Új Szó, 2003. december (56. évfolyam, 275-298. szám)
2003-12-30 / 297. szám, kedd
EB Nagyszünet ÚJ SZÓ 2003. DECEMBER 30. Szerinted Vincent van Gogh hány képet adott el életében? Hallgatóinknak minden alkalommal azzal kedveskedtünk, hogy koncertünk végén elénekeltük a holland himnuszt Korunk hőse: a művész BORS MÁTÉ Művésznek lenni elég lehetetlen vállalkozás, és nem csak itt és most. Pontosabban tragikus, tényleg: tiszta tragédia. Először is alapszinten mindenki művész, most ehhez nem kell különösebb magyarázat, gondoljon csak mindenki magára meg bárki másra. Világos, hogy milyen feldolgozhatatlan következményekkel jár, ha az ember szakmájában egy picit mindenki otthon van, de nem is ez a lényeg, hanem, hogy akkor mi mutatja meg a különbséget. Első akadály tehát a megkülönböztetés mindenki mástól, azaz valamilyen a művészség öntudatát biztosító izé. Pont erre jó, meg emiatt rossz a főiskolai papír: a bizonyítvány bizonyít, viszont egyszerre meg cáfol is, ha belegondolsz, hogy még kik kapták meg. A művész egész életében kétségek között hánykódik: egyáltalán tényleg az, ami, vagy csak ami lenni szeretne? Különben meg nincsenek is igazán tisztázva a kritériumok, minden más szakmánál komolyabban játszik például a megfelelő életmód. Ráadásul nem elég, hogy egy kicsit mindenki otthon van a témában, sőt, a művész kifejezetten nekik - a mindenkinek - dolgozik. A laikusok kielégítésére, örömére és visszaigazolására megy ki az egész. És persze a szakmabeliekére még inkább, ott viszont semmi reményjobb, ha már most tisztázzuk. Barátságról, közös munkáról, mindenféle fajsúlyos kapcsolatról lehet szó, de olyan kristálytiszta elismerést, ami szerencsés esetben a közönségtől jöhet, a szakmától várni egyszerűen tök reménytelen. A közönség elismerése, amire tehát az egész játék kimegy, viszont igazságtalan és brutális. Az értéknek (mértékegység híján) és a nyilvános értékelésnek (mértékegység = tet- szési index) semmi köze egymáshoz, és ez így egy orbitális nagy paradoxon, de épp eléggé igaz ahhoz, hogy a művészt további kétségek közé kergesse. Találós kérdés: melyik a durvább helyzet, ha a művész tök tehetségtelen, de ezt nem tudja magáról, a közönség viszont igen, vagy ha tehetséges, a közönség is tudja, de ő nem. Ezzel el is érkeztünk a művésziét alapkérdéséhez, a tehetséghez. De nem fogjuk most se körbe járni, se boncolgatni (Mit is jelent? Honnan jön? Hogyan ismerhető fel? Örököl- hető-e?), csak annyit jegyeznék meg, hogyha a nagykorodban művész szeretnél lenni, akkor egy ideje már nyilván szenvedsz a kétségtől, és ez bizony így lesz örökké. Na de mivel foglalkozik a művész? Állítólag mindenekelőtt önmagával, legalábbis azt ábrázolja. Ez pedig akkor mégiscsak a legnehezebb feladat lehet. Ha kicsit is őszintén csinálja, attól jó eséllyel begolyózik, ha meg nem, akkor már megint: minek az egész? Ott van továbbá a veszély, hogy saját magán kívül mást nem vesz észre, annyira befelé kell fókuszálnia, úgy pedig megint csak nem működik. Azt hiszem nincs menekvés, így is, úgy is, mindenképp megőrül. A művész egész életében kétségek között hánykódik (Képarchívum) VIGYORGÓ Északon A tanító néni kérdezi az iskolában a gyerekeket, tudnak-e öt állatot mondani, amelyek az Északi-sarkon élnek. A teremben nagy a csend, de egyszer csak Pistike majdnem kiesik a pádból, úgy jelentkezik. A tanító néni felszólítja:- Nos, Pistike?- Három jegesmedve és két fóka! Vendégek- Hová rohansz Pistike?- Vendégek vannak nálunk.- És ezért sietsz haza?- Haza? Nem látod, hogy otthonról jövök? Reggeli Pistike reggel:- Anya fontos megenni ezt a tojást?- Ne nyavalyogj, edd meg!- De anya ez nem úgy néz ki mint szokott!- Mondtam már, hogy edd meg! Kicsit később:- De anya, a csőrét meghagyhatom? Játék- Pistike ne játssz a késsel! Egy kis idő múlva:- Pistike, szedd össze az ujjaid és menj be a szobádba! Ünnepi vacsora az erdőben (Képarchívum) A tulipánok országában Mi, a kórustagok boldogan fürkésztük a tekinteteket, melyek örömöt, hálát sugároztak (A szerző felvétele) A Felvidéki Fiatal Reformátusok Szövetségének (FTRESZ) Kórusa a közelmúltban Hollandiában vendégszerepeit. FICZERE GABRIELLA A Firesz Kórus megalapítását senki sem tervezte tudatosan. Gyülekezeti szinten ugyanis Szlovákia-szerte működtek református kórusok, melyek a helyi közösségek egyházi ünnepein és egyéb alkalmain szólaltak meg. Az ötlet, hogy hozzunk létre egy országos méretű kórust, 1997 nyarán született. Ekkor zajlott ugyanis az a nyári énektábor, melyen számos fiatal vett részt az ország számos gyülekezetéből - Kassától egészen Pozsonyig. A kórus munkájának súlypontja azóta is az évente megrendezett nyári egyhetes kórustábor, ezenkívül évenként további 4-5 hétvégén találkozunk. Első pillantásra ez nem sok, viszont a hétvégi összpontosítások intenzitása gyakorlatilag megegyezik egy hetente próbát tartó kórus munkájával. Kórusunk karnagya Berkesi Sándor Liszt-díjas művész Debrecenből, aki Ágh Tibor után lett a karnagyunk. Szolgálatunkat, fellépéseinket elsősorban szlovákiai református gyülekezeteiben végezzük. Külföldi útjaink során Ausztriában, Németországban és Magyarországon jártunk. A hollandiai vendégszereplés mindannyiunkat nagy várakozással töltött el. Az a vágy élt bennünk, hogy minél több embernek énekeljünk, továbbá az, hogy minél többet lássunk abból az országból, melynek csaknem fele a tengerszint alatt fekszik. Otdétünk során hat alkalommal énekelhettünk, melyből két szolgálat egy-egy vasárnapi istentiszteleten kapott helyet. Az istentiszteleten a kórus a liturgia kijelölt helyein szólal meg. Annak ellenére, hogy az előadott művek nagy többsége magyarul hangzott el, nem éreztük, hogy hallgatóink csupán az események passzív résztvevői lennének. A felhangzó harmóniák, a ritmus és a dallam pótolták a szöveg nem értésének hiányát. Úgy tűnt, mintha a mű szavak nélkül is el tudná mondani azt, amit akar, azt, ami a küldetése, és amiért ekkora távolságot megtett. További négy koncertünk (Nuns- peet, Oldenbroek, Lunteren) jellegzetessége az volt, hogy minden alkalommal a helyi kórus is megszólalt, így egy külföldi és egy hazai kórus töltötte be az est programját. Holland testvérkórusaink könnyed, vidám, dallamos énekeit a mi repertoárunk mélyítette Bach kantátarészletével, 16. századi protestáns énekekkel, Ádám Jenő, Maróthi zsoltáraival, valamint Szokolay, Kodály és Gárdonyi feldolgozásaival, melyek mondanivalója épp oly mély és határozott, akárcsak dallamuk. A két kórus összhangja így adott szép, kiegyensúlyozott egészet. Hallgatóinknak minden alkalommal azzal kedveskedtünk, hogy koncertünk végén elénekeltük a holland himnuszt. Sokan elismeréssel szemükben néztek végig sorainkon, sót, egyesek be is kapcsolódtak az éneklésbe vagy mosollyal nyilvánították ki tetszésüket. Mi, a kórustagok pedig boldogan fürkésztük a tekinteteket, melyek örömöt, hálát sugároztak. A meglepetés bennünket akkor ért, amikor egy általános iskola felsőtagozatosai előtt szerepeltünk. Mint utólag kiderült, még érkezésünk előtt a tanulókkal röviden ismertették a magyar történelmet, Szlovákia földrajzi fekvését, fővárosát, nevezetességeit, majd a kórus néhány művét hallgatták meg a lurkók a zeneórán, melyeket a honlapunkról töltöttek le a buzgó pedagógusok. Majd a koncertünk végén két pánsípos kislány eljátszotta a magyar himnuszt. Élmondhatom, hogy ilyen kedvességet még sehol sem tapasztaltunk. Most nekünk telt meg a szívünk hálával és csodálattal a csupán néhány évvel fiatalabb barátaink iránt arra gondolva, mennyire tudják tisztelni más nép kultúráját. Szervezőink úgy intézték, hogy két éjszakát családoknál töltsünk, részben a költségek miatt, részben pedig azért, hogy lehetőségünk legyen bepillantani a hollandok életébe, szokásaiba. Érkezésünk perceiben kíváncsian vártuk, vajon müyen emberek lesznek, akiknél a következő két napot eltöltjük. Sokunkban talán az is felmerült, hogyan fogunk beszélgetni, hiszen a holland nyelvet nem ismerjük. Aggodalmunk azonban már a bemutatkozásnál eloszlott, mivel a háziak rögtön két világnyelvet ajánlottak fel társalgásunk alapjául. így mindenki kedvére eldönthette, hogy angolul vagy németül szeretné-e folytatni a beszélgetést. A két nyelv szemmel láthatólag nem okozott gondot a hollandoknak. Vendéglátóinkat így aztán szinte minden témáról faggattuk. A háziak vendégszeretetéről tanúskodott az esti borkóstoló, valamint a reggelinél a sajt bőséges kínálata, mely számunkra igazi holland egzotikum volt. Mindannyian megszerettük a „pótcsaládot“, és az ilyen alkalmak végén zajló elmaradhatatlan címcserét senki sem érezte pro- tokollszerűnek. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy a holland mentalitás nagyon- nagyon szimpatikus. A rendező életrajza erőt ad, összpontosít, pallérozza az elmét, az akaraterő megfeszítésére ösztönöz Mesterünk, Stanley Kubrick ISMERTETÉS Diktátor volt, aki zsarolta, kizsigerelte színészeit, minden munkatársát, mindenkit, aki öt mérföldnél közelebb merészkedett hozzá. Ő rendezte a Spartacust, a 2001: Űrodüsszeiát, a Tágra zárt szemeket és még számos filmet. Mitikus rendező, és mítoszát csak alátámasztja John Baxter: Stanley Kubrick című könyve. Kubrick életrajza erőt ad, összpontosít, pallérozza az elmét, az akaraterő megfeszítésére ösztönöz. Ez az ember ugyanis semmi másnak nem köszönhette sikerét, mint saját tehetségének, és tehetsége iránti elkötelezettségének. A mai Noszály Sándo- ros időkben, amikor abból lesz a sztár, akinek élete egyetlen, igaz, kivételes méretű kudarc, ez nem kevés tanulsággal szolgál. Á különös az, hogy maga Kubrick sem éppen így indult, hiszen iskoláiban végig nehezen tolerálták, hogy nem hajlik meg a nevelői akarat előtt, hanem megy a saját maga kijelölte úton. És már 17 évesen a legnagyobb New York-i képes folyóiratba készített fotókat. A fényképezés alapozta meg elméletét, miszerint a filmeknek néhány kivételes képsoron kell alapulniuk, melyek kikezdhetetlenek, és úgy megfogják a nézőt, hogy az szinte a székébe ragad. Kubrick volt az az ember, akihez a kilencvenes években szinte minden amerikai filmes elzarándokolt angliai birtokára, és igyekezett lefényké- peztetni magát, hogy majd mutogathassa az unokáknak. Még a nagy Spielberg is csak csodálattal adózott a Mesternek - annak ellenére, hogy az Indiana Jones első részének forgatásán Kubrick lányának állatvédő kirohanásai miatt kellett megnövelni a költségeket, hogy a fontos statisztaszerepben tetszelgő kígyók, melyekből több ezer is volt a stúdióban, a megfelelő kényelemben érezhessék magukat. Amikor ezt Spielberg szóvá tette a Mesternél, Kubrick olyan jól szórakozott, hogy talán még azt is megbocsátotta Spielbergnek, hogy megrendezte az E.T.-t, melyhez hasonlót ő is tervezett A.I. címmel. A sors iróniája, meg persze Spielberggé, hogy az A.I. - Mesterséges intelligencia című filmet is Spielberg rendezte meg később - amiben azért része lehetett a Mester iránti féltékenységnek is. Botrány és csodálat kísérte filmjeit mindvégig, hiszen indulásakor még létezett az amerikai mozik erkölcsrendészeti szervezete, mely rendszeresen betiltotta, megcsonkította filmjeit - és Kubrick volt talán az, aki az első megroggyantó ütést bevitte a Mechanikus Naranccsal a korhadó, a történelem által meghaladott szervezetnek. Bár a Machanikus Narancsban éppenséggel annyi a kísértetiesen fényképezett erőszak, hogy a Tarantinón edzett fümnézők is kétkedve csóválják olykor a fejüket. A 2001: Űrodüsszeia pedig, melyet teljes egészében számítógépes animáció nélkül, kizárólag valóban megépített díszletekkel vett fel, máig a műfaj legjobbja, sőt, műfajteremtő alapmű. Meg is kapra a film a trükkökért járó Oscart, bár maga Kubrick rendezésért soha sem kapott a díjból. Mivel azonban alkotásaiban szinte mindent saját maga felügyelt, forgatókönyvíróként és technikai részletekért neki is jutott az elismerésből. Lázadó és fegyelmezetlen volt a külső szemlélő számára, valójában saját tehetségének szolgálatába hajtotta saját erejét, és mindenki másét is. A hollywoodi stúdiók és szuperprodukciók világában kezdődött karrierje a Spartacussal, de hamar hátat fordított Amerikának, és szinte Orson Welles-i akarattal szerzett érvényt saját elképzeléseinek, és néhány anyagi csődje ellenére is sikerült pénzügyi függetlenségre szert tennie harmincas évei derekára. Stanley Kubrick nem sok filmet rendezett, de későbbi munkáinak (Barry Lindon, Ragyogás, Acéllövedék) bemutatóit is mindig komoly várakozás előzte meg. Már évekkel korábban cikkeztek filmjeiről, a Tágra zárt szemek pedig, melyet négy éven át, haláláig készített, talán az évtized egyik legfontosabb filmjévé vált 1999-es bemutatója után. John Baxter, a neves életrajzíró monográfiája olvasmányos, közvetlen stílusban mutatja be Stanley Kubrick izgalmas és kalandos, de mindenképpen filmtörténeti értékű életpályáját. (i) (John Baxter: Stanley Kubrick, Osiris, 2002) Stanley Kubrick semmi másnak nem köszönhette sikerét, mint saját tehetségének, és tehetsége iránti elkötelezettségének (Képarchívum)
