Új Szó, 2004. február (57. évfolyam, 26-49. szám)
2004-02-07 / 31. szám, szombat
12 Családi kör ÚJ SZÓ 2004. FEBRUÁR 7. MINDENNAPI KENYERÜNK Jézus a 123. helyen? HALKO JÓZSEF Nagy port kavart az a nemrég elfogadott rendelet, mely a kisdiákok kötelezően választható hittanoktatásáról szól. Lehet, hogy a rendelet ellenzői nem tudatosították a „kötelező” és a „kötelezően választható” fogalmak közötti lényeges különbséget, melynek értelmében VAGY hittant, VAGY pedig etikai nevelést lehet választani. Aki tudatosan tagadná a választás lehetőségét is, mintha azt állítaná: nem kell a diáknak az etika, hol venné hasznát a mindennapi életben akármilyen erkölcsi útmutatásnak... Nemrég egy montenegrói diák revolverrel a kezében rontott be a tanári szobába, azt követelve, hogy minden jegyét javítsák eggyel jobbra. Ez az eset csak megerősíti az etika vagy a hittan általános szükségességét, már a legfiatalabb tanulók számára is. „Nem tudjuk, hogy a pisztoly műanyag volt-e vagy igazi” - nyilatkozta az iskola igazgatója, Renato Brkanovics, ám a fegyver milyensége igazából nem lényeges, a diák tettének erkölcsi súlyosságát semmiképpen nem enyhíti, s mit sem von le az iskolai dráma riasztó üzenetéből sem: íme, hová vezethet az erkölcsi alapok nélküli nevelés. És tágabb ösz- szefüggésben: mi mindenre képesek azok, akiket az iskola ugyan alapos tudással „fegyverez fel”, ám e tudás felhasználására vonatkozóan semmiféle erkölcsi támpontot nem kapnak. Az egyház és az állam közti szerződésekről meg a hittannak mint tantárgynak a bevezetéséről szóló vitában a legkülönösebb az ateista egyesületek tiltakozása volt: merthogy ugyanolyan szerződést szeremének, mint amüyet az egyházak kötöttek. Ezek szerint ők is szeretnék tanítani az iskolákban a saját „vallásukat”? Vajon milyen tanterv szerint? Talán a modem ateizmus megalapítójának, Feuer- bachnak arra a kijelentésére alapozva, mely szerint nem az Isten teremtette az embert saját képére, hanem az ember találta ki őt a maga képére? Ez az ateista tanterv valószínűleg csak Isten létezésének folytonos tagadásán alapulna. Erről pedig, még az előző rendszer idején, egy pozsonyi pap találóan így vélekedett: „Miért harcolnak annyit Isten ellen, ha azt állítják, hogy nem létezik?” A magyar nép története című könyvében Paul Lendvai leírja Neumann János haldoklását, amint a híres tudós halálos ágyán megvallja édesanyjának, hogy számos jelenségre könnyebb magyarázatot találni feltéve, hogy létezik Isten, mint ha nem létezne. Ilyen megállapításhoz minden bizonnyal csak úgy lehet eljutni, ha meghallgatjuk Jézus hívó szavát, amely az e vasárnapi evangélium által nemcsak a sikertelenül halászó Péternek, hanem minden egyes szülőnek, tanítónak s nevelőnek is szól: „Evezz a mélyre!” (Lk 5, 4), szólítsd magadhoz az ifjúságot, s tanítsd a dolgok és jelenségek felszíne alatt rejtőző mélység vizsgálatára. Honnan jövök, és merre tartok? Ki teremtett, és miért tartozom neki felelősséggel? Mi az életem s a halálom értelme? Milyen az igazi szeretet? A véletlennek köszönhetően létezem csak, vagy valaki tudatosan kiválasztott a létre? A fáradt Péter apostolhoz hasonlóan, aki kétezer évvel ezelőtt üres hálókkal állt a Genázáreti-tó partján, számos fiatalnak, noha igyekezve „merítgetik hálóikat”, azok üresek. Hiszen egy, a közelmúltban végzett internetes közvélemény-kutatásban, amely az angol fiatalok példaképeit igyekezett feltérképezni, az első helyen Beckham végzett, mögötte Brad Pitt, Michael Jackson, Jennifer Lopez, Robbie Wilhams és Britney Spears. És Jézus Krisztus? Bush elnökkel együtt a 123. helyen végzett! Brkanovics, a fent említett iskolaigazgató nem titkolja félelmét, hogy az erőszakos diák februárban bosszút fog majd állni, ha javított jegyeit nem ismerik el hivatalosan is. Nos, amíg Jézust a szórakoztatóipar kétes sztárjai a népszerűség ilyen alacsony fokára szorítják, továbbra is fennáll annak a kockázata, hogy a rossz hányba tévelyedett fiatalság egyre gyakrabban folyamodik erőszakhoz. Ennek kockázatát csak azzal csökkenthetjük, hogy a diákokba tudatosan beleoltjuk a szeretetem a felelősségérzetet, a megértést és a barátságot. Tanárok, nevelők, diákok és szülők: evezzetek a mélyre! A szerző római katolikus pap HETI BÖLCSESSÉG A valóság legtöbbször nem az, ami, hanem ahogyan mi meghatározzuk Egy férfi próbavadászatra vitte az új vadászkutyáját. Mindjárt lőtt is egy vadkacsát, ami beleesett a tóba. A kutya a vízen járva fölkapta a kacsát, s odavitte a gazdájához. A férfi majd hanyatt vágódott megdöbbenésében. Lőtt még egy kacsát. Megint, miközben ő a csodálkozástól a szemét dörgölte, a kutya vízen járva odahozta a kacsát. Nem mervén hinni a szemének, a férfi másnap elhívta a szomszédját. De ismét csak, ahányszor ő vagy a szomszédja lőtt egy madarat, a kutya a vízen járva hozta eléjük a zsákmányt. A férfi nem szólt egy szót sem. A szomszédja sem. Hanem amikor már nem bírta magát türtőztetni, a férfiből kitört:- Észrevettél-e valami különlegeset ezen a kutyán? A szomszéd elgondolkozva dörzsölte az állát.- Igen - szólt végül -, most hogy így mondod, igen. A nyavalyás, nem tud úszni. Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többről: az élet csodálatos, és aki megszűnik ezt magától értetődőnek venni, rögtön meg is látja. (Anthony de Mello: Szárnyalás) Régi történet egy édesanya emlékére, aki megmentette községünket a kitelepítéstől Ágy, asszony és Madonna-kép dődhessék a lakosság kitelepítése a Szudéták vidékére. Igaz ugyan, hogy a hír nem ért teljesen váratlanul, mivel már egyet s mást hallottunk hasonló esetekről, a hír hallatán mégis nyugtalanság töltötte el a szívünket. Még élénken éltek ugyanis emlékezetünkben 1944 decemberének eseményei, amikor is a község munkaképes férfi lakosságának java részét úgymond néhány napos munkára a szó szoros értelmében elhajtották a „felszabadító” hadsereg katonái kelet felé, ahonnan többségük soha vissza nem tért. E tapasztalatok birtokában a családfők és az életerős fiatalok a házakból „ismeretlen” helyekre távoztak. Többségük átkelve a Latorca folyó befagyott jegén, amerre utak nem vezettek—s így a megszálló katonaságtól sem kellett tartaniuk —, az Ung-vidék falvaiban talált menedéket rokonoknál, barátoknál, ismerősöknél, akik az evangéliumi tanácsok értelmében mint jövevényeket önzetlenül befogadták őket. Mások viszont a közeli erdőkben, valamint a Ticce-holtág mocsaras, fákkal, bokrokkal cseijével benőtt és jó búvóhelyként szolgáló területein húzódtak meg, rettegve várván a további fejleményeket. A már említett szomorú tapasztalatok alapján arról sem feledkeztek meg, hogy biztosítsák az összeköttetést az otthonmaradottakkal. így aztán a lakásokban többnyire csak az öregek, a betegek és a gyermekek maradtak, sok esetben magukra csukva a lakás ajtaját, ami bizony gyakorta megnehezítette, sőt lehetetlenné tette a kitelepítéssel megbízottak munkáját. Az illetékes kitelepítési bizottság tagjai már a reggeli óráktól kezdődően felkeresték a listájukon szereplő és kitelepítésre ítélt családokat - már ha bejutottak a lakásba -, és felszólították őket a szükséges előkészületek megtételére, hangsúlyozva, hogy együttműködjenek a bizottsággal. A teljesség kedvéért szükségesnek tartom megemlíteni, hogy a bizottságnak orvos tagja is volt, aki minden kitelepítésre ítélt személyt, öreget, beteget, gyermeket egyaránt alkalmasnak talált az elszállításra. A lakosság részéről történt megelőző intézkedések következtében a délelőtt folyamán csak néhány családot sikerült az engedélyezett ingóságokkal együtt teherautókon a közeli perbenyiki vasútállomás fűtetlen vagonjaiba elszállítani, majd pedig elindítani a Szudéták felé. Talán nem szükséges hangsúlyoznom, hogy sikeresnek éppen nem mondható akciójuk következtében elhatározták, hogy a továbbiakban a legbrutálisabb eszközöktől sem riadnak vissza. Ezek után hozzáfogtak a község - legtakarosabb házzal rendelkező, dolgos és mindenki által tisztelt - egyik családjának kitelepítéséhez. Csupán a teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a családfő nem volt abban az időben otthon, a lakásban az ágyban fekvő beteg édesanya, valamint a három kiskorú gyermek tartózkodott, akik az ágy körül térdepelve a rózsafüzért imádkozták. Amikor a katonák a szobába rontottak, először a gyerekeket dobálták a sarokba, majd a bútorokat az udvarban várakozó teherautókra rakták. Ezalatt a szomszéd gyerekek igyekeztek a lakásban található apróbb tárgyakat, edényeket a közelben lakó rokonoknál, ismerősöknél biztonságba helyezni. Annak ellenére, hogy a szobában már csak egyetlen ágy maradt, a rajta fekvő beteg asszonnyal, és a fölötte függő Madonna-képpel, a katonák az ágy felé irányították lépteiket. Ekkor azonban váratlan esemény történt. Az addig siránkozva könnyeket hullató édesanya eszméletét vesztette, mozdulatlanná vált, s minden jel arra vallott, hogy eltávozott az élők sorából. Ezt látva az addig oly magabiztos katonák, élükön az orvossal, pillanatokon belül úgy eltűntek, mint a kámfor. Az események következtében - miként a Biblia szerint Heródes idejében Rámában -, nagy sírás és jajgatás verte fel a község addig félelmetes csendjét. A gondviselés jóvoltából azonban minden hirtelen jóra fordult. A gyors és hathatós elsősegélynyújtás következtében sikerült az édesanyát életre kelteni, így aztán az átéltek ellenére kissé valamennyien megnyugodtunk. Ráadásul, feltehetően e szomorú esemény következtében menekült meg a kitelepítésre ítélt lakosság jelentős része a reájuk váró szenvedésektől. A mostani fiatal generációnak pedig szolgáljon mindez mementó- ul, és viseltessenek kellő tisztelettel a szenvedéseket és megpróbáltatásokat átélt idősebb korosztály iránt. Nem kívánok egykori, mára már behegedt sebeket újból feltépni, egy belső el nem csituló hang azonban arra kényszerít, hogy papírra vessem ezeket a sorokat. Mivel e történet szereplői közül sokan már eltávoztak az élők sorából, a nagy latin költő, Horatius szavaival élve ez úton kívánok tiszteletükre egy szerény emlékművet állítani. KOHÁN ISTVÁN Mivel az eseményeknek egykori gyerektársaimmal együtt nem csak résztvevője, hanem aktív szereplője is voltam, a továbbiakban leírt történet hitelességéhez kétség semmiképpen sem férhet. Neveket természetesen nem említek, mivel a még élőknek nem kívánok fájdalmat okozni. Talán azzal kezdeném, hogy rendkívül hideg hajnalra ébredtünk 1947januárjának egyik reggelén. Községünkben úgyszólván futótűzként terjedt el a hír, hogy katonaság szállta meg az egész községet s a kivezető utakat azzal a nyü- vánvaló szándékkal, hogy megkeztittót #mt vhí **.y* ?? inaitfLußt iXirfHiim &*. terJtUUn » «títüt HŰI* t*i*& r*mx tíúimt&i ísátf&t ü«<S«l«■•*** »JÄUWrJUM* te*? )*»5! ««** tm V-, :h 5»**íaj * Mtóiw« &íjiafe $ uUt (am! ittfftl * U AUxirt-t UgaíA «»? « «VM 1 it i<***íi*«**fi nu>t&\im unm W.uííxhmíxí ****>»s (t MmíHttmrfí* .** M#ÍMÍ « 4» «*!**» mhi Stiív *&«&*,<* misí * *i*}*a*imi <*it wam*.*.* KOPERTA Tisztelt Molnár János úr OLVASÓI LEVÉL Nem a természetgyógyászat az oka a családja szétesésének, hanem a hitetlenség és a szeretethi- ány. Azért állok ki a felesége mellett és védem a természetgyógyászok becsületét, mert én is közéjük tartozom. És nem azért válaszolok levelére, hogy propagáljam magam, mert akit hozzám irányít a sors, az úgyis idetalál. És higgye el, sokan vannak, akiket a hitük és a szeretetük gyógyít meg, én csak hozzásegítem őket. ^ Tisztelt Molnár úr, próbáljon meg Ön is pozitívan gondolkodni, és ha séta közben útjába kerül egy templom, térjen be, hiszen végül úgyis Istenhez fog fordulni. Próbáljon meg hinni, mosolyogni és úgy szeretni az embereket, mint önmagát, s lehet, hogy még a felesége is visszatér Önhöz. Mert higgye el, csodák pedig vannak. Csenkey Julianna, Vághosszúfalu Tisztelt Olvasóink, a fentiek egy terjedelmes levél részletei csupán, az eredetijét továbbítottam a címzettnek. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Családi Kör 4. számában Molnár Jánosnak olvasói levelében nem a természetgyógyászat ellen volt kifogása, hanem a jóslással, kuruzs- lással foglalkozó önjelölt megváltók ellen, akik megzavarják a reményvesztett emberek gondolkodását. A természetgyógyászat szerves része az orvostudománynak, s tanult szakemberek egymás tudását kiegészítve segíthetnek legeredményesebben betegeiken. Az emberi kapcsolatok pedig mindettől függetlenül oly rejtelmes dolgai a teremtésnek, hogy földi halandó, legyen akár tudományos gondolkodású, akár idealista, ítéletet semmiképp nem mondhat róluk. „Boszorkányokról, minthogy nincsenek, ne essék többé szó!” (Könyves Kálmán) A Családi Kör részéről a téma ezzel lezárult. A szerkesztő