák a szobába ron­tottak, először a gyerekeket dobál­ták a sarokba, majd a bútorokat az udvarban várakozó teherautókra rakták. Ezalatt a szomszéd gyere­kek igyekeztek a lakásban található apróbb tárgyakat, edényeket a kö­zelben lakó rokonoknál, ismerő­söknél biztonságba helyezni. An­nak ellenére, hogy a szobában már csak egyetlen ágy maradt, a rajta fekvő beteg asszonnyal, és a fölötte függő Madonna-képpel, a katonák az ágy felé irányították lépteiket. Ekkor azonban váratlan esemény történt. Az addig siránkozva könnyeket hullató édesanya esz­méletét vesztette, mozdulatlanná vált, s minden jel arra vallott, hogy eltávozott az élők sorából. Ezt látva az addig oly magabiztos katonák, élükön az orvossal, pillanatokon belül úgy eltűntek, mint a kámfor. Az események következtében - miként a Biblia szerint Heródes idejében Rámában -, nagy sírás és jajgatás verte fel a község addig fé­lelmetes csendjét. A gondviselés jó­voltából azonban minden hirtelen jóra fordult. A gyors és hathatós el­sősegélynyújtás következtében si­került az édesanyát életre kelteni, így aztán az átéltek ellenére kissé valamennyien megnyugodtunk. Ráadásul, feltehetően e szomorú esemény következtében menekült meg a kitelepítésre ítélt lakosság je­lentős része a reájuk váró szenve­désektől. A mostani fiatal generációnak pedig szolgáljon mindez mementó- ul, és viseltessenek kellő tisztelettel a szenvedéseket és megpróbáltatá­sokat átélt idősebb korosztály iránt. Nem kívánok egykori, má­ra már behegedt sebeket újból feltépni, egy belső el nem csituló hang azonban arra kényszerít, hogy pa­pírra vessem ezeket a so­rokat. Mivel e történet sze­replői közül sokan már el­távoztak az élők sorából, a nagy latin költő, Horatius szavaival élve ez úton kívá­nok tiszteletükre egy sze­rény emlékművet állítani. KOHÁN ISTVÁN Mivel az eseményeknek egykori gyerektársaimmal együtt nem csak résztvevője, hanem aktív szereplő­je is voltam, a továbbiakban leírt történet hitelességéhez kétség semmiképpen sem férhet. Neveket természetesen nem említek, mivel a még élőknek nem kívánok fájdal­mat okozni. Talán azzal kezdeném, hogy rendkívül hideg hajnalra ébred­tünk 1947januárjának egyik regge­lén. Községünkben úgyszólván fu­tótűzként terjedt el a hír, hogy ka­tonaság szállta meg az egész közsé­get s a kivezető utakat azzal a nyü- vánvaló szándékkal, hogy megkez­tittót #mt vhí **.y* ?? inaitfLußt iXirfHiim &*. terJtUUn » «títüt HŰI* t*i*& r*mx tíúimt&i ísátf&t ü«<S«l«■•*** »JÄUWrJUM* te*? )*»5! ««** tm V-, :h 5»**íaj * Mtóiw« &íjiafe $ uUt (am! ittfftl * U AUxirt-t UgaíA «»? « «VM 1 it i­<***íi*«**fi nu>t&\im unm W.uííxhmíxí ****>»s (t MmíHttmrfí* .** M#ÍMÍ « 4» «*!**» mhi Stiív *&«&*,<* misí * *i*}*a*imi <*it wam*.*.* KOPERTA Tisztelt Molnár János úr OLVASÓI LEVÉL Nem a természetgyógyászat az oka a családja szétesésének, ha­nem a hitetlenség és a szeretethi- ány. Azért állok ki a felesége mel­lett és védem a természetgyógyá­szok becsületét, mert én is közé­jük tartozom. És nem azért vála­szolok levelére, hogy propagáljam magam, mert akit hozzám irányít a sors, az úgyis idetalál. És higgye el, sokan vannak, akiket a hitük és a szeretetük gyógyít meg, én csak hozzásegítem őket. ^ Tisztelt Molnár úr, próbáljon meg Ön is pozitívan gondolkodni, és ha séta közben útjába kerül egy templom, térjen be, hiszen végül úgyis Istenhez fog fordulni. Pró­báljon meg hinni, mosolyogni és úgy szeretni az embereket, mint önmagát, s lehet, hogy még a fele­sége is visszatér Önhöz. Mert higgye el, csodák pedig vannak. Csenkey Julianna, Vághosszúfalu Tisztelt Olvasóink, a fentiek egy terjedelmes levél részletei csupán, az eredetijét továbbítot­tam a címzettnek. Fontosnak tar­tom megjegyezni, hogy a Családi Kör 4. számában Molnár János­nak olvasói levelében nem a ter­mészetgyógyászat ellen volt kifo­gása, hanem a jóslással, kuruzs- lással foglalkozó önjelölt megvál­tók ellen, akik megzavarják a re­ményvesztett emberek gondolko­dását. A természetgyógyászat szerves része az orvostudomány­nak, s tanult szakemberek egy­más tudását kiegészítve segíthet­nek legeredményesebben betege­iken. Az emberi kapcsolatok pedig mindettől függetlenül oly rejtel­mes dolgai a teremtésnek, hogy földi halandó, legyen akár tudo­mányos gondolkodású, akár idea­lista, ítéletet semmiképp nem mondhat róluk. „Boszorkányok­ról, minthogy nincsenek, ne es­sék többé szó!” (Könyves Kál­mán) A Családi Kör részéről a té­ma ezzel lezárult. A szerkesztő

Next

/
Oldalképek
Tartalom