Új Szó, 2004. január (57. évfolyam, 1-25. szám)

2004-01-10 / 7. szám, szombat

„Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye Oly hivogatólag süt ki a sövényre. Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya, Küszöbre a lábát, erre állát nyújtja. Benn a háziasszony elszűri a tejet, Kérő kisfiának enged inni egyet; Aztán elvegyül a gyermektársaságba, Mint csillagok közé nyájas hold világa.” (Arany János) C S A LÁD í I fCÖR „A gazda pedig mond egy szives jó estét, Leül, hogy nyugassza eltörődött testét, Homlokát letörli porlepett ingével: Mélyre van az szántva az élet-ekével. De amint körülnéz a víg csemetéken, Sötét arcredői elsimulnak szépen; Gondüző pipáját a tűzbe meríti; Nyájas szavú nője mosolyra deríti. ” (Arany János) HÉTVÉGI MAGAZIN 2004. január 10., szombat 8. évfolyam, 2. szám Gyakran nem megkapni nehéz a gyerekeket, hanem felnevelni, elfogadni azt, amit a sors adott, pedig ez a legideálisabb módja annak, hogyan éljen az ember boldogan Muzsikáló testvérek KOPASZ-KIEDROWSKA CSILLA együttes - a Jendruchov test­vérek - kilencta­gú. Tomáš 26 éves, zongorán, ' szintetizátoron játszik, énekel; Lucia 25 éves, zon­gorán, szaxofonon játszik, énekel; Mária 24 éves, klarinéton, botfló­tán, gitáron játszik, énekel; Matúš 23 éves, trombitán, botflótán, szin­tetizátoron játszik, énekel; Ruth 21 éves, hegedül, gitározik, énekel; Petra 20 éves, hegedül, gitározik, énekel; Alexandra 17 éves, hegedül és énekel; Deborah 12 éves, énekel, zongorázik, hegedűn, botfuvolán, furulyán, ütőhangszereken játszik; Filip 11 éves, énekel, botflótán, ütő­hangszereken játszik. Repertoárjuk sokrétű: régi mesterek kórusművei, áriák, musicalrészle­tek, népdalok, és a popzene sem hi­ányzik; angol, német, olasz, latin, cseh, lengyel szöveggel énekelnek. Másfél ezer koncertet adtak Német­országban, Ausztriában, Lengyelor­szágban, Svájcban, Olaszországban, Hollandiában, Csehországban (Ma­gyarországon még nem), Norvégiá­ban, Ausztráliában, az Amerikai Egyesült Államokban. Az együttes művészeti vezetője a ze­netanár édesapa, Milan Jendruchov. Deborah Az anya, Mária Jendruchová harma­dik éve működött sebész orvosként, amikor súlyosan megbetegedett, élet-halál között feküdt a kórházban tizenhárom hónapig, és aztán haza- küldték - meghalni. Fél évre rá te­herbe esett, és megszülte első fiát, Tomášt. Aztán jöttek a gyerekek egymás után - még nyolcán. A te­hetséges sebész döntött: orvosi kar­rierjét feláldozza a gyerekekért, a családért.- Kilenc gyerekünk van, hat lány és három fiú. A féljem hivatásos mu­zsikus. Amikor már két gyerekünk volt, lehetőséget kapott, hogy kül­földön játsszon. Vállalta. Én meg otthon neveltem a gyerekeket. Ko­rán kiderült, hogy szívesen hallgat­ják a zenét, tehetségesek. Természe­tes volt, hogy mindegyiket beírattuk a zeneiskolába. Hogyan választották meg a hang­szereket? Mivel új lakótelepen laktunk - Dévényújfaluban -, ahol ugyan volt zeneiskola, de csak zongorát, fúvós hangszereket és harmonikát tanítot­tak, így a legidősebbik fiú kénysze­rűségből a zongorát választotta, ho­lott hegedűs szeretett volna lenni. De szerintem kiváló zongorista lett belőle, és már ő sem sajnálja, hogy így alakult. Ahogyan aztán a zeneis­kola fejlődött, más hangszereket is tanítottak, hegedűt is. A gyerekeknek máshoz is volt kedvük? A zene volt a hobbijuk. A zenével tu­lajdonképpen keresnek is, a megél­hetésüket, a tanulmányaikat bizto­sítják. Mert mindegyikük tanul - kö­zépiskolában, főiskolán. Egyik lá­nyunk most végzett a bölcsészkaron ének és zenei nevelés szakon. De mindegyik gyerek legalább másod-, ületve harmadfokú zenei képzésben részesült, hangszertudásukat állan­dóan tökéletesítik, és magánúton valamennyien énekelni tanulnak. Matúš és Lucia Hogyan jött az ötlet, hogy zene­kart alakítsanak? Tulajdonképpen szükségből. A lá­nyok tánciskolába kezdtek járni, és a tanárnőnek, aki énekkel kísérte őket, nem volt éppen jó hallása. Mi, anyukák végignézhettük, hogyan táncolnak a négyéves csöppségek. Egyszer eszembe jutott, hogy a csa­ládban négy zenész van..., mi lenne, ha alakítanánk belőlük egy zene­kart, amely kísérhetné ezeket a ki­csiket. Felajánlottam az igazgatónő­nek - a férjem akkor még nem taní­tott ebben a zeneiskolában -, de nem tanúsított érdeklődést. Aztán jött a rendszerváltás, a féljem már nem járt külföldre, a gyerekeinkkel foglalkozott, és akkor határoztuk el, hogy megalakítjuk az együttest. Ez kilencvennégy januáljában történt. Mikor volt az első igazi nagy sikerük? Nehéz megmondani, mi a nagy siker. Néha az a nagy siker, ha tíz ember előtt muzsikálnak, és érezni a kap­csolatot a közönséggel. A visszhang minden koncert után jó, de a legna­gyobb sikert talán mégis a külföldi szereplések jelentik. Egyik koncer­tünkre - eljött a lemezkiadó, és el volt ragadtatva az akkor három és fél éves Deborahtól. Akkor már gondol­tunk rá, hogy ideje volna hangfelvé­telt csinálni. Sikerült vele megegyez­nünk. Még abban az évben megje­lent az első audiokazettánk. Azóta már hét kazettánk és öt CD-nk jött ki. Fura ilyet kérdezni egy anyától, de melyik gyerek a legtehetsége­sebb? Egyértelműen Deborah. Hat hang­szeren játszik, abból hármon olyan szinten, hogy koncertezhet. Rendkí­vül jó a hallása, szépen énekel, olyan nehéz dalokat is, amelyeket operaénekesek adnak elő. Említette, hogy amikor a gyere­kek hangszeren kezdtek tanulni, lakótelepi lakásban éltek, ahol a falak vékonyak. Hogyan fogadták a szomszédok a gyakorlást? Még most is lakótelepen élünk, de két lakásunk van. Ha a szomszédok nem toleránsak, akkor az is súrlódá­sokat okozhat, ha csak egy gyerek zongorázik. Ügyeltünk arra, hogy mindig csak egy gyerek gyakoroljon a hangszerén, a próbákat féljem munkahelyén, a dévényújfalui zene­iskolában tartjuk pénteken, tanítás után, valamint szombaton. A gyere­kek nem egyszerre jönnek haza az iskolából, s aki éppen hazajön, gya­korol, pihenésképpen, örömből, és azután mennek tanulni. Ritkán for­dul elő, hogy két hangszeren játsza­nának egyszerre. Ha mégis, akkor Az együttes nem teljes, Mária hiányzik (A szerző felvételei) az egyik az egyik, a másik a másik lakásban. Két mikrobusszal járnak a fellépé­sekre. A sajátjuk mindkettő? Lízingeljük őket. Sok a kiadásunk, de a mi együttesünk értelme a mun­kánk, az örömszerzés, hogy közvet­ve átadjuk az embereknek azt, amit kaptunk - a tehetséget. Ha egyszer nem tudjuk folytatni, mert egysze­rűen nem lesz rá pénz, akkor abba­hagyjuk. Gondolnak rá, hogy abbahagy­ják? Ha már nem tudnánk mit mondani az embereknek, és már nem tud­nánk nekik újat nyújtani, akkor igen. A gyerekek a zenei tehetséget nyilván az apjuktól örökölték. Ón is foglalkozott zenével? Tizenketten voltunk testvérek, a szüleimnek nehéz lett volna zenei műveltséget biztosítani a számunk­ra, de gyerekkoromban iskolai kó­rusba jártam, egyetemistaként a po­zsonyi filharmonikusok énekkará­ban énekeltem. • Mi lesz az együttes sorsa, ha a ta­gok maguk is családot alapíta­nak? Az egyik lányunk már férjnél van. A vő is zenész, vadászkürtön játszik, nagyon elfoglalt. Mária pillanatnyi­lag nem jár velünk a fellépésekre, mert a tizenegy hónapos gyönyörű fiát neveli, de nemsokára visszatér. Ha majd a gyerekeink valamennyi­en megházasodnak, lehet, hogy megalakítjuk a szlovák filharmóni­át. Nem sok olyan család van, ahol kilenc gyereket nevelnek... Ismerek családokat, ahol még töb­bet. De nem a gyerekek száma szá­mít, hanem hogy az ember elfogad­ja-e őket, vagy nem. Mi küenc gyere­ket kaptunk ajándékba, itt vannak, örömmel fogadtuk őket, de ha tizen­öt volna, azt is elfogadnánk. Soha nem gondoltak rá, hogy ne szülessenek meg? Soha. Gyakran nem megkapni ne­héz a gyerekeket, hanem felnevelni. De nem szeretném, ha bárki azt gon­dolná, hogy receptet akarok adni a gyerekneveléshez. Én elfogadtam azt, amit a sors adott. Ez a legideáli­sabb módja annak, hogyan éljen az ember boldogan. Sosem lázadozott, hogy állandó­an főz, takarít, pelenkát mos? De igen. Olyankor becsuktam ma­gam mögött az ajtót, és kimentem a természetbe. De valószínűleg akkor is fellázadtam volna, ha a kórházban dolgozom és ott leszek túlterhelt; akkor biztosan fogom magam és szabadságot veszek ki. Ezek termé­szetes emberi reakciók, amikor szte­reotip, állandóan ismétlődő munkát végzünk. Bár a család és a gyerekne­velés nem sztereotip, állandó meg­lepetésekkel jár, de ha hosszan teszi az ember a dolgát a családban, és be van zárva a négy fal közé, szükség van a pihenésre, a kikapcsolódásra. Most, hogy a gyerekek felnőttek, könnyebb? Azt hiszem, a szülők akkor tesznek érettségi vizsgát, ha valamennyi gyerek felnő. Fizikailag könnyebb - amíg kicsinyek, nehezebben boldo­gul az ember. Nálunk évente jöttek a gyerekek, volt olyan év, amikor ket­tő is született. Most, amikor már fel­nőttek vagy majdnem felnőttek, a szülőnek meg kell tanulnia, hogy szabadságot adjon nekik, ez pedig nehezebb, mint a tányérjukba merni a levest. A nevelésben toleránsabbnak kell lenni, figyelembe kell venni mind­azokat az információkat, amelyek mindenfelől körülveszik a gyereke­ket. A szülőnek nyíltan kell beszél­nie, hogy a gyerekeket ne érjék fel­készületlenül bizonyos dolgok. Óhatatlan, hogy ne szembesülje­nek olyan dolgokkal, mint a drog, az alkohol... Nyíltan beszélünk velük ezekről a veszélyekről, meghallgatjuk a véle­ményüket. Néha magam is elcsodál­kozom, müyen egészséges nézeteket vallanak a negatív jelenségekről. Ha az ember nyíltan beszél, nem bújik valamilyen álszemérem mögé, nyert ügye van. Minden anyának azt java­solnám, hogy őszintén beszéljen a gyerekével, minden kérdésére felel­jen, a kényes kérdésekre is. Nagy türelemre van szükség? Igen. Ön szigorú mama? Következetes vagyok. A családban kié az irányító sze­rep? Ha egy nő jól ismeri a férjét, és na­gyon szereti, akkor képes keresztül­vinni az elképzeléseit, szeretettel és finom taktikával úgy, hogy a család feje rábólintson: rendben, akkor így lesz. Az anya - Mária Az apa - Milan Én ahhoz a generációhoz tartozom, amelyikben még él a rendőröktől való félelem, s ahhoz tartom magam, jobb, ha az ember nem keveredik konfliktusba a közrend embereivel Nem törődni egymással - mert ez most a divat, ugye?! FIALA ILONA Annyi gond nehezedik mostaná­ban erre a rohanó vüágra, hogy az emberi kapcsolatoknak már nem is jut hely. Az egymással törődés, egymás iránti figyelem megint lej­jebb csúszott néhány fokkal a rang­létrán. Ezt tapasztaltam egy zord decemberi napon is, amikor este ti­zenegy óra körül egy férfit fedez­tem föl a földön fekve a bérház melletti kőkerítés tövében. Azon­nal hívtam a rendőrséget, mivel nem tudhattam, kiféle-miféle az il­lető, s mert mozdulatlanul feküdt, az is megfordult a fejemben, hogy talán nem él. Sőt, fantáziám egy kicsit messzebb is merészkedett: talán megölték... Kicsit féltem a sö­tét, ködös éjszakában, kicsit izgul­tam, de azt nem engedte volna a lelkiismeretem, hogy elmenjek a szerencsétlen mellett anélkül, hogy ne próbáljak meg segíteni raj­ta. S a hideg ellenére is megvár­tam, amíg kiszállnak a rendőrök, mert féltem, hogy esetleg nem ta­lálják meg. A rendőrök végre kijöttek, felébresz­tették a történet főszereplőjét, kide­rült, hogy a közeli munkásszálló egyik lakója. Elmondta, hogy többet ivott a kelleténél, s hazafelé menet nagyon elfáradt, hát leheveredett a fal tövében. A rendőrök kérésére a személyi igazolványát is elővette. Azok aztán útbaigazították, ő elné­zést kért, hogy problémát okozott, s elindult hazafelé. Az egyik rendőr odaszólt nekem, hogy mindezt én is megtehettem volna, s akkor nem kellett volna őket riasztanom. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, csak hogy ne kelljen vele vitáznom. Mert én ah­hoz a generációhoz tartozom, ame­lyikben még él a rendőröktől való fé­lelem, s ahhoz tartom magam, hogy jobb, ha az ember nem keveredik konfliktusba a közrend embereivel, így aztán fél tizenkettő tájban haza­kullogtam félig megfagyott kutyám­mal együtt, s lezártam magamban ezt az esetet - abban a tudatban, hogy a szabad ég alatt szunyókáló ember nem fagyott meg, sőt remél­hetőleg tüdőgyulladást sem kapott. Másnap reggel ért a meglepetés, amikor a lépcsőházban megszólított egy nő a harmadik emeletről, s el­mondta, hogy látta, amikor este ki­hívtam a rendőröket.- Már délután is látta azt a férfit? - kérdezte tőlem.- Délután? - kérdeztem vissza. - Én este találtam rá, amikor telefo­náltam is.- Igen, tudom, amikor a kutyája odahívta, hogy talált valamit, vagyis valakit a száraz levelek között. Én mindent láttam, azt is, amikor az a férfi úgy öt és hat óra között befúrta magát az avarba. Éppen nálam vol­tak a szomszédék. Velük néztük ahogy két részeg férfi vonul el az ab­lakok alatt, aztán láttuk, hogy az egyik lefekszik, a másik meg fütyült rá, otthagyja őt. Mi látásból ismer­jük őket, mindig erre mennek el reg­gel, és estefelé is munkából jövet.- S miért hagyták, hogy ott feküd­jön a fagyos földön? Maguk is hívhattak volna segítséget.- Hívtunk volna, de maga meg­előzött Mondtuk, hogy ha senki nem telefonál, akkor majd mi in­tézkedünk. Keserű szájízzel mentem aznap munkába. Aztán egy bizonyos ügyben fel kellett keresnem egy vállalatot, történetesen a volt munkahelyemet. Először is tele­fonáltam egyik volt munkatár­samnak, hogy útbaigazítást és né­hány telefonszámot kérjek tőle. Amikor elmondtam neki, hogy még a nap folyamán fel kell őket keresnem, hogy beszéljek egy-két alkalmazottjukkal, így reagáít:- Hát én ebben nem tudok neked segíteni.- Rendben van, de a telefonszá­mukat talán megadhatnád - mondtam kicsit elszomorodva, mert valójában nem kértem az il­lető segítségét, sőt igazából még el se mondtam neki, miért hívtam föl. De nem is várta meg, hogy a segítségét kérjem, hanem előre bejelentette, hogy rá ugyan ne számítsak. Az a szomorú az egészben, hogy pár évvel ezelőtt ugyanez az em­ber nemhogy kérés nélkül is meg­mondta volna az említett szemé­lyek telefonszámát, hanem még intézkedett is volna a találkozó ügyében. Ha a kutyám beszélni tudna, biz­tosan azzal vigasztalna: „Ugyan, ne is törődj az ilyen közömbös, ri­deg és önző alakokkal. Csak ve­lem törődj...” Csakhogy a kutyám nem ember - ő kutya.

Next

/
Oldalképek
Tartalom